Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-23 / 47. szám
A cukorrépa közt vasárnap is nő a gyom, a búza szeme, ha megérett a kalász, a hetedik napon is úgy pereg, mint az elsőn, vagy a negyediken. Lehet hét határra szóló lakodalom, Újév napja, vagy állami ünnep, a tejet fejni, szállítani kell, az istállókban az állatokat meg kell etetni az év minden napján. Még akkor is, amikor a mezőgazdasági dolgozók szövetkezetük fennállásának 20. évfordulóját ünnepük. Ritka alkalom, ha a szövetkezeti dolgozókat ünneplőbe öltözve találja az újságíró. Különösen, ha a nőkről van szó. Életük, napjaik nagy részét a munka tölti ki. Róluk, nekik szóló, őket köszöntő soraink azért íródtak, hogy mindenki lássa, mindennapi kenyerünk termelői húszéves helytállásukkal, a nagyüzemi mezőgazdálkodás megteremtésével dúsan terített asztalt biztosítottak hazánknak, és bizony népgazdaságunk többi termelési ágazatának igyekeznie kell, hogy ezt kiérdemelje. 88 Nagy Mária (lobról a második) ás mögötte Méry Magda, a kát kitüntetett, a bákel szövetkezet többi szorgalmas kartászetl dolgozóiával. Ä^jlSZONTO HELYETT Káposztaföld. Ha esne az eső, semmiben sem különbözne ez az 1969-es káposztaszüret attól, amit Raymont 1904-ben írt le a „Parasztok“-ban. Éppen úgy csapkodná a víz ostora az asszonyok meghajló hátát, gémberfteni vörös fázott ujjaikat. De szerencsére nem esik. És ezért könynyebb elmélkedni a különbségeken a hatvan évvel ezelőtti és a mostani káposztaszüret között. Mert amíg a villogó kések a hersenő fehér káposztatorzsákat vágják, és a kékeszölden fénylő halmok egyre szaporodnak, nyugodtan lehet beszélgetni. Az új mosógépről, a tévé-műsorról, arról, hogy a villanytűzhely olcsóbb-e vagy a gázpalackos, hogy a nájlonfüggönyt nem kell vasalni, és hogy a gyerek táskarádiójába újra elemet kell venni. Tehát mégis más a falu, a földművelők élete, mint egykor. Nagyablakos házak, korszerű háztartási gépek, kényelmes otthon... és minden a húszéves nagyüzemi mezőgazdálkodás eredménye. Ez így igaz. Sőt. Az is igaz, hogy gépek aratnak, szántják ki a répát, burgonyát, hordják a termést. De hiába az elégedett számolás, a kissé irigykedő országos közvélemény, hogy a legnagyobb gazdasági jólétben a mezőgazdasági dolgozók élnek, újra szemünk elé tolakszik a kép. A káposztaföldön az asszonyok ugyanúgy hordják a termést, mint hatvan évvel ezelőtt, ugyanúgy csapkodja őket az eső is. És hiába van büszkeség Nagy Mária hangjában, amikor elmondja, hogy mint a húszéves békéi szövetkezet tagja megkapta a „Kiváló munkáért* kitüntetést, azért fáradtság-íze van a kérdésének: — Meddig kell még dolgoznom, hogy nyugdíjba mehessek? Mert húsz év tavasztól késő őszig a kertészetben — legyen az a békéi szövetkezetben, vagy másutt, vonatkozzon Nagy Máriára, Méry Magdára vagy a többi ezer meg ezer szövetkezeti alapító tagra, húsz éve dolgozó asszonyra — kezük-lábuk csontjában sajgó hagyatékot hagyott: reumát. Persze, az igazság nemcsak ennyi. Több, teljesebb. Már maga a tény, hogy nyugdíjat kaphatnak, társadalmunk gondoskodását bizonyítja. De vessük össze a tényeket: egyforma-e az erőnléte, egészségi állapota, munkabírása egy húsz éve dolgozó hivatalnoknőnek, és egy kertészetben dolgozó asszonynak? Határozottan állíthatjuk, hogy nem! Mert a kapálást, a gyomlálást végző nők erőkifejtése még a mezőgazdaságban gépekkel dolgozó férfiakéhoz sem mérhető. Milyen munkát szeretnek a legjobban? A piklrozást, cserépmosást. A hagymaválogatást, mert azt ülve lehet végezni. — Mi a legrosszabb? Az eső, az eső!! S a legjobb? — A szép termés mindig öröm. Ha első osztályúnak veszik át. Méry Magdát a szövetkezet jubileumi ünnepségén tüntették ki, Nagy Mária Nyitrán kapta meg a „Kiváló munkáért' kitüntetést. — Megérdemlik. Húsz év . .. nem volt könnyű. Különösen az első esztendők . . . ha rajtunk múlt volna, a kitüntetéshez tele pénztárcát is kaptak volna — tréfálkoznak félig komolyan a többiek, Lelkes Júlia, Benkóczky Janka, Ulehla Júlia, a „kertészetiek* — És a többiek, akik még nem „töltötték* itt ki a húsz évet, szintén bírják majd a munkát ennyi és még több évig? Szélcsípte arcuk mosolyában komoly értelem. Tudják, mit értek el, s hogy helyzetük miben különbözik a többi dolgozó nő helyzetétől. De — a nagyüzemi gazdálkodás eredményes húsz esztendejét ünnepelve, velük együtt csak ennyit mondunk: Fő, hogy állandó munkájuk van. Bárcsak minden szövetkezetben lenne a nők számára elég munkalehetőség. A többi — mint az eddigi eredmények is — majd csak megszületik a szívós akarás, a fáradhatatlan szorgalom nyomán, amely a földdel dolgozó emberekből sosem fogy ki. HARASZTINÉ M. E. Z Ű ÉRDEMÜK Ködös őszi reggeleken a „vasparipák" utasai gyakran találkoznak vele az Aranyost Felaranyossal összekötő úton, amikor gyalogosan munkába megy. Megesik, hogy egy-egy autó lefékez mellette, megkérdezi, nem ül-e be, de ő tovább küldi azzal, hogy csak ide megy Felaranyosra. Pedig a két falu nincs is olyan közel egymáshoz. A három kilométernyi út fél órájába kerül. De Szabó Mária néni inkább annyival korábban kel. Talán a kora miatt, talán a köd miatt teszi meg gyalogosan az otthona és a munkahelye közti utat. — Nagyon kötelességtudók a mi aszszonyaink — dicséri őket a szövetkezet kertésze, Farkas György. Amint kivilágosodik, már kint vannak a földön, vagy éppen ott, ahová irányítjuk őket. Este is csak akkor kezdenek készülődni, ha már nem látnak dolgozni, vagy ha figyelmeztetem őket, hogy menjenek már haza. Tíz asszony dolgozik állandóan a kertészetben, köztük Mária néni is. Ma hagymát tisztítanak. Ha végeznek a hagymatisztítással, betakarítják a zöldségféléket, decemberben pedig szabadságra mennek. Alighogy letelik a szabadság, az üvegházban kezdődik a plkírozás, majd a tavaszi munkák a kertészet földjein, s így egész évben lesz munkájuk. A tíz hektárnyi területen idén paprikát, paradicsomot, hagymát, petrezselymet, zellert, sárgarépát, őszi káposztát termesztettek. — Amióta itt dolgozom, ezek a zöldségfajták váltják egymást — mondja Mária néni —, csak azzal a különbséggel, hogy egyik évben öt, a másik évben három, vagy két hektáron termelünk egyegy fajtából. — Nem nagyon változatos. — De van, ami nagyobbat változott az alatt a tizenkét év alatt, mióta Mária néni is tagja a szövetkezetnek ...? — Ó hogyne. Amikor ide jöttem dolgozni, tíz koronát fizettek egy munkaegységre. Igaz, év végén néha tíz korona osztalék is volt, de ez összesen is csak húsz. Most harminchárom koronát kapunk egy munkaegységre. 1960-ban a szövetkezet fennállásának tizedik évfordulóján (a Csallóközaranyosi EFSZ 1950 februárjában alakult huszonhét taggal, tehát egy híján húszéves) — elhangzott beszámolójában a szövetkezet elnöke büszkén jegyezte meg, hogy egy dolgozó átlagjövedelme havonta 1131 korona. Tavaly 1800 koronát keresett egy szövetkezeti tag Csallóközaranyoson havonta. Nemcsak a dolgozók átlagkeresete több, de a szövetkezet termelési eredményei is jobbak. Néhány adat bizonyítékul: 1956-ban a sertések napi harmincöt dekás súlygyarapodása jó eredménynek számított. Most negyvenhét dekát hízik egy sertés naponta. Kétezerháromszáz liter tejet fejtek akkor egy tehéntől, ez évi tervük kétezernyolcszáz liter. A Csallóközaranyosi EFSZ gazdálkodósára is jellemző az, ami általában egész Dél-Szlovákia mezőgazdálkodására — a nagyarányú fellendülés. A növénytermesztési munkák elvégzéséhez Is jobb és több gép áll rendelkezésükre, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ezektől pedig nagyban függ a talajművelés minősége és a terménybetakarítás. Vagy például a Kosúty búzafajtóból még jobb agrotechnikai körülmények között sem tudtak volna a csallóközaranyosiak 37 mázsát betakarítani, mint amennyi az idei búzatermés volt, Bezosztájából. Ezek a körülmények tükröződnek vissza termelési eredményeiken. De helytelen lenne, ha azt mondanánk, hogy csak a növénynemesítők, és a jó minőségű mezőgazdasági gépeket gyártó ipar érdeme mindez s megfeledkeznénk a dolgozókról, akik az állattenyésztésben, kint a földeken, a kertészetben öntudatosan dolgoznak, mint Szabó Mária néni. Szabó Mária néninek bizony mér elfárad a dereka, de azért a keze olyan fürgén jár, mint a mellette dolgozó fiataloknak. (Balról a harmadik). Foto: Fr. Spáőll KOVÁCS ELVIRA
