Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-06 / 1. szám
II Níl ílflf, BBIBBGSiü ES Sil JERO Ki az ön. ideaIja? — ezt a kérdést gyakran feltesszük a nőknek. Ugyanis az álmaikban szereplő minta — kulcs a lelkükhöz. Limában ez az ideál Perrichol. Színésznő volt a spanyol uralom idején, aki ravaszsága és szépsége révén az alkirály szeretője lett, és akinek alakja még ma is felgyújtja a limai nők képzeletét. Nagy hatalma volt. Például kényszerítette az alkirályt, hogy arany fogatot ajándékozzon neki, és másnap egy szegény papnak adta. Sok asszony nem tudja, hogy hívták az alkirályt, vagy hogy mióta független Peru. Perricholt azonban mindenki ismeri, ö a nők hatalmának jelképe. Azonban ha valaki azt állítja, hogy a női forradalmárok nem voltak igazi asszonyok, akkor tudni akarjuk, hogy miért nem. Azért, mert saját érdekeik ellen harcoltak! — Milyen érdekek ellen? — Természetesen a nők érdekei ellen. — És a nagyobb szabadság nem tartozik ezek közé? — Megvan, amit akarunk. — és mit akarnak? — Megmaradni nőnek, Amikor a beszélgetésben hasonló fordulat áll be, nagyon konkrét kérdésekkel kíséreljük meg a támadást. — Tudják-e, hogy mennyit keres a férjük? — Az asszonyok kilencven százaléka nemmel válaszol. — Ki dönt a nagyobb háztartási kiadások kérdésében? — Természetesen a férfi. — Elég pénzt kapnak? — Néha, — ismeri be a nők többsége. De erről a férjükkel nem vitatkozhatnak. — De ha helyesen látunk hozzá, többet is kapunk! — Hogyan csinálják? — A kérdés többnyire nevetést vált ki. A drága szeretőkre tett célzás, a jelek szerint, segít kinyitni a pénztárcákat. Néha megteszi az erkölcsi szemrehányás, vagy a szomszédok példájának emlegetése. Arra a kérdésre, nem szeretné-e elérni az anyagi függetlenséget, például munkával, csak az értelmiséghez tartozó nők adnak igenlő választ. És ezekből Limában kevés van. Sőt, a diáklányok nagyobb része nyíltan bevallja, hogy nem a hivatását tartja életpályának, hanem végső célja a házasság. A válást az asszonyok többsége elutasítja. Hogy ezt Peruban engedélyezik, saját biztonságuk veszélyeztetésének tartják, sőt a törvényhozók nő-ellenességének, ami ellen küzdeni kell. Csak nagyon kevés asszony gondol arra, hogy ne csak anya és feleség legyen, aki háztartásában a férjéről és a családról gondoskodik, hanem saját képzettségre törekedjen. A többség kategorikusan ellenzi ezt. Ha közelebbről vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy ezek számára az „asszonyka" szerepkör a kényelmesebb. Európai testvéreink buták — mondják. — Az egyenjogúság értéktelenné teszi a nőket. Minél nőiesebbek vagyunk, annál többet érünk el. A hegyekbe utazunk az indiánokhoz. Számuk körülbelül hatmillió. Lábuk rövid és talán azt mondhatnánk, hogy szélük-hosszuk egy. Mellkasuk hatalmas, tüdejüknek hely kell, hogy 3—5000 méteres magasságban elegendő oxigént szívhassanak be. Amikor az indián lejön az Andokból, hogy Limában egy karéj kenyeret keressen, a szegénynegyedekben megöli a tuberkulózis. Természetesen kénytelenek voltak keresztényekké válni. Sőt mondhatnánk, hogy a keresztények testvérei lettek. Templomokat építhetnek, keresztet hordhatnak, ahelyett, hogy őseik szokásához híven a Titicaca-tó fölött fölkelő Napot imádnák. Ma Henry atya motorcsónakja húz barázdát a tó vizén. Az Államokban megtanulta, mit gondoljon az indiánokról: a lakosságnak több mint a fele ezekből áll. Többségük csak a kecsuák vagy az ajmarák nyelvét beszéli és csak igen keveset tud spanyolul. Elnyomottak, csúnyák, apatikusak és néha agresszívek. Természetesen lusták, hiszen másképpen nem lennének szegények. Sok betegség gyötri őket, piszkosak, műveletlenek és úgyszólván pogányok. Tehát olyan emberek, akiket idomítani kell. Henry atya, küldetésének tudatában és a felettesei parancsának engedelmeskedve, Ilyen ismeretekkel Jelent meg a Titicaca-tó mellett. De mert rendelkezett az úttörők gyakorlati érzékével, nem kerülte el a figyelmét, hogy az indiánok vidámak, őszinték, mindig készek a tanulásra és szorgalmasak is. Csak azért szegények, mert a fehérek mindent elvettek tőlük. Tíz családnak van talán két hektár földje, és akinek semmije sincs, az a fehérek rabszolgája. Henry atya azonban nem valami chicagói vagány fiú, hanem keresztény is, pap is, tehát tudja, mi kedves az isten előtt. A tó déli partján élő ajmarák erkölcse bizonyosan nem az. — Ilyen alacsony — mármint az erkölcsük — mondja, és tenyerét a földre teszi. — Egyszóval a régi szokásaik szerint élnek. — Néhány csepp szentelt víz, mint érv. — Járnak templomba? — Igen, sőt rendszeresen. — Megértem, hogy vannak dolgok, amelyekről egy pap nem nyilatkozik. — A nemi élet. . . — mondom, de Henry atya folytatja. — Nos, ilyen vonatkozásban olyanok, mintha az ördög bújt volna beléjük. De erről később. Sokkal rosszabb dologról akartam beszélni. Amikor a templomba lépnek, az asszonyok tenyerükkel eltakarják a gyermekek szemét. A szemmelverés ellen. Az én pillantásom eilen! Elhiszik, hogy ellophatom a gyermek lelkét. Én, a papi — Nem a pap, hanem a gringo — felelem. — Mindent elkövettünk azért, hogy embereket neveljünk belőlük. A jó szó azonban nem elég, hiányoznak a jó példák. Itt nem élnek fehér asszonyok, akiktől az indián nők tanulhatnának. Ez katasztrófa. Garantálom, hogy egyetlen érintetlen lányt sem talál köztük. Minden lány úgy viselkedik, mint a férfiak. És ez senkit sem bánt. Természetesen rengeteg a házasságon kívül született gyermek. És ezeket elhozzák megkeresztelni. A szülők pedig örömmel fogadják az ilyen gyermekeket. Az indiánok előtt a nemiség nem függ össze a bűnnel. Nem tisztátalan valami, és nem is a férfiak kiváltsága. Mi rossz van abban, ha a partnerek egyike sem tartja rossznak a testi szerelmet, és az érintetlenségből nem csinálnak fétist. Különválasztották a nemi életet és a szerelmet. De kérem, nem ugyanez történt Európában is? Az indiánok ezt nyíltan beismerik, és ebben rejlik a jelentős különbség. Ezzel a szerelem semmiféle kárt nem szenvedett.
