Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-26 / 4. szám
< 'LU СО О со 1Л м от В чб К Tulajdonképpen semmi sem történt, amikor Andrea leült mellém, még örültem is. Hogy mégis botrány lett belőle, még most is érthetetlen előttem, mert úgy éreztem, az egész ügyet már régen eltemettem magamban. Mellettünk egy leány krémest majszolt, és én megütöttem Andreát, mire ő belekönyökölt a leány krémesébe, és a házigazda egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Én pedig elrohantam. Köztünk, úgy látszik, már csak erről lehet szó: rohangálunk egymástól. Azt hittem pedig, hogy ez lesz az utolsó, amelyet, miután a rekamién hűlt helyemet találta, mit tudom én, hogyan értelmezett. Másnap meg szerettem volna neki magyarázni, de hiába ácsorogtam az egyetem órája alatt, nem találkoztunk, és azután sem soha többé. Csak most, ebben a civilizált társaságban. És megint az lett belőle, hogy nyakamba vettem az aszfaltot, de nem tudtam, merre menjek. Haza — semmi esetre sem. Persze most rögtön be kellene látnom, hogy ez nem normális viselkedés. Andrea, te nem emlékszel jól a szállodai rekamiéval szembeni datura virágára. Egyáltalán mit is akartam volna megmagyarázni? Azt, hogy az apámmal, Kázmérral folyton nézeteltérésem akad. De azt hiszem, mindenki életében van egy „Kázmér“, akivel sehogy sem tud egyezni. Igaz, hogy jobb családokban vasárnapi nap ez elképzelhetetlen, és mégis, amikor elszaladtam Andreától, vasárnap volt, Kázmér szerint mi jobb családnak számítunk, mert, szintén szerinte, 6 ma is egy számon tartott valaki. Kérdés viszont, hogy a Termo-Tex női alsóneműgyártó vállalat személyzeti nyilvántartóján kívül még hol tartják számon. (Szakdolgozatai nem ide tartoznak.) De ha már itt tartunk, visszaemlékszem, hogy azokban az időkben, amelyekre a Nagyi azt mondja, hogy „zavarosak“ (azóta szegény ő is zavaros lett), szóval azokban az időkben valóban volt valami nyilvántartás vagy ilyesmi — „mert a gazemberek feketelistára tették“ — és sehol sem kapott állást. Lehet, nem is keresett, mert egy városi tanácsosra menendő részéről (akinek kettétört a karrierje) feltűnő lett volna munka után kilincselni. Ezért aztán a Nagyi javaslatára selyemhernyót tenyésztettünk, és egyszer az egész lakás sárga gubóval lett teli. A fő-A DATURA hadiszállas a gyerekszoba volt. az enyém, s így én csak időlegesen laktam ott, olyankor, amikor selyemhernyó-gyerekek nem nevelkedtek benne. Később egy tojás- és tejtermék-begyűjtő vállalat irodája szállásolta oda magát. Vidám dolog'volt egyébként ez a selyemhernyótenyésztés. Egy alkalommal például két hétig nem gyújtottunk villanyt a Nagyi szobájában, mert egy hernyó a kapcsolóra nyálazta a gubóját. Valószínűleg nem ment fényesen az üzlet, mert apa munkába állt. Anya szerezte neki az építkezésnél (úgy emlékszem ezekre a „zavaros“ időkre, hogy akkortájt minden csupa piros tégla volt. mindenfele csak építkeztek). Szóval apa oda került, szegeket egyenesített. meg ilyesmit csinált. Én ebédet hordtam neki, és barátkoztam a telepiekkel, amit ő rossz néven vett. ö nem elegyedett senkivel — ..ki kell tartanunk, nekünk itt hivatásunk van“ — ez volt akkor nálunk a jelszó. Aztán a párizsi Zsuzsika nénitől elmaradoztak azok a levelek, melyek mindenike egy-egy villanás volt a leendő ötszobás lakás reményének, persze Párizsban vagy környékén. A párizsi nagynéni hűtlensége után apánál is lohadni kezdett a „kitartani“-láz, és más hivatás után nézett — utóvégre valamiből élni kellett. Meggyőződésem, hogy csakis azért került be a Termo-Texhez. mert a „kitartás“ helyett az életet választotta, s nem az éhhalált. Végül is úgy látszott. hogy az a lista azért mégsem olyan fekete, mint amilyenre festettük. Apa tehát dolgozott, és még egy változás történt: nagymamát cseréltünk, Nagyi helyett a molnár nagymama került hozzánk, mert a Friedmann-féle Medúza kendőgyár (ma Termo-Tex) a Nagyié volt, és apa. aki szintén Friedmann (utána én is az vagyok), tanácsosabbnak látta, ha engem, pillanatnyilag a másik nagymama nevel, bár ő nem tudott se németül, se franciául, viszont annál jobban értett a háztartáshoz, s ez akkoriban sokat számított: Nagyi pedig leköltözött a helyébe, a gyömöcsényesi malom szolgálati lakásába, ahol azelőtt a hajdani főmolnár özvegye. Kori Rozália lakott, aki nem tudott se németül, se franciául. Az ügy valahogy úgy állt, hogy apa ezennel szakított a A FELÜGYELŐK VÉDELMÉBEN Sokat gondolkodtam már afelett: olyan krimit kellene írnom, melyben megölnek egy nőt. (Lehet férfi is: de a nő valahogy jobb. Mór о sikoltás miatt is.) Szóval, a sikoltás után, az ajtón egy férfi surranna ki, kezében vértől csepegő késsel. A kést bedobná a kanálisba, maga pedig elinalna. S a történet végén kiderülne, hogy ez a férfi a gyilkos. Az olvasó most biztosan mosolyog naivitásomon. De én éppen erre a mosolyra alapoznám történetem. Hiszen egy jó krimiben a tettes mindig az, akire senki sem gondol. S a krimibarátok táborában, melynek magam is tagja vagyok, senki sem gondol arra, hogy a gyilkos az, aki véres késsel kisurran az áldozat szobájából. S természetesen, egy krimiben nyomozó felügyelő, akár Angyalnak hívják, akár Leclercnek — ha ad valamit felügyelőségére — megvető legyintéssel engedné menekülni az ilyen típusú tettest. Tudja ő jól, hiszen ez a krimi filozófiája: hogy a látszat csal. (Mostanában megint gyakrabban hallani a krimik ártalrriasságáról. Sőt, a napokban nem kis ijedtséggel olvastam, hogy két fiatalkorú rabló arra hivatkozott: a betöréses rablás ötletét egy nyugatnémet krimiből merítették. Bizonyos vagyok benne, hogy a rendőrségen erre az átpolitizált védekezésre éppúgy legyintettek, mint Leclerc legyintene a késes menekülő láttán.) A kriminek nincs sok köze a valósághoz, a krimi absztrakció. Éppen ezért elzülleni tőle igen nehéz. Ebben a logikai játékban absztrakt felügyelők üldöznek absztrakt büntevőket. S a tett színhelyén absztrakt hullák hevernek. Hogy ez mennyire így van: kipróbálhatjuk. Ejtett-e már valaki könnyet egy krimiben elhalt személy felett? Gondolt-e arra; szegény, még igazán élhetett volna? Mi lesz a családjával, mi lesz a gyerekeivel? Nincs szomorúbb sors egy krimi halotténál. Felesége — mint nemrégiben is — mikor a felügyelő áthívja a szomszéd szobából, s közli vele, hogy szeretett férjét az imént lőtték le a hatodik emeletről: éppen csak hogy megtörli a szemét, a rend kedvéért. S mór tájékoztatja is folyamatosan a felügyelőt a gyanús körülményekről. S ne gondolják, hogy ez írói vagy rendezői sutaság. Ez a krimi törvénye és dramaturgiája. Csak jelzett érzések férnek el benne: éppen annyi, hogy hasonlítson az élethez. A krimiben a fájdalomnak éppúgy nincs helye, mint a részvétnek vagy a gyűlöletnek. A krimiben jajongásra, átkozódásra, szenvedésre: nincs idő. A krimiben nyomozni kell. Azt sem akárhogyan. Szegény felügyelőnek, akit krimibe vetett a sorsa, ügyelni kell arra, hogy bizonyos tünetekből és jelenségekből mindig olyasmire következtessen, amire a sok millió értelmes és logikusan gondolkozó néző dehogy is következtetne. S igen érdekes pszichológia tünet, hogy a néző emiatt egyáltalában nem érz sértve magát. Ellenkezőleg: elvárja a felügyelőtől Az ebből adódó nehézségekért és megfeszített szel lemi munkáért némileg kárpótolja a felügyelőket, hogy életük — különösen, ha sorozatról van szó Friedmannokkal, kiugrott közülük. így aztán apa, s erre az első időkben szükség is volt, zavartalanul küzdhette fel magát azzá. ami: a Termo-Tex selyem- és műanyag-szakértőjévé. Azért minden évben ezután is Gyömöcsényesen nyaraltunk, ahogy azelőtt is, és a Nagyi nem értett a csirkékhez és áldozatnak érezte magát. És még egy: anya volt az apa visszamenőleges demokratizmusát bizonyító legnagyobb adu, mert különben egy Friedmann-íiú hogy is vehette volna el feleségül Kori Laurát — akkortájt egyébként ezt gyakran hallottam, rendszerint az apának a megvívott szakmai különharcával egyetemben emlegetni. Mégis boldogok voltunk. Andrea te nem emlékszel jól a szállodai rekamiéval szembeni virágra, amelyre azt mondtad, hogy nem is datura, hanem tökvirág. Nem szeretem az újra melegített teát, de a múltidézés most kell. Kell Andreáért. Emlékszem, még októberben egyszer anyának azt mondtam, úgy szeretem Andreát, hogy erről ők nem vehetnek tudomást, ezt egyszerűen nem lehet közölni. biztosítottnak látszik. A krimik története, bár sok vakmerő és jeles felügyelővel dicsekedhet, olyannal azonban, aki hivatásának áldozatává vált volna: eggyel sem. Férfiak, nők, gyerekek tehát nyugodtan nézhetik a krimit (legalábbis a nálunk bemutatottakat). Ha eszményítve van bennük valaki, az a bűn üldözője, az igazság felderítője: tehát jó példa. S ha int valamire, arra int, hogy bűncselekményt nem tanácsos elkövetni, mert a tettes mindenképpen horogra kerül. Én legalábbis nem láttam még olyan krimit, melynek végén a nyomozás holtpontra jutott volna. Valóban akadnak ártalmas krimik is, melyek meg sem érdemlik a becsületes krimi nevet. Azok a bűnügyi történetek, melyek elsősorban nem kombinációra, együtt gondolkodásra, intellektuális erőfeszítésre késztettnek, hanem borzadályra, félelemre, iszonyodásra s az idegek egyéb izgalmaira: nem rokonszenves krimik. Hiszen hiányzik belőlük a szellemet frissítő, pezsdítő, a valóságot lepárló: absztrakció. A televízió ebben a tekintetben jól szelektál. Igen jó érzékkel választja el az ártalmas krimit az ártalmatlantól. A képernyőn látott krimik ártalmatlanok: hacsak ártalomnak nem tekintjük az unalmat, vagy a boszszankodást. Mert ilyesfajta ártalommal időnként találkozhatunk. Hogyan lehet unalmas egy krimi? A közelmúlt
