Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-26 / 4. szám
mindegyik fiú megkapja a maga részét — négj hektárt. A fiúk megnősülnek, fiaik születnek és a decimált földet egy nap közöttük is fel kell osztani. Ilyen esetben már a második nemzedék vagy elköltözik, vagy éhen hal. Tehát mi történik? A legidősebb fiú megnősül, és összes fiútestvérével osztozik a feleségén. Így csökken a gyermekek száma, és a földet nem kell felosztani. A testvérek közösen gazdálkodhatnak. Ha ebből a házasságból ismét hat, vagy hét fiú születik, ezek szintén közösen házasodnak és még mindig megvan a húsz hektár földjük. Igen — de... Azok számára akik nem hisznek a „házasság szentségében“, semmiféle „de“ nem létezik. Még a szerelemben sem. Két lélek összhangja, az együvé tartozás romantikus érzése, a hit, hogy két lény előre egymásnak rendeltetett — mindez a nyugati kultúra találmánya. Ezért az olyan fogalmaknak, mint féltékenység és hűtlenség sehol nincs olyan jelentőségűk, mint Európában. Többnyire az asszonytól függ, hogy kinek mikor mit szabad csinálni. És úgy látszik, hogy a himalajai apró hölgyek elegendő bölcsességgel és igazságérzettel osztogatják gyengédségeiket. Csak az a fontos, hogy a földön történjen. A négylábú ágyak szerencsétlenséget hoznak! Nem sikerült megállapítani, hogy vajon miért. A házasságnak ez a formája a Himalája környékén csak ' a férfitestvérek között létezik. Eszembe jutott, hogy ilyen körülmények között a legfiatalabb férfitestvér van a legkedvezőtlenebb helyzetben. Például meglátogattam egy családot, ahol nyolc testvér osztozik egy asszonyon. A tizenhat éves testvérnek elég különös lehet együtt élni azzal az asszonnyal, akit bátyja harminckét évvel ezelőtt vett feleségül. A korkülönbség olyan nagy, hogy nem restelljük megemlíteni. — Ez nem probléma — mondja a legidősebb fivér, aki már túl van az ötvenen. — Az öcskös ugyanolyan korú asszonyt kap. Már meg is találtuk a számára. Aratás után lesz az esküvő. Akkor a család szétválik? A férfi csodálkozva nézett rám, majd nevetni kezdett, sőt, feleségének is nevetségesnek tűnt, amit mondtam. — Egyáltalán nem, — mondta a családfő, — az ő felesége a mi feleségünk is lesz és teljes lesz az elégedettség. — Maga is? — kérdeztem a nyolc férfi eddigi egyetlen feleségét. Igen, nekem is jót tesz majd egy kis segítség Ilyen egyszerű ez itt. Emellett az asszonyok itt olyan szabadságot élveznek, amit bármelyik európai nő megirigyelhet. Ugyanis — szabadságuk valódi szabadság. De nem mint nálunk, az örökké azonos, gondokkal, és arcok között. Nem. Ezek az asszonyok évente kétszer, vagy háromszor visszatérnek szülőfalujukba és ott egészen szabadok. Nevetnek, sőt, úgy kell viselkedniük, mintha fiatal lányok lennének és kedvük szerint táncolhatnak, dalolhatnak, szerelmeskedhetnek. Amikor visszatérnek szülőfalujukba, még a nevüket is megváltoztatják. Az asszonyból ismét kisasszony lesz és a szürke hétköznapokat elfelejtik. Amikor aztán a kisasszonyból ismét asszony lesz és hazatér — akár terhesen is — négy, hat, vagy nyolc férje közül egyik sem haragudhat. Közösen vállalják az apaságot. Így egyenlítik ki évente néhányszor, az asszonyokra rótt szigorú házi kötelességeket. Otthon nem sokat engedhetnek meg maguknak. A családfő — a patriarchális szokás szerint — a legidősebb fivér. És ha az asszony a férjek falujában a legcsekélyebb szabadosságot engedi meg magának, megverik és elkergetik. Déli nővéreik ezen a téren jobb helyzetben vannak. Ott a többférjűség a férfiből valami epedő szeretőt csinál, az asszonyból pedig a férfihárem uralkodónőjét. A najarok — így nevezik ezt a csoportot — India legbölcsebb emberei közé tartoznak. Többen közülük magasrangú tisztviselők. Azonban tudják, hogy a többférjűséget maradinak minősítik, ezért némasággal védekeznek, amit még egyetlen etnológusnak sem sikerült áttörnie. Ez nekünk sem sikerült, de szerencsére megismerkedtünk egy fiatal najar nővel, aki apjával Bombayben a mi szállodánkban lakott. Diáklány. Művelt. Nagyon szép. Divatos. Kerala partvidékéről, Malabarból, India legdélibb államából származik. összebarátkoztunk vele és említést tettünk az északi „többférjű“ körzetbe tett kirándulásunkról. Magyarázat helyett kijelentette: „Malabarban már nem vagyok az apám lánya. Itt együtt lakunk és az ő nevét viselem, de otthon alig köszönünk egymásnak, ha néha véletlenül találkozunk. Azt sem tudom, hogy hol lakik. Malabarban az anyám nevét viselem.“ 5 1. Jaipuri anyák 2. Indiai kút 3. Bombayban ilyen a szerelem utcácskája 4. Indiai gyermekek 5. A rizsaratás a nők dolga 6. Delhi India fővárosa történelme nagyon gazdag. Építészeti remekei az ősi mestereket dicsérik Spácil felvételei Azután beszélt a csoport szokásairól. A najarok ■■> nberemlékezet óta matriarchátusban élnek, ami azt jelenti, hogy az asszony a család feje. Minden az övé, az ő nevét viselik a gyermekek, utána örökölnek, nemcsak a vagyont, hanem a parancsolás jogát is. Ez tehát az európai társadalmi hagyományok pontos ellentéte. Az asszonyok férjei nagyjából teljesen szabadon élnek, csak nem szabad hívatlanul megjelenniük fr lvségük házában. Bizonyosan találkoznának, valamelyik férjtársukkal, akik közül többnyire ej,yet sem ismernek. De már nem minden olyan szép, mint valamikor volt. A najarok erkölcsét az új örökösödési törvények és a közvélemény veszélyeztetik. Ezért zárkóznak el annyira a kíváncsiskodók elől. Igen sok asszony azonban továbbra is édesanyja életét éli. Amikor az árják elárasztották Indiát, nem igázták le a legyőzött népeket, nem is irtották ki, ahogyan azt más hódítók tették. Egyszerűen beépítették őket a kasztok és fajok piramisába. Természetesen legalulra. Hagyták, éljenek úgy. ahogy addig. És a kijelölt helyen kellett maradniuk. fgy a kasztrendszerben megkövesedtek a régi erkölcsök és törzsek és ez a mai napig is változatlan. Ily módon a hinduk is tartósították a földi paradicsomot. Mi is meglátogattuk ezt a paradicsomot az őserdőben, ahová felnőtteknek tilos a belépés. Vendéglátóink öt-tizenhét éves gyermekek voltak. Este a kunyhóban üldögéltünk velük. — Meg akarod osztani ma az ágyadat Mukvabával? — kérdezte a csoport vezetője egy tizennégy éves lánytól. Erélyesen megrázta a fejét. — Akkor javasolnám neked Dafedart — mondja a fiú. Azt sem akarom. Hát akkor kit akarsz? Havaldárt, — szól csillogó szemekkel. Mindenki elhallgat. Kis csoportok alakulnak. Ügy néz ki, mintha tanácskoznának. Az egyik sarokból, ahol a kicsik játszanak, egy hang hallatszik: — Azt nem lehet, — kiáltja egy körülbelül kilencéves fiú — vele már háromszor osztottad meg az ágyadat. Ma én szeretnék veled aludni. Kérem... A kislány nevet és a kisfiúhoz lép. — Jó mondja, és fésülni kezdi a fiú haját. Azonban vigyázat! — A paradicsomba lábujjhegyen kell belépni. Csendesen, kedvesen, pisszenés nélkül. Előítéleteinktől mentesen. Mint az ember az első bűnbeesés előtt. Harag és romlottság nélkül. Csak az, aki legalább egy negyed órára képes elhinni, hogy nem feltétlenül a saját világa és erkölcse az egyedül helyes, csak az mentesülhet e cikk végén attól a benyomástól, hogy egy bűnös Babilonba kalauzoltuk. Emellett nem is kell olyan messzire menni, mint ahogy azt Verrier Elwin, a híres teológus és antröpológus tette, aki — megtéríteni akarván a murikat, letette papi ruháját és kijelentette: Az igazságon kívül nincs isten. — Elwin nyomán jutottunk a murik földjére. A 200 000 tagú nemzet Delhitől délre, a bastari körzetben, India szívében él. Tigrisek, kígyók és hinduk között, ez utóbbiak hisznek a hinduizmus szentségében és ezért a pogány murikban az ördögöt sejtik. A murik az ország harminc millió őslakosságához tartoznak, akiknek elei már az árják betörése előtt Indiában éltek. Ősidők óta földműveléssel, vadászattal és halászattal foglalkoztak, és a hinduizmus úgyszólván nem is érintette őket. Ezért őrizte meg a ghotul nevű létesítményt, a gyermekek házát, amiért a világ legboldogabb nemzetének tartják őket. A gyermekek háza minden faluban megtalálható. Többnyire az őserdő szélén. A szülők csak a csecsemőket tartják maguknál, az összes többi gyermekek sajátkezűleg épített kunyhókban élnek. Egyedül. A felnőttek felügyelete nélkül. Ez a kiskorúak független köztársasága, amely saját törvényei szerint tölti el napjait és éjszakáit. Eddig még csak keveseknek sikerült belülről láthatni egy ilyen ghotult. Nekünk szerencsénk, volt. Mindjárt a kezdet kezdetén megismerked- Itünk egy udvarias ifjúval, akiről kiderült, hogy ;a ghotul vezetője és még iskolába is járt. Ezért könnyen meggyőzhettük, hogy az indiai turistáktól eltérően, nem azért jöttünk, hogy valami „bűnt“ láthassunk. Csupán azért érdekel bennünket a muri gyermekek háza, mivel az európai szociológusok véleménye szerint „a világon a legegészségesebb nevelés“.
