Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
parasztokból állt, akik sapkájukat kezükben szorongatták. A menet vezetője a cári család bekeretezett arcképét tartotta maga előtt, úgy járult a kapitány elébe. A kapitány kijött fogadásukra, és megkérdezte, mit akarnak. A parasztok azt kérték, engedje ki őket az erdőbe szederfalombért, mivel a selyemhernyók szederfalevelet esznek, és a parasztok a mezőre is ki akarnak menni, mert e hernyók, mielőtt begubóznak az ágakon, sokat esznek, és a kapitány úr is bizonyára tudja, hogy nincs mit enniök, hiszen már minden falubeli szederfáról leették a levelet, és most már csupán a mezőn vagy a szőlőkben találni szederfákat. „A mezőről szó sem lehet!“ jelentette ki a kapitány, s ezzel be is akart menni a házba. De a parasztok utánakiabáltak. „De kapitány úr! Hiszen ez lehetetlen, kapitány úr!“ A kapitány megállt, az ajtófélfának dőlve, és rájuk bámult, s a parasztok nyomban elkezdték magyarázni, hogy mi is az a selyemgubó. Hát eleinte mikor még pete, az asszonyok az övükben hordják, míg ki nem kel, azután mint hernyó hol eszik, hol alszik, míg végül el nem érkezik a hosszú alvás, a begubózás ideje. Amikor a falu zárlata elkezdődött, éppen hosszú álmukra készülődtek, vagyis rengeteget ettek. „Naponta kilencszer kell megetetnünk őket, kapitány úr! Ha jóllaktak, keresik az ágat, hogy felmásszanak rá, és ott begubóznak, kapitány úr, és ebből a gubóból élünk mi. Micsoda kínlódás ez, kapitány úr, hernyócska koruktól kezdve gondozni őket!“ Azután az a paraszt lépett elő, aki selyemhernyói felét a tyúkoknak dobta, és azt mondta a kapitánynak: „Én az enyéimet kidobtam!“ Majd egy másik paraszt tülekedett előre, és kijelentette, hogy ha a kapitány nem engedi ki őket az erdőbe és a mezőre, 6 majd a felsőbb parancsnoksághoz fordul, s lehet, hogy az majd megengedi. A parasztok egymás után nagy részletességgel magyarázták el a kapitánynak a selyemhernyók tenyésztését, folyton egymás szavába vágtak, nehogy megszakadjon a beszéd fonala, és nehogy szünet álljon be, s a kapitány azt kihasználva, elutasítsa kérésüket. A cári család arcképét maguk előtt tartva egészen melléje somfordáltak, hogy a kapitány jól lássa a képet. A kapitány azonban rá sem nézett a képre, s nem törődött sem a parasztokkal, sem kérésükkel, hogy forduljon feletteseihez, hanem csak komoran rázta a fejét, majd hátat fordított a parasztoknak, és olyan erősen csapta be maga után az ajtót, hogy mindnyájan összerezzentek. A parasztok megvakarták a fejük búbját, rágyújtottak, és csöndesen megjegyezték, hogy a kapitány bizonyára megkérdezi feletteseit, és ha a parancsnokságot megkérdezi, az nyomban megengedi nekik, hogy kimenjenek az erdőbe szederfalombért. Elindultak visszafelé, és a cári család képe a menet végén maradt, de időben eszükbe jutott, és előre küldték, mivel a kapitány még kinézhet az ablakon, és megláthatja, hogy a cári család az utolsó helyre került. Ütközben arról beszéltek, vajon a selyemhernyók a hosszú éhezés után nem fanyalodnak-e rá valami más levélre; néhányan kijelentették, hogy megpróbálták, de a hernyók még csak meg sem szagolták a másfajta leveleket, és amikor eléjük rakták, csak a fejüket csóválták. Hagyjuk most, kedves olvasó, a parasztokat a hernyóikkal egyetemben, amint az úton ballagnak, mondaná Victor Hugo, és lássuk hogy mi történt a kiskatonával. A kiskatona odaért a szalmakazalhoz, amelyről az elbeszélés elején megemlékeztünk, és nézte, hogyan döfködik a katonák szuronyukkal a szalmakazlat, elrejtett fegyverek után kutatva. Felkapott egy szuronyt, és ő is, a többiekkel együtt döfködte a szalmát, de csak kettőt-hármat szúrt; a többiek rögtön megkérdezték, honnan jött, kicsoda, és hogyan került oda, és a kiskatona mindent elmondott, s nem hagyta ki az írást sem, amelyet a partizánoktól kapott, nehogy a parancsnokság véletlenül megbüntesse. A katonák letelepedtek, rágyújtottak, és kérdezgették, a kutya meg, amely szüntelenül ugatott a kazal tetején, és már-már egészen berekedt az ugatástól, szintén elhallgatott. A forró levegőben pillangók csapongtak, és néhány házzal arrébb látni lehetett a havasi embereket, amint tisztjüket körülvéve éppen összedugják a fejüket és tanácskoznak, majd elindulnak valamerre. A katonák nem siettek megtalálni a kazalba rejtett fegyvert — ha ugyan a kazalban egyáltalán volt fegyver —, csak szívták cigarettájukat, egyiket a másik után, és nem volt kedvük felállni. Talán még tovább is ott ültek volna, hogy hallgassák a kiskatona történetét, hogyan küldték őt egyik ezredből a másikba, nehogy erkölcsileg szétzüllessze az ezredeket, de a kutya hirtelen felugrott, és nagy lármával ugatott valakit. A katonák felálltak, és látták, hogy a kapitány, sötét felhőnél is komorabban közeledik a kazal felé. A kapitány nemcsak komoran nézett, hanem a dühtől szinte megkékült az arca, és olyan határozottan lépkedett, mintha el akarná gázolni a kazlat. A kutya feléje ugrott, és a kapitány azon nyomban előkapta revolverét, és még a levegőben lelőtte. A kiskatonát azonnal a fogdába küldte, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a szalmakazal körül őgyelgő katonákat. A kapitány önmagára haragudott, hogy nem záratta be mindjárt az elején a kiskatonát, hanem egyenesen a többi katona közé osztotta be. A katonák hangosan ordítoztak, és szorgalmasan döfködték szuronyukkal a szalmakazlat: „No most biztosan megtaláljuk a fegyvert, kapitány úr!“ Ügy látszott, a kapitány nem nagyon hisz nekik, csak átlépett a kimúlt kutyán, és dühösen a hegyvidékiek után indult. A parancs, hogy a kiskatonát fogdába kell zárni, bizonyos nehézségbe ütközött, mivel a faluban nem volt fogda. Az iskolában volt ugyan egy szoba, ahol télen a tüzelőt tartották, fáskamrának hívták. A kiskatonát ebbe a kamrába zárták, és a kapitány parancsára a helyettese a legvadabb havasi katonáját állította oda őrnek. A vad havasi megállt az ajtó előtt, mint egy tuskó, de nem bírta sokáig a hallgatást, és egy idő múlva megkérdezte: „És mondd, rákötöztek a kerékre, és verték a talpadat?“ — „Dehogy kötöztek — felelte a kiskatona —, jól tartottak és még írást is adtak.“ — „Hallgass! — ordította a hegyvidéki ember vadul. Majd egy idő múlva megkérdezte: „Hogyan tarthattak jól, és adhattak neked írást, amikor rablók?“ „De hiszen nem rablók azok!“ — felelte a kiskatona. „Hallgass!“ — ordított rá újra a havasi, és jó sokáig hallgattak mindketten. Hallgattak, hallgattak, és a havasi újra kérdezett. A kiskatona válaszolt neki, és a havasi ezúttal nem ordított rá: „hallgass!“, csupán maga elé dörmögte: „ejnye, ejnye!“ és tovább kérdezte. A kiskatona pedig apránként az egész történetet elmondta neki. Ki tudja, meddig tartott volna a beszélgetés, ha a fáskamra előtt ott nem terem a komor kapitány, helyettesével együtt, és észre nem veszi, hogy a kiskatona őre erkölcsét zülleszti. „Ezt már nem!“ — szólt a kapitány, és parancsot adott, hogy a kiskatonát azonnal kísérjék át a berkovicai tüzérezredhez. Igenis! Igenis! — tisztelgett a helyettese, és két legjobb földijét kiválasztva — öreg tartalékos vitézeket —, parancsot adott nekik, hogy a kiskatonát Berkovicába kísérjék. Eközben újra felbukkant a parasztok menete, és a cári család képét vivő paraszt vezetésével egyenesen a kapitány szállása felé tartott — úgy gondolták, a kapitány már beszélt feletteseivel. De a kapitány olyan pillantást vetett rájuk, hogy a cári családot hónuk alá kapva, hazakotródtak. A faluban többé senki sem találkozott a kiskatonával. Néhány paraszt azt mesélte nekem, hogy látták, amint a poros úton mendegél, csizmája kopog, és bő nadrágjának szára lebeg a szélben. Két oldalán a két tartalékos havasi katona haladt, s időről időre ráordított: „Hallgass! Hallgass!“, bár a kiskatona egy szót sem szólt. A rokonom abban az időben Berkovicán szolgált, irányzótüzér volt az ezrednél, őt kérdeztem meg. hallott-e valamit a kiskatonáról; elmondta, hogy egyszer bekísértek a laktanyába egy kiskatonát — akit a partizánok elfogtak, majd elengedtek. Annyira züllesztette az ezred morálját, hogy a pleveni gyalogos ezredhez küldték, onnan pedig valamilyen más ezredhez, de már nem emlékszik pontosan, hogy hová. Amikor most a kiskatonát felidézem, úgy jelenik meg előttem, ahogy igeterjesztés közben mindig elképzeltem; a beszéde is olyan szeplős és szőkefürtös, mint sajátmaga, mint afféle újonc, aki a kaszárnyái piszkos munkát végzi. Gyakran hallottunk bajuszos beszédet, a tartalékos tisztekét, akik díszegyenruhában pompáztak, minden gombjuk csillogott, cipőjük kevélyen csikorgott, és dölyfösen jártak-keltek — de az ő beszédük hamar elfakult emlékezetemben, s újra átadta helyét a kiskatona szavainak. És most is látom magam előtt, ahogy lötyögő nadrágban mendegél a távolban, és a havasi emberek durván ráförmednek: „Hallgass!... Hallgass !...“ Karig Sára fordítása bába. A hálószobából a konyhába vánszorog. Újra az előszobában találja magát. Bejárta a maga kis világát, életterét. A ruhafogas tükre előtt áll. A tükörbe mered a szeme. Saját szemébe mered a szeme. — Ki vagy? ...Ki vagy?! — Senki vagyok... ... Ellopták az életemet! Semmibe néző szemmel a konyhába csoszog. Merev kézzel megfogja az egyik széket, s maga után húzza. Addig húzza, míg bele nem ütközik a hintadeszkába. A hinta mellé állítja a széket. Visszamegy a konyhába. Kihozza a kenyérvágó kést. Derékban elmetszi az egyik zsineget. Visszacsoszog a konyhába, s a törlőronggyal megtörli a kést, és beteszi a fiókba. — Senki vagyok ... Senki vagyok ... A derékban elvágott zsineghez megy. Megkapaszkodik a székben. — Ellopták az életemet... ... ELLOPTÁK AZ ÉLETEMET! Mintha nem is élő ember hangja lenne a hangja. A mélyből, messziről jön, olyan halk, hogy maga sem hallja, csak érzi, tudja, mit rebeg az ajka. Senki vagyok ... Ellopták az életemet Rogyadozó lábbal felkapaszkodik a székre. Hurkot köt a zsineg végére. A hurkot áthúzza a fején. Az álla alatt megfeszül a hurok JÁNOS! Megszédül. Es szédülten lecsúszik a székről. Hörgő hang buggyan ki a torkán. Elnehezülő teste leng egyet. A lengő test ellöki magától a széket. Az oldalt vágódó szék a nappali szoba ajtaja felé zuhan. Betöri az ajtó üvegtábláját. A csörömpölésre felfigyel a szomszédasszony. Ki van a lakásban? Mikor jött haza a szomszédasszony? Mi tört össze? Kifut a konyhából. János négyéves kislánya megelőzi. — Hazajött anyu! — kiáltja s a szomszédasszony ajtót nyitó keze alatt akar besurranni az előszobájukba. Az ajtóban csodálkozva tágra nyitja a szemét, amikor megpillantja édesanyját. — Anyu alól kicsúszott a hinta! János beront a gyárkapun. Siet. Már fél tizenkettő. Ha bejött a felesége, akkor az igazgató már fél órája kínozza. Az üzemi őr utána kiált. — Jani! Tessék... Fuss haza! Mi történt? — Telefonált a szomszédasszony! Baj van a feleségeddel ... — Mi történt?! — Felakasztotta magát! Az üzemi őr a szoborrá merevedő Jánost figyeli. Azt mondta, hogy nem él... ... Gyilkos vagyok! GYILKOS!. — Jani, mi van veled? Nem érted? Fuss haza! János megfordul, s az irodák felé fut. — Hová futsz?! Lihegve megtorpan az igazgató ajtaja előtt. Felrántja az ajtót. Az igazgató bosszúsan pillant feléje. Az órájára mutat. — Miattatok a feleket nem fogadom! Azt hiszed, lopom az időt? Már több mint egy fél órája várok rátok! Az ember jót akar ... János keze az igazgató felé lendül. Az ajka szólásra nyílik. Csak azt a szót mondja ki, ami benne él. — Gyilkos ... Nem tudja befejezni. Az igazgató felé lendülő kéz hirtelen megrándul, a szív felé kap, mintha saját magát vádolná. A lélegzete elakad, a szája tátva marad. Az ajtófélfába kapaszkodik. Lassan lerogy a küszöbre, és elterül az ajtóban ... Vége
