Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-09 / 45. szám

E riport címe ez is lehetne: „Ka­landjaim három világsztárral"... De inkább maradjunk a készülő film címénél, amely így hangzik: „Napra­forgó". Ez a riport stílusosan, napra­forgó-módra készült: Vittorio De Sica, Sophia Loren és Marcello Mastroianni volt a „nap", s én forogtam, keringtem naphosszat, hogy elérjem, s szóra bírjam őket. Elegáns és csendes hely a moszkvai Hotel Szovjetszkaja, a forgalmas repülő­téri út egyik árnyas mellékutcájában húzódik meg, minden feltűnés nélkül. A három olasz világsztárnak ideális búvóhely ez, hiszen nem reprezentálni, autogramot és mosolyt osztogatni jöttek Moszkvába, hanem dolgozni, forgatni az új filmet, a „Napraforgó"-t. Telefonon próbálkoztam először, de Sophia Loren és De Sica lakosztályának telefonja nem válaszolt. A 250-74-04-es vonal túlsó végén azonban egy dörmögő férfihang jelentkezett: — Tessék, Mastroianni... A hang nagyon álmos volt, és egy ki­csit dühös is. Valószínűleg délutáni ál­mába csengettem bele kegyetlenül. El­mondtam, mi járatban vagyok, s kér­tem, hogy találkozhassak vele néhány percre. — Minek? — kérdezett vissza Mastro­ianni, s elnyomott egy ásítást. — Én nem adok interjút, hiszen tudja .. . Minek be­széljek arról, amit csinálok? Nézzék meg a filmemet, írjanak róla és kész! — Most haragszik, mert felköltöttem? Elnézést... Én már próbáltam szót érte­ni a titkárával is, de az nem tud sem oroszul, sem angolul, sem franciául, de még olaszul sem! — tört ki belőlem a méreg. — Tudom, nem mondott vele újat! — vágta rá villámgyorsan Mastroianni, s hirtelen az az érzésem támadt, hogy ő maga adta ki az utasítást a titkárá­nak, hogy újságírókkal nem tudjon be­szélni! Most azonban megenyhült irányom­ban: — Ma fáradt vagyok. Hívjon fel a jö­vő héten, s akkor majd meglátjuk .. . Miért kerteljek: Mastroianni meg­szökött előlem! Mielőtt ismét elérhettem volna, feleségével együtt hazautazott. Most sem tagadta meg önmagát! Igazság szerint mérgelődnöm kellene, mert kútba esett a tervem, de meg tu­dom érteni Mastroiannit. Nem szereti sztár-mivoltja „publicity-kötelezettségeit", nyugodtan akar élni, filmjeit tartja a legnagyobb reklámjának, s nem engedi, hogy bárki is bepillantson a magán­életébe. Szerintem ezt az óhajt — még ilyen áron is — tisztelni kell! De Sicát és Sophia Lorent azonban már nem hagytam megszökni. A taxi­sofőrnek bemondtam a címet, s a Volga nekiiramodott Moszkva egyik külvárosa felé... Egy kis háznál álltunk meg, amelynek környékét kábelkötegekkel hálózták be a mindent felforgató filmesek. A feje tetejére fordított rendetlenségű konyhá­ban egy ráncos arcú anyóka gubbasz­tott, a ház gazdája. Mozdulni sem mert, nehogy felborítson egy-két reflektort, NAPRAFOIIGlilHM csak a szeme rebbent ide-oda. Amikor meglátott — egy új arc — magához hú­zott és megkérdezte: — Galambocskám, ugye már csak holnap jönnek? A tenyérnyi szobában öreg bútorok. A fojtott csendben két asszony nézett farkasszemet egymással: a messziről jött Giovanna és a koszorúba font hajú Mása. Giovanna egy elsárgult fényképet tar­tott a kezében. — Ismeri ezt az embert? — kérdezte a másiktól. Az rápillantott a képre és bólintott. — Ha látni akarja ezt az embert, menjen ki a vasútállomásra, ott megta­lálja ... — felelte. A két asszony nem ismeri egymást, de a képen látható férfit mindketten szere­tik. Giovanna már elveszettnek hitte, s most megtalálta. Mása megtalálta, hogy talán majd elveszítse. A két nőalak Sophia Loren és Ludmil­la Szaveljeva, a „Háború és béke" Na­tasája volt. A fénykép a filmbeli Antó­niát, azaz Marcello Mastroiannit ábrá­zolta. A felvevőgép mögött két feszülten figyelő szempár kísérte az asszonyok minden mozdulatát: De Sica, a rendező és Giuseppe Rotunno, az operatőr, aki mindig De Sica mellett dolgozik. Valaki megfogta gyengéden a karo­mat és odasúgta: — Mister De Sica megkapta a levelét, tud az érkezéséről, s engem bízott meg, hogy kalauzoljam. Justin Gilbert vagyok, a sajtófőnök ... De Sicának ez lesz a 63. filmje. Gil­bert úr belekezdett, hogy elmesélje a film sztoriját: — Antonio és Giovanna fiatal háza­sok. Rómában élnek, amikor elkezdődik a második világháború. Antonio nem akar bevonulni, őrültnek tetteti magát, de leleplezik, s kiküldik az orosz frontra. A sebesült, félig megfagyott férfit Mása, az orosz parasztlány megtalálja a hó­mezőn. Hazaviszi, ápolja, megszeretik egymást, s Antonio új asszonya mellett marad. Giovanna nem nyugszik bele, hogy férje eltűnt, s tizenkét évvel a há­ború után a Szovjetunióba utazik, hogy egy fényképpel a kezében megkeresse Antóniát. Egy öregasszony felismeri a fényképet, s egy faluba küldi, ahol Anto­nio, Mása és kislányuk, Kátva él. . . A két asszony találkozását láthatta az előbb, ezt a jelenetet forgatták. Giovan­na kimegy a pályaudvarra, találkozik a férfival. Szavak nélkül megértik, hogy útjaik elváltak. Giovanna felugrik a vo­natra és hazatér... — Mióta van a stáb Moszkvában? — tettem fel gyorsan egy újabb kérdést, de Gilbert úr a szavamba vágott: — Hohó, még nincs vége a sztorinak! Sophia Loren a moszkvai repülőtéren Gregorij Alekszandrov társaságában írja csak tovább,,. Néhány év múlva Antonio Olaszországba utazik, hogy megkeresse Giovannát, akit még mindig szeret. Milánóban talál rá, felhívja tele­fonon, látni akarja. Amikor az asszony­hoz ér, hatalmas vihar tör ki. „Már késő, férjhez mentemi", mondja Giovanna. Ekkor egy hatalmas villám megvilágítja a szobát, Antonio gyereksírást hall, s megérti: valóban vége közöttük min­dennek. Aztán elrohan a zuhogó eső­ben... Na, most vége van! Fancsali képet vághattam, mert a sajtófőnök — bár szó nélkül, de annál kifejezőbben — széttárta a karját, mint aki ezt mondja: én nem tehetek róla, ez van! A film amerikai pénzen készül, ame­rikai szájíz szerint.. Vajon miért válasz­totta De Sica ezt a témát? — Ez visszatérés a régi hollywoodi stílushoz, amelyben nincs szex, nincs vér, nincs bohóckodás, csak romantika van! A közönségnek elege van a szexből és az erőszakból ... — vélekedik erről a kérdésről a rendező. És vajon mit szól Giovanna szerepé­hez Sophia Loren, aki ebben a percben lépett ki a házból, fáradt arccal, örege­dő asszonynak maszkírozva, de királynői testtartással... Sophia kabátgallérja és napszemüve­ge mögé rejtőzködött. Az inkognitó­­keresés szemmel láthatóan vérévé vált már, pedig itt nem ostromolták sem fo­tósok, sem rajongók, s autogramot is csak én kértem tőle. Amíg a nevét firkantotta, elmondta: — Szeretem ezt a szerepet, nekem írták, az én testemre szabták. Sok fan­táziát látok benne ... Elhittem neki, hiszen Sophia Loren, aki rongyokban is tud fenséges lenni, talán még ebből a romantikától csöpö­gő szerepből is képes maradandó alakot formálni, s talán ez a művésznégyes — De Sica, Loren, Mastroianni és Szavel­jeva — biztosítékot ad a „Napraforgó" sikeréhez. Majd elválik... Sophia menni készült, hogy lepihen­jen. Még gyorsan egy személyes — női — kérdés: — Hogy van a kisfia, a kis Carlo? A sajtófőnök hamarabb válaszolt, mint ő: — Az a világ legjobban őrzött gye­reke! Csak többször láthatnám .. . mondta Sophia, majd hozzátette: — So­kan megkérdezik tőlem: ugye, most boldog? Sose voltam boldogtalan, de amióta a kisfiam megszületett, sókkal boldogabb, sokkal türelmetlenebb va­gyok! SOMOS AGNES со Amikor a karcsú Sonia 1954-ben feleségül ment Sam Rykielhez, a párizsi Laura divatszalon tulajdo­nosához, megfogadta, hogy soha nem foglalkozik a divat problémái­val. Amikor azonban második gyer­mekét várta, megszegte fogadal­mát, mert visszataszítónak tartotta az ún. kismama-ruhák esetlenségét. Ezért tervezte meg első kreációját, a felül szűk, lefelé egyre bővülő trapéz-modellt. Férje zseniálisnak találta a tervet, azonnal megcsi­náltatta, és egy hét alatt 300 da­rabot adott el belőle. A szülés után ismét szubjektív okok késztették tervezésre. Ismét örült karcsú vona­lainak, de nem talált olyan ruhát, vagy pulóvert, ami valóban kiemel­te volna termetének előnyeit. Ekkor tervezte meg az első szűk pulóvert (ami olyan szűk volt, mint egy ha­risnyal). Férje ismét megérezte a jó üzletet. De nem talált egyetlen elő­állítót sem Franciaországban, aki hajlandó lett volna az első 100 da­rabot legyártani. Tehát a .proto­típust“ Velencében gyártatta le és a kreáció sikerét bizonyltja, hogy a francia nők eddig már 100 000 ilyen pulóvert vásároltak. Sonia Rykiel ma már az egyik legsikeresebb divattervezőnő. A Rykiel divatszalon napi forgalma 25 ezer frank. — Tudom, hogy egyesek bolond­nak tartanak — jelentette ki Sonia asszony az újságíróknak — de azzal nem törődöm. Én igyekszem az asszonyokat valóban „öltöztetni“ és a tervezéskor figyelembe veszem a női test anatómiáját, de a nő lelki habitusát is. Mindig a tükör előtt rajzolok és figyelem saját­­magamat. Elképzelem, hogy egy férfivel ülök az étteremben. Mit lát a partnerem? Mindazt, ami látha­tó, az arcot, a nyakat, a vállakat, a karokat és a mellet. Tehát igyek­szem megszépíteni mindazt, ami látható. De ugyanakkor lehetősé­get adok arra is, hogy a nők elrejt­hessék azt, amit a természet kissé elhanyagolt. Például nem minden nő dicsekedhet azzal, hogy szép lábai vannak. Ezeken segit a nad­rágdivat. Nadrágban a kimondot­tan rossz lábúak is visszanyerik ön­bizalmukat. Akinek viszont szép a lába, az mutasson belőle minél többet, elvégre a harisnyanadrág korában ez igazán nem problé­ma... és véleményem szerint min­dent meg lehet mutatni, ami szép... I Egy eredeti Rykiel-modeil

Next

/
Oldalképek
Tartalom