Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
EZ A Ml „Mi mindent csináltok ti, s mennyi tervetek van! Egyáltalán — mi az, amivel nem foglalkoztok, amivel nem akartok törődni?" Hányszor hallották már a nőszövetségi tagok a kívülállók csodálkozó kérdését, mert valóban, mi nők a társadalmi munkával is úgy vagyunk, mint otthoni tennivalóinkkal: Szeretnénk, ha minden rendben lenne, s mindenki elégedetten, jó körülmények között élhetne, dolgozhatna — pihenhetne. Ezért az állandó elégedetlenség, nyugtalanság, a „még ez is jó lenne, ezt is el kellene intézni" örök gondja. Megszoktuk, így tartjuk természetesnek — és szükségesnek. Ebből az igényből fakad nőszövetségünk magyar nemzetiségű tagjainak az a kérése is, hogy külön rovatban beszélhessenek, szólhassanak szervezeti életünkről, és hogy mi is rendszeresen tájékoztassuk őket a nőmozgalom leglényegesebb kérdéseiről, a Magyar Nőtanács munkájáról, a „Barátnők klubja"-inak művelődési és kulturális feltételeiről, eredményeiről. Lapunk tizenhat oldalán nehéz olvasóink minden kívánságát teljesíteni, most kedvükért — mégis új rovattal jelentkezünk. „Ez a mi munkánk" — rovatunk címe. Nemcsak cselekvésre szólít fel, de eredmények örömteli nyugtázására is szolgál majd. Ez a rovat tehát a nőszövetségi tagoké, klubokat alakító asszonyoké, — mlndazoké, akik hazánk magyar nemzetiségű asszonyainak művelődéséért, szórakoztatásáért, élet- és munkakörülményeinek javításáért cselekedni akarnak. Mert a költő szavait Idézve: Ez a mi munkánk — és nem is kevés. VENDÉGSÉGBEN VOLTUNK Kicsoda? £s hol? A Magyar Nőtanács — Komáromban, Ugyanis a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottsága mellett működő Magyar Nőtanács úgy határozott, ezentúl üléseit nem a fővárosban, hanem mindig más-más dél-szlovákiai járásunkban tartja. Hogy miért? Mert a nőszövetségek járási bizottságai még nem ismerik eléggé sajátos problémáinkat, a magyar nemzetiségű nők nevelésének általunk kidolgozott terveit. Ezért ha üléseinken egy-egy járás elnöksége Is részt vesz majd, s megismerkednek mind a tanács tagjaival, mind munkánkkal, bizonyára nagyobb bizalommal, segítséggel számolhatunk majd részükről. Alzbeta Krizákovó, a komáromi járás nőszövetségi titkárnője, a városi bizottság elnöke és az elnökség Jelenlevő tagjai örömmel fogadták munkánknak ezt a módszerét, annál is inkább, mert számukra ez megszokott forma. A járási elnökség üléseit ők is a komáromi járás falvaiban tartják. Úgy látszik, ezt a Magyar Nőtanács tőlük tanulta?! Akárhogy is van, szeretnénk, ha a komáromiak is tanulnának a Magyar Nőtanácstól: Ha kevés Is a községekben a megfelelő helyiség, azért elkezdhetnék a klubalakításokat, s a varró, főző tanfolyamokon kívül előadások, vitaestek rendezésével, új módszerekkel tennék vonzóvá, valóban tömegmozgalommá a nőszövetségi tevékenységet. A komáromi járásban több mint 25 000 a tizennyolc éven felüli nők száma, ebből a nőszövetségbe háromezren (1762 magyar nemzetiségű nő) jelentkeztek. Lapunknak a járásban több mint ötezer olvasója van. Eszerint még sok hű olvasónkat nem sikerült meggyőznünk, hogy lépjen a nőszövetségbe. Miért? Erre egyrészt tőlük maguktól várjuk a választ, másrészt nem mondunk le róla, hogy mi magunk kitaláljuk az okát, s megtaláljuk a módját, hogy Jelentkezzenek ők Is. Erre nemcsak Komáromban, de a többi járásban is szükség lesz. és a Magyar Nőtanács létezésének háromnegyed éve után gondterhelten, de nem reménytelenül azt mondjuk: Rengeteg a tennivalónk és mindannyiunk érdekében minden segítséget szívesen fogadunk. H. E. A POZSONYPÜSPÖKI BARÁTNŐK KLUBJÁ-ról őszintén megvallva, legszívesebben élőszóval mondanám el gondolataimat. Már el is képzeltem magam elé egy hatalmas termet, ahol csak édesanyák, asszonyok, lányok ülnének és figyelmesen hallgatnák az előadók szavát. Dehát olyan nagy teremről, amelyben elférne tizennyolcezer nő — nem tudok. Miért kívánna a képzeletem ilyen nagy termet? Mert a Szlovákiai Nőszövetségnek tizennyolcezer magyar nemzetiségű tagja van. És még elképzelni is szép, hogy az ember az anyanyelvén mondhatja el, milyen nagyszerű dolog a nemzetiségi kérdés lenini értelemben vett megoldása. A tény, hogy a nőszövetség Nemzetiségi Szekciójában a Magyar Nőtanács foglalkozhat, törődhet hazánk magyar nemzetiségű asszonyaink eszmei-kulturális nevelésével. Mennyi szép lehetőség áll előttünk: gazdag néprajzi hagyományaink feltárása, ápolása. Munkásmozgalmi emlékek feldolgozása, társadalmi-politikai, kulturális ismereteink bővítése érdekkörök, vitaestek, előadások segítségével. A „Nők a köztársaságnak“ mozgalom felszólítja Szlovákia asszonyait, hogy munkahelyükön, társadalmi-közéleti tevékenységükben, és tanuló gyermekeik, az ifjúság körében segítsék az ország fejlesztését. Alakítsanak klubokat — használják ki a legkülönfélébb módszereket, hogy a „69-es akció“ tömegmozgalommá váljék, hogy hazánk a nők tudatos segítségével erősödjék. írásom elején említettem, hogy legszívesebben élőszóval mondanám el azt, amit eszem és szívem diktál: éljünk adott jogainkkal. Nálunk Pozsonypüspökin már aktívan dolgozik, tevékenykedik a „Barátnők klub“-ja. Milyen jó lenne, ha egyre több Zivena, Veéurky, Barátnők klubja alakulna, s egészséges versenyszellem alakulna ki a klubok között. Tanulnánk egymástól, leveleznénk, meghívnánk egymás kulturális csoportjait, előadóit. Hány édesanya, asszony és lány tudná kicserélni tapasztalatait, ismereteit! Mennyi barátnőnk lenne! És akkor nemcsak tizennyolcezer magyar nemzetiségű tagja lenne a nőszövetségnek, hanem harminc, negyvenezer ... Mi a véleményük erről, kedves nőszövetségi tagok? Schilleremé Wurster Ilona, Pozsonypüspöki A „NAGYMAMÁK ÉVE“ így nevezzük az idei esztendőt. Az öregekről való gondoskodást, a velük való törődést, az érsekújvári járás magyarlakta falvainak elnöknői a kovácspataki aggok házában kezdték. Kis csomagokat készítettünk és átadtuk az idős, hozzátartozóik szeretetét nélkülöző öregeknek. Leültünk a betegek ágya mellé is, elbeszélgettünk velük, néhány jó szóval vigasztaltuk őket. Az egyik szobában három ágy, tehetetlen bácsik fordították szemüket felénk, amikor beléptünk. Rényi bácsi láztól sebes szájjal valamilyen nevet motyogott. A nővérke elmondta, hogy a lányait várja. Három lánya van... halála előtt azokat szeretné látni. De csak mi jöttünk... nem a lányai. Hangomra megnyugodott, s csak nézett fénytelen szemmel, motozó keze megpihent a takarón. Másnap megtudtam, hogy még akkor éjjel meghalt... Talán azt hitte, mégis a lánya jött el hozzá? Azóta is sokszor eszembe jut könyörgő, szomorú tekintete és megborzongok, ha arra gondolok, hogy ilyen gyermekeket nevelünk, ilyen sors vár a tehetetlen öregekre? ... Mert hiába a társadalom minden gondoskodása, anyagi támogatása, ha a leglényegesebb, az emberi felelősség, a szeretet hiányzik. Soha nem fogom elfelejteni ezt az esetet, és kérem a nőszövetségek helyi szervezeteit, klubjainkat, látogassák meg a nyugdíjasok otthonát, a magányos öregeket! Nemcsak azért, hogy fénytelen napjaikba egy kis melegséget vigyenek, hanem azért is, hogy lássák és érezzék azt, amit mi ott, Kovácspatakon éreztünk: Felelősségtudatra, szeretetre kell nevelni a fiatalokat, gyermekeinket, mert egyszer mi is megöregszünk... Száraz Mária, Párkány-Nána
