Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-10-12 / 41. szám

Erre meg is csókoltam egy kicsit, de nagyon vigyáztam, hogy el ne hessentsem a kismadarat.

így elbeszélgettünk, de annyira, hogy észre se vettük, hogy bejött Eszter néném.

A meg látja, hogy mán közel ülünk egymáshoz, nevetett.

— Annus, — azt mondja, — tudod-e, milyen legény az én öcsém? Maga hozta a vásárra az egyik tehenüket, eladta mer nagyon hamis vöt, de olyan vásárt csinált, hogy száz pengő forint van a zsebibe.

Bánta is az Annus, ő csak csiklandóson kapkodta fel a vállát a kis füléig és nevetgélt.

Mikor kiment Eszter néném, azt mondtam neki:

— Azt megmondom magának, hogy Eszter néném csak tréfált. Nincsen neköm több tehenem csak az az egy vót. De azt is azért adtam el, mert csakugyan nagyon hamis vót. Ma is odaszorétott engem a nagy tőgyfához, mert van az udvarunkba egy rettenetes nagy tőgyfa, olyan nagy, hogy maga még olyat nem látott.

Mindegy vót, mit mondtam, mit meséltem, a kis Annuska csak nevetett azon. Fiatal vót még, bánta is az, van-e nekem több tehenem, több gatyám, vagy nincs.

Én se bántam, mert úgy ültem én mellette, mint a hidegbe a meleg tűz mellé. Nagyon jólesett a szívemnek, hogy ebbe a nehéz életbe így megkönnyebbülhettem. Mert olyan vót az a kisjány, mint a rozmaringbokor. Csak az a jó szaga, meg az a szép apró levele. Sudár jányka vót már akkor is, szép kis rekli vót rajta. Fehér csipkével vót.

Megfogom a kis csipkét a mejjin.

— Maga csinálta eztet, Annuska?

Intett nevetve, hogy igen.

Avval én ott hattam a kezemet a mejjin. Már éreztem, kezd jó formás lenni és nem vót ideges, nem lökte el a kezemet a kis mejjirül.

Erre újra megcsókoltam. Mondtam neki:

— Hát maga nem ad nekem egy kis csókot? Egy olyan kicsit, mint egyik galamb a másiknak?

De ő csak elhúzta a fejét és nem akart adni.

Hát így csak én csókolgattam a kedvest. Úgy bújt az az én kezem alatt, mint a kismadár, ahogy eldugja a csőrét a szárnya alá.

Jön be Eszter néném:

— Hát György, téged nem eresztünk el, itt maradsz, velünk ebédelsz. Azután kimegyünk egy kicsit kapálqatni, estére meg elmegyünk Annuskáékhoz.

— En nem mehetek Eszter néném, mert ilyen loncsosan nem lehet.

— Ó bizony, majd megmondja Annuska otthon, minek vagy ilyenbe.

Annus csak nevetett, nem szólt.

Eszter néném azért jött be, mert eljöttek Annuskáért hazulról, hogy menjen haza.

Haza is futott mingyán, úgy szaladt az, hogy olyat még nem is láttam, minden porcikája szaladt. Mint mikor a szél viszi a kisvirágot.

— Hát itt maradsz, György?

— Én itt.

Istenem uram, ha meggondolom, hogy mikor utoljára voltam Eszter nénéméknél, úgy bántak velem, mint a fogfájóssal.

Estére átmentünk Sárosiékhoz.

Azt láttam, hogy nem valami nagygazdák, de vót két elég jó lovuk az istállóba. Éppen akkor fogták ki, mikor odamentünk. Vitték be az ólba.

Vót Annuskának egy bátyja, Ignác. Elég derék gyerek vót, nálam egy kicsit öregebb, de nem vót olyan magas, mint én. Nem magas emberek vótak, apja se, anyja se. De nagyon szívesek vótak.

I

Mondja Eszter néném:

— Restelkedik az öcsém, hogy kötözőgatyába van, de mér? Van egy rúgás tehenük, azaz vót, nagyon hamis vót, azt hozta el a vásárba, hát kémélte a jobb gatyákat. El is adta a tehenet, de olyan jón áron.

Nagyon sértett, hogy mindig úgy beszélt rólam, mintha odahaza még isten tudja hány tehenem volna, meg hány gatyám, pedig most már nem vót több, csak ami rajtam van.

Én meg csak ültem, mint egy kuka.

Annuska is ült. Úgy elbújt a kisszékre a patkó mellett és suskát kötözött. Tán szőlőjük van, azt szokták avval kötni. De nem nagyon ment a kezébe a munka, mert ha rám nézett, mingyárt elnevette magát. Felrántotta a két vállát, lesütötte a fejét és nevetett.

Bort hoztak és ittunk. Elég jó borocska lett vóna, csak nagy vót neki a hordószaga.

Elég soká vótam ott Eszter nénémmel, pedig tudtam, neki mennyi dóga van otthon, a gyerekeket sincs aki lefektesse, de mintha nem is énmiattam lettünk vóna itt, hanem őmiatta, ő úgy elbeszélgetett, mint akibe beleszorult a beszéd vagy két hónap óta, most egyszerre kifolyna, ami a begyébe gyűlt.

Felállók eccer, mondom kimegyek egy kicsit megnézem a csillagok állását, de mikor elmentem Annuska mellett, kacsintottam neki, hogy jöjjön ki utánam.

Hát a kislány nagyon értelmes vót, megértette, kicsi idő múlva kijött.

Ott álltunk az eperfa alatt, ahogy megláttam, mingyár derékon kaptam és felemeltem. Úgy forgattam meg körül, körül, hogy csakúgy repült a kis szoknyája.

— Jó vót? — kérdeztem.

Nevetett:

— Jó.

Erre osztón rögtön felkaptam, felemeltem magamhoz, a számig és megcsókoltam, hogy majd megfúlt.

— Jaj, — azt mondja — milyen hamis maga. Magát kéne eladni a vásáron.

— Engem? Ki venne meg engem?

Csiklott, úgy nevetett.

— Maga megvenne? — kérdem.

— Nekem nincs kilencvenöt forintom, — azt mondja.

Pég nem is annyi az ára, hanem száz. Egy tehén kilencvenöt. A bika drágább.

Úgy nevetett az, hogy még a porcikája is mind táncolt. Csak annyit tudott mondani, hogy:

— Bika ...

— Ne huncutkodj velem, — mondom neki — mert megdöflek.

Erre elszaladt. Ott kergetőztünk osztón egy kis ideig, nem igen sokáig, mert féltem, hogy ödabe megsajdítják, mi van ideki, osztón még rosszat gondolnak. Ügy véltem, elveszem ezt a kisjányt. Ez olyan, akit kedvem lesz nekem elvenni egy pár esztendő múlva, hát kímélni kell.

Mikor megfogtam, erőttette, hogy nem hagyja magát, de egy pár csókkal megszelídítettem. így mentünk osztón be, elébb én mentem, egy kis idő múlva Annuska is bejött.

De a vót a bökkenő, hogy eccer csak elfelejtkeztem orrul, hogy először vagyok itt, azt mondtam Annuskának:

— Ne dógozz mán annyit, mer lekopik az a szép kis ujjad.

Egy kis csend lett. Eszter néném is rámnéz. Hun tévedtünk mi meg?

Én is veres lettem, odanyultam, ahun még semmi

se vót, osztón úgy csináltam, mintha semmi se történt vóna.

Kis idő múlva újra megszólítom a kisjányt, de most már erősebben.

— Annuska, adjál nekem egy pohár vizetl

Azt mondta rá nevetve:

— Szomjas vagy a borra?

Ejha, ez már aztán valami, hogy még a jány is tegez.

Az apja nevetett, az anyja takarta. Még nem tanították meg rá, hogy a jánynak nem illő a legényt tegezni, még az asszonynak se, de a kis Annuska csak úgy mondta, ahogy a szívibül jött.

A fiúval is nagyon összebarátkoztam ott akkor este, nem vót idő sok beszédre, de láttam, hogy ő is jó hozzám, meg én is a vótam ühozzá.

Mikor másnap virradáskor hazafelé mentem, befogta a két lovát és szekeren vitt el egészen Kispaládon túl a határig.

Onnan osztón gyalog billegtem haza.

De jó kedvem vót. Már rendben vót a dógom. , Most van csak egy olyan szeretőm, amilyet még álmomban se vár'&m.

Mondom édesanyámnak:

— No édesanyám, eladtam a tehenet.

— Jól van fiam, jól adtad el?

— Jól. Kilencvenöt forintért... De még egy kis üszőbornyúra is alkuszok . . .

— Én meg egy új gatyát varrtam neked, fiam, a helyett, amit a tehén lenyúzott rullad.

Akkor mán jó nekem, ilyen szép napom se vót még az életembe.

Gazember.

János kezében szorongatja az üres borospoharat. Ujjai vad indulattal körülfonják a poharat, mintha valakinek a nyakát fojtogatná.

— Még összeroppantod, megsebzed a kezed — ugrik fel Angyi.

— Megölöm a gazembert!

— Nem haragszom rád, Jani — mondja Kuszák. — Nincs miért haragudnom. En vagyok a baj okozója. Ha a szüleim miatt nem költözködünk ide, nem történik semmi...

János megszégyenülten, nagy nehezen emeli tekintetét Angyira.

— Ez minden, ami az elutazásom óta történt?

— A pártelnök hozzám jött, és vallatni kezdett, hogy igaz-e .,.?

— Mi?

— Hogy én és a mérnök úr... — Angyi Kuszákra pillant, mintha csak kérdezni akarná, hogy elmondjon-e mindent?! — Hogy te és Helén

— Már ő is tudja?

— Névtelen levelet kapott. Az igazgató is. Mindent tudnak, Jani. Még azt is, hogy a pozsonyi hivatalos utadat is arra használtad fel...

János a kezébe temeti az arcát, s úgy kérdezi:

— Feri mit mondott?

— A pártelnök? Nem hiszi el rólad, gyerekkorod óta ismer.

— Mondd meg a lényeget! — szól közbe boszszúsan Kuszák. — Az igazgató szítja a tüzet, Krnács miatt!

— Krnács miatt...? — János, mintha ülepen szúrták volna, úgy ugrik talpra. — A magas, testes férfi! Azért tűnt olyan ismerősnek az alakja... — az előszobába fut.

— Jani! — kiált fel Angyi, s utána rohan.

— Megölöm a gazembert! — sziszegi János. Feltépi az ajtót.

Angyi a karjába kapaszkodik, s felkiált:

— Gyere, segíts!

Kuszák hozzájuk rohan. A szobába vezetik Jánost.

— Hiába futsz utána — mondja Angyi. — Szabadságot vett ki, és felmondott...

János a fotelba roskad.

— Beszéljetek! Mi történt? — kérdezi elfulladt hangon. Valami nagyon szorul a bordái alatt. Érzi, hogy feszül a szíve, majd szétpattan.

Angyi Kuszákra tekint.

— Amikor Tibi elárulta, hogy egy ismeretlen felhívta őt, s azt mondta, amit már tudsz..., én...

Beszélj, Angyi! — sürgeti János.

Azt mondtam Tibinek, sejtem, hogy ki lehet az illető. Amikor a születésnapomat ünnepeltem, neked nem mertem elárulni, hogy akkor este a parkban Krnács támadt rá Helénre ... Tibinek elmondtam. Felhívta az igazgató úr titkárát. Ráismert a hangjára, Krnács volt az ismeretlen

telefonáló. Az igazgató előszobájába rohant, s néhányszor öklével az arcába sújtott. Az ordítozásra kirohan az igazgató. Pulykavörösen ellöki Krnácstól Kuszákot, s azt kiáltja, nem tűri az ököljogot a gyárában. Amikor megtudja, miért támadt az osztályvezető úr a titkárára, az igazgató szeme felcsillant. Mégis igaz, amit a névtelen levélben írtak? Hívatja a pártelnököt, és biztatja Krnácsot, mondja csak el, amit tud. A pártelnök, a te barátod, Krnácsot hibáztatja, hogy ő a bajkeverő. Az igazgató kikel magából, nem tűröm, hogy a gyáramban bordélyt csináljanak, hogy az én osztályvezetőim rontsák a kommunisták erkölcsét! A huligánokat meg tűröd?! — vágott vissza az elnök. A védtelen asszonyokra rátámad ... Nem ez volt az első eset. Vagy azért tűröd, mert minden kívánságodat teljesíti, így igazgató elvtárs, úgy igazgató elvtárs. Neked a hajbókolok, a talpnyalók tetszenek? Így mondta, Tibi?

Kuszák bólint.

— Még mást is mondott — teszi hozzá Kuszák. — Ha János megtudja, ki a bajkeverő, nem kezeskedem ép pofájáért...

— Csak kerüljön a szemem elé! —- mordul fel indulatosan János.

— Beteges természetű, nem tud nőt találni magának — mondja Angyi.

— folytatjuk