Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-12 / 41. szám
MÓRICZ ZSIGMOND (Részlet) Arról, hogy rugós tehénnek egy az orvossága: el kell adni. A szép üszőnek meg az, hogy el kell venni. Édesanyám úgy elkényeztette a mi tehenünket, a Hegyest, hogy mán teljességgel nem lehetett vele bírni. Első borja is vót, rúgott, döfött, ugrált, szóval nem lehetett egy öregasszonyra hagyni. Es úgy megnőtt, hogy ritkaság. Olyan csontja vót, hogy ökörnek lehetett vóna használni, de abba az időbe még nagy szégyön lett vóna tehenen szántani, azt csak a háborúban tanulták meg az asszonyok. Eccer is jövök haza fejés idején, még úgyan siettem, mert gondoltam, hogy szegénynek baja lesz a Hegyessel. Hát azt mondja, nézd em mán megvérzett. A kezeszára csupa vér vót, nem engedte magához közeledni, mindjárt döfött, így is döfte meg. Rettenetes mérges lettem. Nekimegyek a tehénnek. — Hát ezért nevelt fel édesanyám, te átkozott. Ezér etetett a tenyeréből sós darával, meg minden jóval. Azt mondja édesanyám: — Ne bántsd azt a szegény állatot, üzekedhetnék a mán. — Még csak most ellett, mán is? Éccaka osztón kigondoltam, hogy eladom a tehenet. Mondtam az édesanyámnak, de ő nagyon sajnállotta, hogy abból ritka szép jószág lesz. Hiszen fiatal még, »növésben van a még most is. — Én nem bánom, — mondtam — akármi lesz is. Mire nő mán, templom akar lenni? Még a végén be se fér az istállónkba, de még ha eszébe jut, feldöfi az egész házat. Eladom én. — Most választottuk el a fiát, azért olyan a. — Nem bánom, még egypár napot várok, majd megkérdem, mék napon lesz vásár a közeibe. Ha meg nem gondolja magát, elhajtom, eladom. — De a bornyát nem adod el, hadd maradjon a fajtája. Hátha a nem lesz olyan hamis. Kérdeztem osztón kint a mezőn, hogy hol lesz vásár mostanába. Mondják, hogy Nagypaládon, jövő kedden. No Hegyes, addig élsz. Elviszem, de ha más meg nem veszi, mészárosnak adom el. Azt nem mondhatom meg senkinek, mér haragszok rá, mer hátha a faluba megveszi valaki ... Kénlódjon vele más. Ismerték a tehenet, hogy milyen szép formájú, mingyán mondta is egy asszony, hogy megvenné azt Sarkadi Imre bátyám, mer a most keres egy tehenet. e Akar venni, mer az üvé mind meddő. Bejárás vót Sarkadiékhoz. — Jó van, — mondtam — ha elkomendálja, adok magának egy szép ajándékot. A meg vasárnap szólt Imre bátyámnak, a meg nekem mondta, hogy eladó-e a tehén. — Aráér. Nevetett. Majd megnézi. Hétfőn nem vót otthon, kedden hajnalba jött, hogy megnézi a reggeli fejést. Hát az a kutya tehén éppen akkorra tartogatta a nagy parádét. Hogy idegen ember is vót, úgy elkezdett táncolni, mint egy tanyasi csárdába. Szegény édesanyám megint megütötte magát miatta, Imre bátyám meg nevetett: — Nem kell nekem ez a tehén, hallod-e, hiszen nem tehén, hanem sárkány. Elment, én ott maradtam a tehénnel. Bemegyek hozzá, megveregetem a nyakát, beszélek hozzá szépen: — Netene, Hegyes, Hegyees. Mit akarsz. Velem akarsz te ki babrál ni? Nem tudom, mi baja vót, vérrel forgott a szeme és nekem jött. öklelt. Nohát akkor méregbe jöttem. — No Hegyes, ütött az órád, viszlek a vásárba. Bemegyek, mondom édesanyámnak, adja ide a tiszta gatyámat, megyek a vásárba. Felöltözök, kihozom a tehenet, de a mán akkor meg vót vadulva, a csordás is tutult, éppen hajtották kifelé a csordát, elkezdett bomlani. Neki a nagy tőgyfának, odaszorétott, a gatyámat laskára tépte, a sódaramat is odanyomta, még vérzett is. Fél gatyaszár oda. Megverem a tehenet, megkötöm a tőgyfa ágához. Mondom édesanyámnak, hozza csak ki hamar a kötözőgatyámat. Megyek vele a vásárba. Hát ott meg úgy állt, mint a bárány. Mingyán eladtam én kilencvenöt forintért. Tele vótam pénzzel, örültem. Jön Péter Ignác, adjak neki tíz forintot kőcsön, malacot akar venni, nincs elég pénze. Arra jön Tamburás Jankó, adjak neki öt forintot, gubát akar venni, nincs elég pénze. De mán engem megtanítottak. Ha odaadom, járhatok a pénzem után; nem adtam. Mióta a per vót, azóta keményebb lettem, tizennyolcadikba jártam, má emberül kezdtem gondolkozni. Tudtam én mán, hogy az ilyen szegény féle emberek csak kérni szeretnek, megadni nem. Elindultam haza. Igende Padálon vagyok, gondoltam, már bemegyek Eszter nénémékhez, azóta se vótam itt, hogy az örökségrül megkérdeztem. Még meghajják, hogy itt jártam és azt gondolják, haragszók, pedig nem haragszok én, mindenki maga tudja maga baját. Birta Gábornak is biztosan van elég a jóból. Otthon vótak: — Hát te hun jársz itt? — Vásáron vótam. — Mit vettél? Mondtam nekik, hogy jártam a Hegyessel. De olyan figyelmetlen vótam, hogy elfelejtkeztem a vigyázásrul, megmondtam, mennyit kaptam a tehénért. — Jó nektek, — azt mondja Eszter néném — könynyen éltek. Százasokat raktok élire, mert kettecskén vattok, semmi kőtségetek nincs. Édesanyád mán nem is eszik, nem fogyaszt, te meg ott eszel, ahun dógozol. Ottmarad neked az egész birtok, minden. De én nem kaptam otthonrúl még semmit. — Ugyan Eszter néném, — mondom — maga panaszkodik, mikor nagygazda felesége. — Mi a nekem, csak a sok dolog. Leszakad a kezemszára, egész nap annyit kell munkálni. Ez a sok főd, ez a sok jószág, ez a sok púja. Égedelem az én életem csak. De azér, hogy nem segíségér jöttem, hanem pénz vót a zsebembe, egészen másképpen beszéltek ám velem. El kellett mondani az egész pert, elmondtam, hogy a fődet elvették, az árábul kifürdettek, de mán azóta is harminchét forintot fizettem kamatra. — Még derék ember lesz belőled, te fiú, — mondta Eszter néném. — Mondok én neked valamit. Itt van egy jány, jóravaló kisgazda jány. Sárosi Annus, jó vóna neked. Fiatal még, az még megvárna. — Aj, Eszter néném, — mondtam — egy szennyes gatyaszárba vagyok, nem mehetek én jány után, kinevet. — Nem olyan ján a te. Elmegyek én veled. Még nevetett rajtam. — Ügy teszel, mintha te vónál az eladó jány, a szokott így szemérmeteskedni. Nem szégyen a, hanem tisztesség. Egy olyan tehennel nem is szabad máskép elmenni, csak kötözőgatyával. Nem a gatyát nézi a jány, hanem azt, ami benne van. Nem a kosár a fő, hanem a tojás benne. A szüléi, azok meg, ha megtudják, mér vagy szennyesbe, csak még jobban megszeretnek. De én nem mentem, hanem ő, hogy hogy nem, kicsinálta, hogy elhivatta Sárosi Annát, hogy valami beszélnivalója van vele. Jön a jány. Hüj de megtetszett nekem rögtön. Szőke jány vót, nekem még szőkével nem is vót dogom, mert én mindig csak a barnákat szerettem. De ez olyan szőke vót, hogy nagyon megtetszett nekem. Mondtam is neki mingyán: — Magának olyan a haja, mint a sárga arany. A kisjány olyan hosszúkásképű vót, fejér bőrű. Kék szeme vót, de olyan kék, mint a nefelejcs virág. Úgy nevetett, hogy felkapta a két kis vállát, a fiiéig és még a mejje is táncolt, mikor nevetett, de nagyon jól illett a neki. Eszter néném meg olyan ügyes vót, hogy magamba hagyott vele. — Tik csak beszélgessetek, nekem dógom van odaki. Gyertek puják, segítsetek, a kis csirkéket be kell terelni, mert elviszi a kánya. így ketten maradtunk a szobában Annussal, Én is mingyán bátrabb lettem. — Hát maguk itt laknak, Annuska? — Itt, — nevetett a jány. — Nem is vót még ki a falubul, úgye? — Nem még. — Lássa, én mán nagy fődet bejártam, vótam Bereg megyébe, Ugocsa megyébe, meg Szatmár városba. Meg jártam a kökönyösdi erdőn, meg vótam Fekete Ardón, nem is tudom, hol jártam már életembe. Itt is vótam mán egypárszor Nagypaládon. Annuska csak nevetett. Mondom neki: — Annuska, mondjon meg nekem bizodalmasan valamit. — Mit? Van-i szeretője? Hüj, olyan piros lett a kisjány, mint a bazsarózsa. Lesütötte azt a két gyönyörű kék szemit és elfordította az orcáját. — Nem is vót? Csak rázta a fejét. Akkor megöleltem úgy nagyon szépen, csendesen. — Hát engemet elfogadna? Nem rázta le a karomat, abbul láttam, hogy nem idegenkedik tőlem. ... örült vagyok! Hol találom meg a békességet, nyugalmat? Minden bonyolódik. Igaza volt Angyinak, amikor azt mondta, vigyázzunk magunkra, egy harmadik személy is tud rólunk. Helén miért nem árulta el, hogy megszólalt a szemtelen fráter?.' Ёп sem szóltam neki, hogy a feleségemet hívja. Hogy ne jusson az eszünkbe: honnan jöttünk, s hová mehetünk ... Hazudnunk és hazudnunk kell, hogy tiszták maradjunk, csak a jó maradjon bennünk, és eltűnjön a rossz. Hazugsággal és tagadással lehetünk csak jók mások szemében ... Tárcsáz. Kuszákot hívja. Fel kell őt készítenie a váratlan eseményekre. Angyit is. PETRŐCI BÁLINT XVIII. Halló, te vagy az? Itt Jani beszél. Szevasz, öreg fiú! Te már hazajöttél?- ma aetutan. És a családod? — Még Poprádon maradt. Hallom, hogy szalmaözvegy vagy. — Kitől tudod? — Az imént telefonált a feleségem. Ma délelőtt a Poprádi-tónál találkozott Helénnel. Hétfőn talán együtt jönnek haza. Gondoltam, jó lesz, ha tudod ... Köszönöm ..., de miért? Épp arról szeretnék veled beszélni. Ráérsz?- mos ti- Nem vagy egyedül?- Miért érdekel? — Mert összefügg azzal, amiről beszélni szeretnék veled. Angyit is hozd magaddal! — Honnan tudod? Helén panaszkodott a feleségemnek. Fél óra múlva nálad leszünk Külön, külön csengetnek be. Előbb Kuszák, utána Angyi. János barátságosan rájuk mosolyog, nem tesz célzásokat, nem hozza zavarba őket, mindent természetesnek vesz. Kuszák is hozott egy üveg bort. — Akkor iszunk! — mondja János. — Én is hoztam két üveggel. A legjobb orvosság az ital. Mire? — kérdi Angyi. Majd elárulom, kislány! — s tölt a poharakba. Kiisszák a borukat. János újra tölt. Angyi a szemébe mosolyog. — Ne olyan gyorsan! — Nekünk már semmi sem árthat meg, Angyi! mondja János, és Kuszákra kacsint. — Nekem sem árt meg! — emeli fel poharát a szőke lány. — A szalmaözvegyek egészségére! — Ezt már szeretem, Angyi! Az utolsó cseppig! Jó titkárnő vagy, tudod, hogy mit szeret a főnököd! Angyi az asztalra teszi az üres poharat, és csak most válaszolt Jánosnak. — Ha nem tudnám, hogy kit szeret a főnököm, talán el sem jöttem volna hozzád ... — Angyi! — Hallgass, Jani! Nem tudod, hogy mi történt azután, hogy elmentél! János hol Kuszákra, hol Angyira kapja a tekintetét. Mi történhetett?- Miért nem szóltál? — kérdezi Kuszáktól.- Ha itt lettél volna ... — Telefonálhattál volna!- Hová? Poprádra, vagy — Te tudtad? — Táviratot kaptam Ö-Tátrafüredről. „A felesége a Poprádi-tónál nyaral, biztosan tudja, hogy kivel.“ Azelőtt meg telefonált, hogy titokban találkozol Helénnel...
