Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-23 / 47. szám

whyskljüket kortyolgatták. Negyedóra, és leszáll­­nak Orly repülőtéren. Orly most Anne-t jelenti, és Anne ... rengeteg komplikációt. Tíz éve van­nak együtt. Tíz évig ültek egy asztalnál, aludtak egy ágyban... S mindennek vége, már nem sze­reti Anne-t, már csak Olivia van számára a vilá­gon ... Olivia, sudár termetével, nagy szürke szemével, lángoló hajával... Két hónapja ismerte meg Londonban, ahová már évek óta rendszeresen jár üzleti ügyeiben. Olivia gyermekorvos, a modern nő mintaképe, szellemes, szikrázó humorú. — így nem mehet tovább, Michel! — mondta neki REPÜLŐGÉP mostani ottlétekor. — Szeretlek, de a hazugságot gyűlölöm! Válj el és feleségül megyed hozzád; de ha nem válsz el... akkor jobb, ha nem látjuk egymást többé! És Michel döntött. El kell hagynia Anne-t, hogy Olivia az övé lehessen. De a kis­lányáról is le kell mondania. Anne sohasem mondana le a gyermekről! Mindegy... még ma este elköltözik egy szállodába ... De már Párizs fölött repülnek. Felvillan a fény­írás: „Hagyják abba a dohányzást, szíjazzák magukat az üléshez!“ — pár pillanat, és a gép landol XXX Anne, mélyen gondolataiba merülve, nem Is ügyelt környezetére. Most már csak Henri-ra gondolt... Henri, aki olyan figyelmes, s aki annyira szereti őt... A gép már a reptér fölött körözött, majd fel­jebb repült, s ismét lebukott... s Anne csak most vette észre a gépet fogadó személyzet idegességét. Valami nincs rendben... mi lehet a géppel, amelyben Michel is bent ül,.. — Istenem! — kiáltott fel mellette egy halál­sápadt fiatal lány. — A nővéremet várom a bébi­jével! S most valahonnan mentőautók és tűzoltók kerültek elő... A férjem! — fogta meg a lány karját Anne —, a férjem is a repülőgépen van! — A gép pedig csak körözött és valamilyen ismeretlen okból nem volt képes leszállnl! XXX — Ez hát a halál — gondolta Michel. De azért megőrizte nyugalmát, éppúgy, mint a többi utas. Csak a fiatal anya sírt hangosan, amikor a ste­­wardess-től megtudta, hogy egy csekély műszaki hiba miatt nem szállhatnak le előírásosan. — Ez tehát bukóleszállást jelent — mondta Michel hangosan. — Igen, más nem marad hátra —, volt a válasz. — Ha most meghalok — gondolta Michel —, Anne soha nem fogja megtudni, hogy el akartam hagyni és Francoise-nak csak szép emlékei lesz­nek rólam. De nem akarok meghalni! — Szijazza magát szorosan az üléshez, és ha­joljon előre! — szólt hozzá a légikisasszony szi­gorúan. Michel utolsó gondolata az volt, hogy szegény Anne-nak végig kell nézni a szerencsét­lenséget . XXX Vagy... vagy... nos, a bukóleszállás simán ment, sikerült. Ö, Michel, Michel! — sírt Anne a férje vállán. — Nyugodj meg, drágám —, mondta Michel • Minden rendben van. A fiatal anyát gyermekével boldog, izgatott húga fogadta, a nászutas párocska szorosan össze­kapaszkodva hagyta el a repülőteret, az üzlet­emberek pedig az étteremben itták dupla whyski­jüket a nagy ijedtség után. Michel elgondolkozva simogatta felesége sima barna haját, és Olivia lángoló hajsátrára gondolt. S ebben a pillanatban tudatosította, hogy az élet­veszély pillanataiban csak Anne és Francoise jár­tak az eszében, s nem Olivia. Lesznek álmatlan éjszakái, tele vágyódással, de ... Isten veled, Olivia, túl későn léptél az életembe... Anne boldogan érzékelte férje durva tapintású tweedzakóját, amikor fejét Michel vállára haj­totta, és boldogan szívta be az ismerős dohány- és levendulaillatot. Henri, ó, Henri! Semmit sem bánt meg. De a halálfélelem, amit férjével együtt 6 is átélt, iga­zolta, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. Tízévi közös élet kötelez! — Siessünk, gyorsan Francoise-hoz — mondta Michel, kissé szomorúan. — Igen, — visszhangozta Anne — siessünk Francoise-hoz! L. A. fordítása csó 1$ jól tudta tegnap: ki következik, de ma Is azt várja, hogy ő kapja a pár­nát! De azt már nem! Egész nap fájt a nyaka. Ma aztán semmi körülmények közötti Kezébe vette a varródobozt, ujjára húzta a gyűszűt, de nem tudta még, mihez fogjon. Mindjárt, ez fel­tűnő lett volna, nem mondhatja, hogy „ágyazzál le", elébb kézbe vesz egy harisnyát Is. A harisnyát felhúzza a gomba alakú fára. Ezt a kis lyukat bestoppolom szólt kis Idő után —, addig lebonthat­nád az ágyat... András mormol valamit a foga közt, amit Igennek Is, nemnek Is lehetett érteni, ha úgy tetszik, de nem mozdult. Percek múlva felkelt, és a szekrény­ből óvatosan, mert nagyon nyikorog az ajtaja, kiemelt egy könyvet, Visszaült a székre, és nagy elmélyedéssel tanulmá­nyozni kezdte a könyv, a Modem villa­mosság hetvenkilencedlk oldalát, ahol elsőre kinyitotta. — Mit csinálsz? — kérdezte Jullka farkasszelíden. — Valami eszembe jutott — felelte Jancsó, ugyancsak nagyon csendesen. Jullka a harisnya szárát vlzsgálgatta. — Neked Is pont éjfélkor jut eszedbe valami. — Éjfélkor? — és Jancsó ránézett az árára — háromnegyed tizenegy van. — Hát tlzenegykorl — felelte Jullka, Indulatosabban, mint akarta, mert tor­kát szorongatta, csavarta valami, mint­ha erős tormát reszelt volna, — Azt hiszed, a gyereknek Já az, ha ég a vil­lany?, .. András csodálkozva tekintett föl a könyvből. — ... Valakitől hallottam, hogy a fényben nem pihen úgy az ember, Hal­lod, most Is mennyit forgolódik ez a kisgyerek! Jancsó nem vette észre, hogy Ferkó forgolódna, de Jullka szaval még In­kább megerősítették régi elhatározásá­ban. Já Ideig csak a gyerek csendes, egyenletes szuszogása hallatszott. Min­den lyukat, minden lyukas harisnyát be­stoppolt már Jullka, és Jancsó ugyanúgy nem értette a képleteket, mint az ele­jén. Igaz, nem is figyelt rá. Miért olyan makacs Jullka, hogy in­kább mosogatádézsát vesz, mint párnát? Miért? — töprengett álmosan Jancsó — ez nem fog jóra vezetni! Kellemetlen a csap alatt vagy klslábosban mosogatni? És eddig? Mindenesetre, amíg Jullka nem vesz párnát, az biztos, olyan biztos, mint hogy lélegzik, ő nem bontja le az ágyat. Jullka hosszú Ideig alig-alig bírta visszatartani az ásítást. Most ásított Is egy nagyot. — Miért nem fekszel le — szólt Jan­csó mindjárt —, ne ásítozz itt nekem, ágyazz le, feküdj le és készl Én Is me­gyek aztán. — Já — mondta Jullka. De azt gondolta: Ha mindjárt jössz, akkor még várok egy kicsit, bontsd csak le az ágyat, s aztán ne félj, nem ásító­­zok többet neked I S amíg András zokniját, kész zokniját, kifordította, figyelte, hogy mozdul-e már. De Jancsó nem, nem mozdult, úgy ült az asztal mellett, mint valami bálvány. — Egyáltalán nem akarsz lefeküdni? kérdezte Jullka később. — Mindjárt, mindjárt — szólt Jancsó, s egyet előrelapozott a könyvben. Behajtotta, végre behajtotta a köny­vet. Jullka megkönnyebbülten sóhajtott, félrerakta a varródobozt, nyújtózott s nagyot ásított. — Ejha — mondta ekkor Jancsó a gyufám meg elfogyott Hozok a kony­hából, addig az ágyat... mindjárt jövök. Jancsó kiment, s Jullka ott maradt vetetlen ággyal. Já sokára jött vissza András. Elszívta a cigarettája negyedét, felét, hogy le­gyen ideje Julikénak. Mikor belépett, Jullka ugyanúgy ült a széken, Ugyanúgy, de a szeméből nagy csöppök gyöngyöztek lefele. Szólniuk nem kellett egymáshoz. — Kedvesem — mondta rekedten, szégyenkezve András —, tudom, hogy te... Jullka Intett, hogy ne beszéljen. Hallgattak, nézték egymást. — Milyen buta ... buta, rossz vagyok sírta Jullka. • — Nem, nem — tiltakozott Jancsó, s a földkerekség legutolsó emberének érezte magát. Villámgyorsan bontotta szét az ágyat, a párnát Julika feje alá tette, odanlzelgett hozzá, s a csendesen hüppögő asszonyt vetkeztetni kezdte olyan gyöngéden, mint egy gyereket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom