Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
E riport címe ez is lehetne: „Kalandjaim három világsztárral"... De inkább maradjunk a készülő film címénél, amely így hangzik: „Napraforgó". Ez a riport stílusosan, napraforgó-módra készült: Vittorio De Sica, Sophia Loren és Marcello Mastroianni volt a „nap", s én forogtam, keringtem naphosszat, hogy elérjem, s szóra bírjam őket. Elegáns és csendes hely a moszkvai Hotel Szovjetszkaja, a forgalmas repülőtéri út egyik árnyas mellékutcájában húzódik meg, minden feltűnés nélkül. A három olasz világsztárnak ideális búvóhely ez, hiszen nem reprezentálni, autogramot és mosolyt osztogatni jöttek Moszkvába, hanem dolgozni, forgatni az új filmet, a „Napraforgó"-t. Telefonon próbálkoztam először, de Sophia Loren és De Sica lakosztályának telefonja nem válaszolt. A 250-74-04-es vonal túlsó végén azonban egy dörmögő férfihang jelentkezett: — Tessék, Mastroianni... A hang nagyon álmos volt, és egy kicsit dühös is. Valószínűleg délutáni álmába csengettem bele kegyetlenül. Elmondtam, mi járatban vagyok, s kértem, hogy találkozhassak vele néhány percre. — Minek? — kérdezett vissza Mastroianni, s elnyomott egy ásítást. — Én nem adok interjút, hiszen tudja .. . Minek beszéljek arról, amit csinálok? Nézzék meg a filmemet, írjanak róla és kész! — Most haragszik, mert felköltöttem? Elnézést... Én már próbáltam szót érteni a titkárával is, de az nem tud sem oroszul, sem angolul, sem franciául, de még olaszul sem! — tört ki belőlem a méreg. — Tudom, nem mondott vele újat! — vágta rá villámgyorsan Mastroianni, s hirtelen az az érzésem támadt, hogy ő maga adta ki az utasítást a titkárának, hogy újságírókkal nem tudjon beszélni! Most azonban megenyhült irányomban: — Ma fáradt vagyok. Hívjon fel a jövő héten, s akkor majd meglátjuk .. . Miért kerteljek: Mastroianni megszökött előlem! Mielőtt ismét elérhettem volna, feleségével együtt hazautazott. Most sem tagadta meg önmagát! Igazság szerint mérgelődnöm kellene, mert kútba esett a tervem, de meg tudom érteni Mastroiannit. Nem szereti sztár-mivoltja „publicity-kötelezettségeit", nyugodtan akar élni, filmjeit tartja a legnagyobb reklámjának, s nem engedi, hogy bárki is bepillantson a magánéletébe. Szerintem ezt az óhajt — még ilyen áron is — tisztelni kell! De Sicát és Sophia Lorent azonban már nem hagytam megszökni. A taxisofőrnek bemondtam a címet, s a Volga nekiiramodott Moszkva egyik külvárosa felé... Egy kis háznál álltunk meg, amelynek környékét kábelkötegekkel hálózták be a mindent felforgató filmesek. A feje tetejére fordított rendetlenségű konyhában egy ráncos arcú anyóka gubbasztott, a ház gazdája. Mozdulni sem mert, nehogy felborítson egy-két reflektort, NAPRAFOIIGlilHM csak a szeme rebbent ide-oda. Amikor meglátott — egy új arc — magához húzott és megkérdezte: — Galambocskám, ugye már csak holnap jönnek? A tenyérnyi szobában öreg bútorok. A fojtott csendben két asszony nézett farkasszemet egymással: a messziről jött Giovanna és a koszorúba font hajú Mása. Giovanna egy elsárgult fényképet tartott a kezében. — Ismeri ezt az embert? — kérdezte a másiktól. Az rápillantott a képre és bólintott. — Ha látni akarja ezt az embert, menjen ki a vasútállomásra, ott megtalálja ... — felelte. A két asszony nem ismeri egymást, de a képen látható férfit mindketten szeretik. Giovanna már elveszettnek hitte, s most megtalálta. Mása megtalálta, hogy talán majd elveszítse. A két nőalak Sophia Loren és Ludmilla Szaveljeva, a „Háború és béke" Natasája volt. A fénykép a filmbeli Antóniát, azaz Marcello Mastroiannit ábrázolta. A felvevőgép mögött két feszülten figyelő szempár kísérte az asszonyok minden mozdulatát: De Sica, a rendező és Giuseppe Rotunno, az operatőr, aki mindig De Sica mellett dolgozik. Valaki megfogta gyengéden a karomat és odasúgta: — Mister De Sica megkapta a levelét, tud az érkezéséről, s engem bízott meg, hogy kalauzoljam. Justin Gilbert vagyok, a sajtófőnök ... De Sicának ez lesz a 63. filmje. Gilbert úr belekezdett, hogy elmesélje a film sztoriját: — Antonio és Giovanna fiatal házasok. Rómában élnek, amikor elkezdődik a második világháború. Antonio nem akar bevonulni, őrültnek tetteti magát, de leleplezik, s kiküldik az orosz frontra. A sebesült, félig megfagyott férfit Mása, az orosz parasztlány megtalálja a hómezőn. Hazaviszi, ápolja, megszeretik egymást, s Antonio új asszonya mellett marad. Giovanna nem nyugszik bele, hogy férje eltűnt, s tizenkét évvel a háború után a Szovjetunióba utazik, hogy egy fényképpel a kezében megkeresse Antóniát. Egy öregasszony felismeri a fényképet, s egy faluba küldi, ahol Antonio, Mása és kislányuk, Kátva él. . . A két asszony találkozását láthatta az előbb, ezt a jelenetet forgatták. Giovanna kimegy a pályaudvarra, találkozik a férfival. Szavak nélkül megértik, hogy útjaik elváltak. Giovanna felugrik a vonatra és hazatér... — Mióta van a stáb Moszkvában? — tettem fel gyorsan egy újabb kérdést, de Gilbert úr a szavamba vágott: — Hohó, még nincs vége a sztorinak! Sophia Loren a moszkvai repülőtéren Gregorij Alekszandrov társaságában írja csak tovább,,. Néhány év múlva Antonio Olaszországba utazik, hogy megkeresse Giovannát, akit még mindig szeret. Milánóban talál rá, felhívja telefonon, látni akarja. Amikor az asszonyhoz ér, hatalmas vihar tör ki. „Már késő, férjhez mentemi", mondja Giovanna. Ekkor egy hatalmas villám megvilágítja a szobát, Antonio gyereksírást hall, s megérti: valóban vége közöttük mindennek. Aztán elrohan a zuhogó esőben... Na, most vége van! Fancsali képet vághattam, mert a sajtófőnök — bár szó nélkül, de annál kifejezőbben — széttárta a karját, mint aki ezt mondja: én nem tehetek róla, ez van! A film amerikai pénzen készül, amerikai szájíz szerint.. Vajon miért választotta De Sica ezt a témát? — Ez visszatérés a régi hollywoodi stílushoz, amelyben nincs szex, nincs vér, nincs bohóckodás, csak romantika van! A közönségnek elege van a szexből és az erőszakból ... — vélekedik erről a kérdésről a rendező. És vajon mit szól Giovanna szerepéhez Sophia Loren, aki ebben a percben lépett ki a házból, fáradt arccal, öregedő asszonynak maszkírozva, de királynői testtartással... Sophia kabátgallérja és napszemüvege mögé rejtőzködött. Az inkognitókeresés szemmel láthatóan vérévé vált már, pedig itt nem ostromolták sem fotósok, sem rajongók, s autogramot is csak én kértem tőle. Amíg a nevét firkantotta, elmondta: — Szeretem ezt a szerepet, nekem írták, az én testemre szabták. Sok fantáziát látok benne ... Elhittem neki, hiszen Sophia Loren, aki rongyokban is tud fenséges lenni, talán még ebből a romantikától csöpögő szerepből is képes maradandó alakot formálni, s talán ez a művésznégyes — De Sica, Loren, Mastroianni és Szaveljeva — biztosítékot ad a „Napraforgó" sikeréhez. Majd elválik... Sophia menni készült, hogy lepihenjen. Még gyorsan egy személyes — női — kérdés: — Hogy van a kisfia, a kis Carlo? A sajtófőnök hamarabb válaszolt, mint ő: — Az a világ legjobban őrzött gyereke! Csak többször láthatnám .. . mondta Sophia, majd hozzátette: — Sokan megkérdezik tőlem: ugye, most boldog? Sose voltam boldogtalan, de amióta a kisfiam megszületett, sókkal boldogabb, sokkal türelmetlenebb vagyok! SOMOS AGNES со Amikor a karcsú Sonia 1954-ben feleségül ment Sam Rykielhez, a párizsi Laura divatszalon tulajdonosához, megfogadta, hogy soha nem foglalkozik a divat problémáival. Amikor azonban második gyermekét várta, megszegte fogadalmát, mert visszataszítónak tartotta az ún. kismama-ruhák esetlenségét. Ezért tervezte meg első kreációját, a felül szűk, lefelé egyre bővülő trapéz-modellt. Férje zseniálisnak találta a tervet, azonnal megcsináltatta, és egy hét alatt 300 darabot adott el belőle. A szülés után ismét szubjektív okok késztették tervezésre. Ismét örült karcsú vonalainak, de nem talált olyan ruhát, vagy pulóvert, ami valóban kiemelte volna termetének előnyeit. Ekkor tervezte meg az első szűk pulóvert (ami olyan szűk volt, mint egy harisnyal). Férje ismét megérezte a jó üzletet. De nem talált egyetlen előállítót sem Franciaországban, aki hajlandó lett volna az első 100 darabot legyártani. Tehát a .prototípust“ Velencében gyártatta le és a kreáció sikerét bizonyltja, hogy a francia nők eddig már 100 000 ilyen pulóvert vásároltak. Sonia Rykiel ma már az egyik legsikeresebb divattervezőnő. A Rykiel divatszalon napi forgalma 25 ezer frank. — Tudom, hogy egyesek bolondnak tartanak — jelentette ki Sonia asszony az újságíróknak — de azzal nem törődöm. Én igyekszem az asszonyokat valóban „öltöztetni“ és a tervezéskor figyelembe veszem a női test anatómiáját, de a nő lelki habitusát is. Mindig a tükör előtt rajzolok és figyelem sajátmagamat. Elképzelem, hogy egy férfivel ülök az étteremben. Mit lát a partnerem? Mindazt, ami látható, az arcot, a nyakat, a vállakat, a karokat és a mellet. Tehát igyekszem megszépíteni mindazt, ami látható. De ugyanakkor lehetőséget adok arra is, hogy a nők elrejthessék azt, amit a természet kissé elhanyagolt. Például nem minden nő dicsekedhet azzal, hogy szép lábai vannak. Ezeken segit a nadrágdivat. Nadrágban a kimondottan rossz lábúak is visszanyerik önbizalmukat. Akinek viszont szép a lába, az mutasson belőle minél többet, elvégre a harisnyanadrág korában ez igazán nem probléma... és véleményem szerint mindent meg lehet mutatni, ami szép... I Egy eredeti Rykiel-modeil
