Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-24 / 34. szám
SZÓVÁ TESSZÜK Ez aztán a kiszolgálás! A vonat Kassára érkezik. Az utasok egymással nem törődve sietnek dolguk után. Néhányan gyalog indulnak el, de legtöbbjük a villamosmegállóhoz tart. Én is ide igyekszem. Am mielőtt még megérdeklődném, melyik villamossal juthatok célhoz, szomjúságomat szeretném enyhíteni. A megálló mellett büfét pillantok meg. Hosszú sor áll előtte, de azért én is közéjük sorakozom. Meglepetésemre, és egyben örömömre is, a kiszolgálás gyorsan történik. Talán azért, mert többen üres kézzel távoznak... Málnaszörpöt nem kapni, de aki mégis inni akar, az öt koronáért vehet két deci fehérbort. Továbbra is szomjazom tehát, ám ha már ilyen hosszú sort kivártam, legalább éhségemet enyhítem valamivel. Már éppen sorra kerültem volna, amikor olyan dolog történt, amit föltétlenül szóvá kell tennem. Az előttem álló két férfi egyéb frissítő hiányában, kétszer két deci bort vásárol. Nagyon szomjasak lehetnek, mert mohón nyúlnak a pohár után, s tartalmának felét egyhuzamra kiisszák. A szomjúság maró érzését kissé enyhítve, elégedetten teszik le a poharat. S ekkor... az egyik férfi pillantása a pohárra vetődik. Elvörösödik, kezei reszketni kezdnek a dühtől. Azt hittem, rögtön gutaütést kap. A pohárra néztem. S arról, éppen ott, ahol a férfi ivott, egy bíborpiros rúzsfolt nevetett ránk. — Azonnal vegye vissza, mert...! — fordult a férfi az elárusítónő felé, s olyasmit mormolt magában, hogy „mert mindjárt a fejéhez vágom“. — De kérem... — mentegetőzött az elárusítónő, ám mindjárt elhallgatott, gondolván, itt úgy sincs mit mondania, s okosabb lesz csendben maradni. Szó nélkül visszaadta az ötkoronást. A férfi zsebébe csúsztatta a pénzt, s barátja felé fordult. Az ott állt, kezében tartva a poharat, csaknem kővé meredve. Az ő poharán is ott „ragyogott“ egy jókora rúzsfolt. — Ez aztán mégiscsak sok!... Hogy szolgálhat föl teljesen mosatlan poharakban?! — förmedt megbotránkozva a férfi az elárusítónőre, aki szó nélkül nyújtotta vissza neki az ötkoronást. Egy perc alatt elmúlt a szomjúságom, de még az éhségem is. Már nem akarok venni, csak kérdezni. — ön valóban nem mossa meg a poharakat használat után? — Kannában hordjuk ide a vizet... A poharakat a kolléganőm hagyta mosatlanul... Különben is, mi nem árulunk frissítőt, a bort is csak a saját költségünkön hozzuk ide. Hát így! „Feketéznek“, s még arra sem képesek, hogy tiszta pohárban szolgálják ki a vendégeket. Vajon tudnak-e erről, s mit szólnak hozzá a vendéglátó ipar ellenőrei? Ki kinek a szolgálatában? Délután fél hármat mutat az Avion órája. A megállók benépesednek, — kezdetét veszi a délutáni csúcsforgalom. Autóbuszok érkeznek, indulnak minden pillanatban. A tizes fölszállónál is álldogálnak már vagy húszán. Kitömött táskájú csallóközi asszonyok nézegetik órájukat. Bevásárolni jöttek Pozsonyba. A táskák megteltek, a pénztárcák kiürültek, s a lábak fáradtak a járástól. Jó lenne már egy kicsit megpihenni az autóbuszban. Itt úgy sincs hol leülni. A soványabbak a bevásárlótáskák szélére húzódnak. Valaki szőnyeget vásárolt — azon hárman is elférnek. Még vagy tíz perc van indulásig. Ezalatt érkeznek a legtöbben a megállóhoz. Főleg munkások, akik a műszak végeztével hazafelé igyekeznek. Már elég szép számmal összegyűltek, amikor végre megérkezik az autóbusz. Akik elöl állnak, azoknak most könnyű a dolguk. Közel vannak az ajtóhoz, hamar felszállhatnak. Sőt az ülőhelyek között is kedvük szerint választhatnak. Még vagy tízen állnak kint — mind munkások — ám az ülőhelyek már foglaltak. Sebaj, gondolják, van még ülőhely a pótkocsiban. Nyitnák a pótkocsi ajtaját — nem nyílik. Valaki szól a kalauznőnek. Az visszakiált; nem nyithatja ki, amíg az autóbuszban állóhely van. Ha utazni akarnak, szálljanak föl, mert indulnak. Hideg zuhanyként hat ez a munkásokra. Még hogy nem nyithatja ki? ... Nyolc órát álltak a gép mellett, vagy csákánnyal a kezükben az építkezésen s most még egy óra hosszat álljanak az autóbuszban is, holott itt van a pótkocsi üresen, és nyugodtan ülhetnének benne. Hát azt már nem! A munkások homlokán kiduzzadnak az erek, a vér az arcukba fut. Haragosan kikelnek a kalauznő ellen. Az védekezik, paragrafusokra hivatkozik — de a munkások nem engednek. Rángatják a pótkocsi ajtaját, az autóbusz elé állnak, hogy ne indulhasson, és hangos szóval szidják a kalauznőt, és azt is, aki ilyen rendelkezést kitalált ... A fiatal kalauznő már legszívesebben elsírná magát. Nincs több ereje a védekezésre. Enged a két erős férfikarnak, amelyek a pótkocsi ajtajához cipelik őt, s kinyitja az ajtót. De mentségül még odakiáltja: A maguk felelősségére! A munkások kényelmesen elhelyezkednek az üléseken. Az autóbusz tíz perc késéssel elindulhat Dunaszerdahely felé. Sokáig töprengek a látottak fölött. Kicsit sajnálom a fiatal kalauznőt, aki úgy istenigazában megkapta a magáét, de teljes mértékben a munkások oldalára állok. Ez a járat miattuk indul. A pótkocsira is azért van szükség, hogy ne kelljen az autóbuszban heringként szoronganiuk, hanem kényelmesen, ülve utazhassanak. így gondolják ezt a munkások is. Am jön a kalauznő, s mindezt egy szóval keresztülhúzza. Lehet csak azért, mert neki így kényelmesebb a jegykezelés. De tulajdonképpen ki kinek a szolgálatában áll? A kalauznő a munkásokéban vagy a munkások a kalauznőében? ... TV gondok A közelmúltban szálláshiány miatt kénytelen voltam falusi ismerősöm vendégszeretetét igénybe venni. Az este ilyenkor falun már rövid, de valamivel mégis el kellett tölteni. Egyéb szórakozás hiányában javasoltam, nézzünk televíziót. A készülékről jutott eszembe, mely ott díszelgett a szobában. — Ne is említse a televíziót, mert ha hallom, dühös vagyok. Egy hónapja, hogy elromlott. Azonnal jelentettem a nemzeti bizottságon, ugyanis ott írják össze a javításra váró televízió-tulajdonosok névsorát. De azt hiszi, kijöttek megcsinálni? Csak ha négy-öt összegyűlik a faluban, akkor jönnek. Azt mondják, egyért nem érdemes. Most aztán várhatunk hónapokig, amíg „szerencsénk“ lesz és elromlik a szomszédé is ... — mérgelődik a vendéglátóm. A rozsnyói járásban már más helyen is hallottam ezt a panaszt. Hetekig kell várni, amíg a javító kijön, jóllehet néha csak pár perces munkáról lenne szó. De a család mégis hosszú napokig kénytelen nélkülözni az egyetlen szórakozást, amelyben falun részük lehet. A rozsnyói járásban ugyanis csak egy javítóműhely van — Rozsnyón. És ha a tulajdonosok nem akarnak időtlen-időkig várni, kénytelenek ide beszállítani a készüléket. Kíváncsi voltam, vajon a televízió-javítóban mivel indokolják, hogy így intézik a tévékészülékek javítását? Egy csinos, mosolygós kislány fogadott kedvesen. Meglepett a segítőkészsége. Szolgáltatási üzemeinkben már régen nem találkoztam ilyen udvarias fogadtatással. Érdeklődtem a javítási munkák iránt. Csak úgy, mintha az én készülékem is javításra várna ... Sztahon Edit türelmesen válaszolt. — Mi igyekszünk mindenki kérését gyorsan és megbízhatóan teljesíteni. A várakozási idő általában egy hét. Sajnos sokszor a mi hibánkon kívül, illetve a helyi nemzeti bizottság hanyagsága miatt késik a javító. Egy készülékért természetesen nem gazdaságos húsz-huszonöt kilométert utazni. De ha a tulajdonos hajlandó megtéríteni a költsége-Sztahon Edit kedvesen fogadja a vendégeket két, elmegyünk... Különben itt van a legrégibb dolgozónk, Hunyák József, ő talán többet is tudna mondani, mivel a magyar községek hozzá tartoznak — mondja Editke, s már hív is maga után a műhelybe. A műhely elég kicsi és zsúfolt. Az asztalokon, polcokon javításra várnak a készülékek. Hunyák József egy Orion készülék szerkezetét vizsgálja. — Azt sem tudom, melyiket kezdjem előbb — mondja fogadtatásképpen, de azért szívesen eloltja a készüléket megvilágító lámpákat, hogy néhány percet elbeszélgessen velünk. — Tizenkét község tartozik hozzám, vagyis a járás egész déli része. Néha annyi készülék összegyűlik, hogy bizony jó néhány napba kerül, amíg mindegyiket sorba járom. S ilyenkor nyáron az is megnehezíti a munkámat, hogy a falusiak nem tartózkodnak otthon. így aztán az én munkaidőm a déli és esti órákra tolódik. Nem is beszélve arról, hogy napközben itt a műhelyben kell megjavítanom a behozott készülékeket. Ketten vagyunk „utazó“ javítók, hárman pedig a műhelyben dolgoznak. — Mindenki elhiheti, hogy igyekszünk a javítással. A fizetésünket ugyanis aszerint kapjuk, milyen értékű munkát végeztünk el. S ha keresni akarunk, akkor dolgoznunk is kell, fejezi be a beszélgetést Hunyák József. Hol van tehát a hiba? Lehet ezen változtatni, van erre megoldás? Mert a rozsnyói járásban elégedetlenek az emberek a televíziójavítással ZSEBÍK S. A járás egyedüli televízió-javító szolgálata t i if l'-M' ’lli'Ai Í:ÍLLimAiL.í xf I • <■ .Á$- «V.. ■ !
