Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-05 / 40. szám
Tóth Árpád А/ Őszi kérdés Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, s nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, s róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér, s hogy édes életednek újra egy éve veszve, mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, merőn bámulva vissza az elvakult időkbe és feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, mikor a késő szellő, mint kósza, idegen eb, lábadhoz simult s bús kezeidet nyalta? Trakl Gyerekkor Fürtösre ért a bodza; kék barlangja homályán aludt a gyerekkor, A tűnt ösvényen, ahol rőten suttog a vad fű, most tűnődik az ág. A lombsusogás úgy harsogRmint a kék patak árja a sziklán. Szelíd a rigó szava. Hallgatagon megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után. Egy kék pillanat már csak a lélek. Félénk vad bukkan elő a fák közül és távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák. Most hívőbben ismered a homályos évek titkát, a magános őszt, szobák hűvösét; és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át, Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig meghat az omladozó temető, ha látod a dombon, legendák érintik szíved; de néha felderül a lélek, hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol. Radnóti Miklós fordítása Végh György Őszi ak Kék már az ősz akár a szilva hamva maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra maholnap itt a hó a dér a harmat szeress nagyon kívánlak és akarlak még csillag nincs az este fénytelen tenélküled minden reménytelen Amott ezüst vitorla szárnya lebben az ónnal-szőtt higany-szín szürkületben borzong a víz viliózva száll a fodra ha itt volnál ráhajlanék karodra hol vagy ó merre vagy mily tájakon átfogja torkomat a fájdalom A felhők vére rőt s a vízbe csorran kék sellő úszik itt a gyöngy habokban egy templom tornya felkiált az égre emlékezz mindig rám szemem színére az égen dél felé egy fecske száll a boldogság a nyár oly messze már Az egész város csodálkozott, amikor kitudódott, hogy Valentine Dumaine-nek csapom a szelet. Hát igen, belátom, hogy vannak csinosabb lányok is. Azonfelül Valentine nyolc évvel idősebb, és húsz centivel magasabb nálam. Lapos, mint egy vasalódeszka és olyan vonzó, mint egy börtönkapu. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy már majdnem egy hónapja együtt járunk. Vannak, akik azt gondolják, hogy fogadásból teszem, mások megint azt hiszik, hogy komplexusaim vannak. Sőt, még ilyen vélemény is a fülembe jutott; — Komplexusok? Szó sincs róla! Hanem — félelem a infarktustól! Elfeledtétek talán, hogy Valentine szakképzett ápolónő? Ez mindent megmagyaráz! Szegény Cyprien-nek soha nem volt családja, egyedül él kis, kétszobás lakásában, és nincs senkije, aki egy szívroham esetén segítségére lennel így áll a dolog, higgyétek el nekem! Valóban? És ha éjjel jön rá a roham, amikor Valentinenek éjszakai szolgálata van? — Cyprien nincs annyira intelligens, hogy ilyen esetre is gondoljon! Tényleg, nem tartanak Intelligensnek, a legtöbb ember szemében én csak a szegény, sajnálatraméltó Cyprien vagyok. Senki sem mondja; szegénynek pechje van, Nem, mindenki meg van arról győződve, hogy balszerencsémnek magam vagyok a kovácsa. Barátaimnak nincs rossz soruk; Paul Lorrain mérnök, Julien Vyassade hoteltulajdonos, és André Lovergne neves ügyvéd. Csak énbelőlem nem lett semmi más, mint egy szegény kis írnok Barbier mesternél; tehát konfekciót viselek, nincs autóm és televízióm. Ez a három hiányosság elég ahhoz a mi kis városunkban, hogy sokan ne tartsanak egyenrangúnak, miután itt mindenkit, mint valami könyvet, katalogizálnak. Arra nem gondolnak, hogy például Paul apja a város egyik leggazdagabb embere, Juliené a legbefolyásosabb, a Lovergne-család is általános közmegbecsülésnek örvend, vagyona és befolyása folytán. Én pedig csak egy gyári munkásnő törvénytelen fia vagyok, apámat soha nem ismertem, tanulmányaimat a középiskolán fejeztem be. Azután két év háború Algériában, és hajrá, neki az életnek . . . ettől eltekintve, annyi igaz, hogy mindenkinek megadatott az életben legalább egy lehetőség a boldogulásra .. . Tíz évig tartott, amíg ezt is megértettem, de most,.. most már kezemben a siker csücske. Tíz évig tanulmányoztam végrendeleteket, válópereket, örökségi ügyeket, házassági szerződéseket. Ismerem a város valamennyi befolyásos polgára vagyonának hátterét. Helyemben mindenki más megpróbálkozott volna egy kis zsarolással. Erre is gondoltam, de ... vagy túl becsületes vagyok, vagy nem vagyok elég arrogáns. Talán mind a kettő. Inkább más utat választottam hát. Türelmesen tanulmányoztam az aktákat, és egy szép napon .. . úgy láttam, megtaláltam az igazit! Az öreg, zsugori Vainier végrendelete volt, aki hálából a gondos ápolásért, egész vagyonát, — amely nem kis összeget tett ki —, ápolónőjére, Valentine Dumaine-re testálta, aki minden este elfárad hozzá, hogy injekciót adjon neki. Nos, értik már? Vainier nem éli túl a telet, és Valentine nem is sejti, milyen vagyon vár rá. Ne használjam ki az alkalmat? A házasság Valentine-nel ugyan nem nagyon lelkesít, viszont ismerem őt: munkáját az örökség ellenére sem adja majd fel, ritkán lesz otthon, és én nyugodtan élhetek, mint eddig, csakhogy nem szegényen ... Természetesen nem komédiázok előtte, mintha mit tudom én milyen szerelmes lennék belé. Inkább így udvarolok: — Bizalmam van hozzád, mert áldozatkész, nagylelkű és jó vagy ., . ezt még nem mondta neked senki? És képzeljék, Valentine erre rögtön úgy reagált, mint egy férfi. Igen, nézete szerint két magányos ember ossza meg magányát, é‘s mindkettőnek jobb lesz az élete. Röviden, a dolog rendben van. Ma van az esküvőnk, mégpedig minden tamtam, ünnepség nélkül, és ami a fő, semmiféle házassági szerződés! Valentine beleegyezik, miért ne, hisz egyikünknek sincs semmije . .. XXX Amikor a házasságkötés után hazaindultunk a vá-PETRŐCI BÁLINT XVII, Csak egy kocka áll üresen. Az üres kockára nem gyanakodhat a kék szemű asszony, öt a nevek érdeklik. Cseh, lengyel, német nevek, és Helén neve, Kuszákné. A portás ujja újra végigsiklik a névjegyzéken. Felsóhajt, mintha bántaná, hogy nem tehet eleget a kék szemű asszony kérésének. — Sajnos, nem lakik nálunk. Azzal a gondolattal nyugtatja magát, hogy jót tett, az igazat mondta, nem hazudott. Mert nem úgy tették fel a kérdést, hogy itt lakott-e? Még egyszer figyelmesen az asszony szemébe néz. Várja az újabb kérdést, a rosszabbikat: És itt lakott? Mit felelne erre? Nézi, nézi az asszony szemét. Ennyi jóságot ritkán lát asszonyszemekben. Ennyi rémületet, várakozást ritkán látott asszonyszemekben. Ilyen asszonynak nem szabad megtudnia az igazságot. Ilyen asszonynak tragédiát jelent az igazság. Megkönnyebbülten fellélegzik, amikor az újabb kérdés helyett sóhaj száll be hozzá a fülkébe. — Igazán nagyon sajnálom — mondja a portás. Most már nyugodt a hangja A jótevő ember öröme hangolja át a hangját, úgy tesz, mintha sürgős dolga lenne. Meggonc lattanul belelapoz a számblokkokba. Az utols másolaton megpillantja János nevét, összec apja a blokkot, és nyugtatja magát: Nem hazudt <n, az igazat mondtam. Már nem érzi az igaz .ó örömét. Csak a sajnálat maradt benne. A távozó asszony után tekint, és arra gondol, miért nem tudunk békésen élni, szenvedések nélkül. Becsukja a fülke ablakát. Most már megihatja a kávéját. Kilép a fülkéből, s bezárja az ajtót. Az étterem felé indul. Lépteket hall. Az emeletről fut le valaki. Női léptek. Kuszákné. Az étterembe igyekszik. Nem tudja, hogy ott az a kék szemű asszony? Szóljon neki? Kuszákné mosolyogva néz rá. — Jó napot! Ma még nem is láttam... — Sok dolgom volt. Az irodában, voltam — válaszolja a portás, és kitárja előtte az ajtót. Belép utána az étterembe. Kuszákné a kék szemű asszony asztalához siet. Atöltözködölt, a legszebb ruháját vette fel. Az asszonyok egymásra mosolyognak. Vidáman mosolyognak mind a ketten. A kék szemű asszony átöleli Kuszáknét. — De szép vagy, Helén! A portás a fejét ingatja. — Hát legyen okos az ember! — dünnyögi magában, mert nem tudhatja, hogy a két asszony ízért mosolygott vidáman egymásra, mert nem írzik fejűk felett a veszedelmet. János megszökött a szállodából. V. Nem bírja ki otthon az egyedüllétet. Bemegy a városba. A Fő-téren akaratlanul megáll a posta előtt. Itt már járt, amikor megérkezett, első útja ide vezetett. Táviratot küldött a feleségének. „Nem éreztem jól magam, hazajöttem...“ Megkapta-e már az üzenetet? Szombat délután volt, ilyenkor talán gyorsabban kézbesítenek, nincs annyi munkájuk. Az asszony megnyugszik. ... Saját magamat nyugtatom... Kóborol a városban. Fülledt nyári meleg. Reggel még a hús tátrai levegőt szívta magába. A nap hevétől átitatott, hús levegőt. A nap minden mozzanata olyan elevenen él benne, hogy nem tud szabadulni tőle. Nem is gondolatban, hanem képekben látja maga előtt az eseményeket. ... Hogy történhetett? ... Nem tud rá magyarázatot találni. Este majd felhívja Helént, s megkérdi tőle ... Fél órai járkálás után megáll a járdaszélen. Hogy került ide? A kis cukrászda előtt áll. Itt találkozott utoljára Helénnel. Emlékezetében felvillant a Poprádi-tó partján álló fekete ruhás néni, aki harmincnyolc év után Már én is a halott emléke után futok? Miért a halott emléke után? ... A hátában szúrós tekintetet érez. Hirtelen megfordul. Semmi gyanúsat nem észlel, senki sem követte. Miért érezte, hogy figyelik? Mert leskelődött valaki utánuk, s megtelefonálta a feleségének, hogy itt találkozott Kuszáknéval. Csak az a magas, testes férfi lehetett az illető. De miért? Helén őszintén elmondta, hogy nem történt semmi közöttük. Ezt Angyi is igazolta, aki szem- és fültanúja volt, mint támadt rá a park sétányán a késő esti órákban. Talán az volt a baj, hogy nem történt semmi közöttük, és bosszúból telefonált a feleségének. Helént is hívogatta valaki. Helén rá gyanakodott, ő az a szemtelen fráter, aki se bút se bát nem mond. Nem szólalhatott meg, mert ráismert volna a hangjára. De a felesége nem ismeri a hangját, vele nyugodtan beszélhetett... ... Csak kerüljön egyszer a kezem közé, összetöröm a csontjait!
