Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-23 / 47. szám
JÁN KOSTRA A kcrepesi temetőben Kint, a kerepest temetőben, a nyár boldog, árnyas mélyiben Ady alszik... Mellette pihen Léda, feje fölött orgona. Haj, mellette nyugszik kedvese a földben. Kint, a kerepest temetőben, a mosónő-mamához közel József Attila hanyatt hever, földbe szegezte a fakereszt. Haj, ott hever újra, ott az anyaölben. Kint, a kerepest temetőben, büszke boltív szárnyát emeli: tán Petőfi tűnődései? Sírja nincs a világon sehol, nem segít az élőn, sebe hegedőben. Kint, a kerepest temetőben béke van. Megkövült dráma már a múlt, 8 kő alá, a sírba száll szenvedély és vágy és szerelem. Fent csak élők járnak, elcsevegve csöndben. Az ősz színei Szeretem az őszt, hát kinevetnek, mondván: az enyészet évszaka, verseim belengi, s bánata egészen a sir szélére kerget. Inkább sose fogtam volna tollat, ha az ász csak Ily vigasztalan szákra bírna. Haljon el szavam, ha a földön homályként borong csak. Am az ász gyújtott fent tündökölve kék s arany szint, s ránk ömölt a fény. Első versem, jávor levelén írva, á sodorta s elsöpörte. Mikor ecsetet fogtam kezembe, a hegy épp vörőslött, mint a vér. S először ízleltem a fehér csodát, mellyel soha nem telek be. Először vetkőztettem csupaszra héjából a hús dióbelet, s szívtam, mint az ártatlan gyerek onyatejed, költészet, magamba. Az én őszöm érett asszony ősze, Az én őszöm gyümölcsöt terem. En az őszöm kézbe vehetem s térdre hullnom sem szégyen előtte. Ha mást szóltam, csak azért beszéltem, mert fukarul bánt az év vele. Mit nem fújhat szét az ég szele, a termő csípők őszét dicsérem. Oarai Oábor fordításai Még húsz perc, és Anne meghallja a motor dübörgését, a gép landol, leengedik az utaslépcsőt. Feltűnik Michel és nevetve integet neki. Majd futólag megcsókolják egymást, s Michel, könnyedén átkarolva őt, a repülőtéren parkoló kocsijukhoz vezeti. Anne már szívja is magába a meghitt dohány- és levendulaillatot, amely Michel tweedzakójából árad. Igen, visszajön, és azt hiszi, tovább folytatják a megszokott házaséletet. Még nem tud, nem is sejt semmit! — Erősnek kell lenned! — követelte tőle Henri, azonnal meg kell mondanod neki! — Anne MARTINE MONOD A LONDONI most nem gondolt Francoise-ra, kislányára, már Michelre sem gondolt. Isten veled! — csak ennyit szólt hozzá gondolatban. S már csak öt perc a gép landolásáig... XXX A londoni repülőtér már eltűnt a ködben, átrepültek a csatornán, s a kis fénypontok a földön francia városok és falvak fényei voltak ... Michel kényelmes helyén elgondolkozva cigarettázott. Üti társait szemlélgette: egy fiatal anya bébijével, majd egy ölelkező párocska — nyilvánvalóan nászutasok —, néhány üzletember, akik Joncsóéknak összesen két párnájuk volt mikor összekerültek, többre nem futotta a bútor- és edényvásárlások miatt. Ez a két párna elég Is lett volna kettejüknek, de mikor Ferká kinőtte a pólyát, s bekerült a kiságyba, ő kapta meg az egyik párnát, Ideiglenes takarónak. Fölváltva aludtak a másikon. Egyszer Jullka, másik éjjel meg András. Hallgatólagos megállapodás szerint így ment ez egy hétig. Esténként, az utóbbi Időben, míg Julika a gyereket etette, András tiszte lett lebontani az ágyat, összehajtotta az ágytakarót, a felső dunnát a kopott zöld díványra tette, ahol Jullka aludt, ő meg bebújt az ágyba olvasni. Ha elszívta az utolsó cigarettáját, befejezte az olvasást, lehajtotta szépen a fejét a párnára, és úgy aludt, olyan nyugodtan, mintha azon az éjjelen nem Jullka lett volna a soros. Megismétlődött ez nem Is egyszer, s nem is kétszer. — Tegnap Is te aludtál rajta — szólt első ízben Jullka szelíd hangon —, add csak ide a párnát. Jancsá félálomban hallotta Jullka kérését. — Én? Tegnap? Micsoda párnál rezzent fel. De amikor megértette, átadta a párnát, szó nélkül. Am Jullka az elkövetkező alkalommal már szigorúbb hangon beszélt. András mérgesen ült fel az ágyban. Az Indulat úgy elhatalmasodott rajta, hogy sokáig nem jött álom a szemére, mindenféle buta dolgokon töprengett. Legény korában megszokta a magas fejaljat, nagynehezen az egy párnát is kétrét összehajtva, de párna nélkül sehogy se tudta megszokni. A kemény matractál reggelre olyan lett a feje, mintha megverték volna. Az asszony aludt a párnán, András pótlásként meg-megpróbálkozott egy régi rossz kabátjával, de a kabát gyűrődései, gombjai annyira nyomták az arcát, hogy sokáig csak forgolódott, Igazgatta a feje alatt, kínjában hol a bal, hol a jobb oldalára fordult. Jullka Is kísérletezett a kabáttal, de hasonló sikerrel. Reggelre a gyűlöletes ruhadarab a földön hevert, vagy az ágy végében göncölődött. Kamondy László Ш r wi Jancsá még akkor, mikor hirtelen beállt a hűvös Idő, s a kicsinek adták az egyik párnát, javasolta, hogy vegyenek még egyet, de erről Julika hallani sem akart. Nála a pénz hetekre előre be volt osztva. Időközben más oka Is támadt Jullkának arra, hogy András sürgetésének ellenálljon: kíváncsi lett, hogy Jancsá önzésből-e vagy szórakozottságból — azt állította, hogy „elfelejti" —■ hagyja - feje alatt a párnát. Mikor Jullka nem kis töprengés után harmadszor is elkérte András feje alól a párnát, Jancsá nagyon elszégyellte magát, s ezen az estén sokat törte a fejét, mit lehetne itt tenni. Valamit kell, az biztos. Legjobb lesz összehozni egy kis mellékpénzt, félrerakni, s a párnát egy szép napon egyszerűen csak hazahozni a hóna alatt. Ez lesz a legjobb megoldás. András össze is gyűjtött ötvenkilenc forintot a házbeli vízcsap, villany s egyéb javításokból, de Julikának nagyon kellett a pénz, mackóra a gyereknek. Megjárta András a másodszori gyűjtéssel Is, azon a héten alkalmi áron egy olcsó harmonikát kínáltak a gyárban. Ennek megint csak nem tudott ellenállni, sőt adósságba Is keveredett. A két váratlan kiadás teljesen kilátástalanná tette számára a titkos vásárlást. Persze, Julikának sem volt kellemes szólni, azt el lehet gondolni. De a kíváncsiság nem hagyta nyugton. Amint meggyőződik a dolgok felől, határozta el, rögtön megveszi a kispaplant, a dézsát majd ráér elsején a fizetéskor. Julikának tehát világos tervei voltak. Jancsót viszont a párnahistárla úgy megkeverte, hogy végül nem tudta már, ő feküdt-e rajta vagy Julika az előző éjjel. Az utolsó megszégyenítéskor csendesen eltökélte magában: többet nem veti meg az ágyat, akármi lesz Is. Addig egy székre ül majd és olvas, valahogy kihúzza az időt. Bontsa le Jullka, ha 6 olyan nagyon jól tudja, mikor ki a soros. Két egymás utáni estén — András olvasással taktikázott — Jullka meg is vetette az ágyat, s a párnát mind a két ízben a férje feje alá tette. A második estén Andrásnak gyanús Is volt a dolog. Tegnap Is mintha ő aludt volna? De hát Jullka jobban tudja. Mondhatni: nagyon-nagyon Is tudja, Jullka most, ezek után arra lett kíváncsi, milyen mértékben fejlődött ki az önzés Andrásban. Elhatározta, a következő estén — utolsó próbaként — nem veti meg az ágyatl Meglátom — gondolta Jullka —, lesz-e annyi tisztesség benne, hogy a fejem alá teszi. Tíz órakor, másnap, békésen szuszogott már a kis Ferkó, s jóízűen szopogatta a hüvelykujját. Julikának se, Andrásnak se volt semmi dolga, mindketten az asztal mellett üldögéltek. Jullka Ölbe tett kezekkel, s fáradtan a napi munkától, Jancsá meg egy képes üdvözlőlapot nézegetett Igen elmerültem A szomszéd család küldte a Balatonról. A képeslap a leltei SZOT-üdülőt ábrázolta elölnézetben. András alaposan szemügyre vett mindent a képen: a parkot, a park fenyőfáit, magát az épületet, s végül külön-külön minden ablakát. Mikor ezzel a szemlével kész lett — Jullka már nagyon mozgolódott a székén — még egyszer tüzetesen végigvizsgálta az egészet, most már a címzést és az üdvözlő szöveget is. Csak úgy mellékesen kérdezte: — Nem fekszünk le? — Van még egy kis dolgom — felelte Julika nagy önuralommal, képmutató szelíden. Biztosra vette már, sajnos, hogy Jan-
