Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-06 / 1. szám
NVEDÉSE Itt a hegyekben is vonnak szenvedélyes szerelmek, és az egyetlen ok az öngyilkosságra: a szerelmi boldogtalanság. Amikor Henry atya azzal érvel, hogy a házasságon kívül született gyermekek éheznek, megkérdezem, hogy ki nem éhezik itt? Hatmillió indián, az ország lakosságának több mint a fele éhezik, és néha agyagot eszik (a punai piacon az agyagot élelmiszerként árusítják) és ez a borzalmas. Azonban összefügg ez az „erkölcsökkel"? Nem azok a bűnösök inkább, akik elvették tőlük a földet? Ezeken az embereken talán csak egy véres forradalom, vagy egy csoda segíthet. Kimegyek az emberek közé. Az úton nincs egyetlen gyermek sem. — Mind iskolában vannak — magyarázza egy fiatal pár. A férfinak nevetségesen rövid lábai vannak és kókuszt rág, az asszony a spanyolok által bevezetett népviseletben van, a nélkülözhetetlen, barna posztóból készült kalappal a fején. Úgyszólván még gyermeklány. — Maga is járt iskolába? — kérdem. — Én sem akarok butább lenni a férfiaknál — hangzik a büszke válasz. Úgy látszik, tudja, mit akar. Nyíltan beszél velem, mert már elterjedt a híre, hogy nem vagyok gringo (amerikai). — Limában az okos lányok nem kapnak férjet, mert nem bíznak az okos asszonyokban — vetem fel az ellenérvet. Ha a dinoszauruszról kezdtem volna beszélni, akkor sem okozhattak volna szavaim nagyobb meglepetést. — Nálunk ez éppen ellenkezőleg van — mondja a férfi — aki iskolába járt, az maga is olyan asszonyt akar, aki szintén tanult. Másképp nem érthetik meg egymást. Együtt dolgozunk, gyermekeink vannak, mindent közösen csinálunk. — Maguk házasok? — Csak félig uram, vagyis nem egészen. Csak próbára, ahogy itt mondják. Én már szeretnék nősülni, de Mária még habozik. Nézem az apró termetű lányt, aki aligha töltötte be a tizennyolcadik évet, de szabadon dönthet afelől, hogy feleségül megy-e ahhoz a férfihez, akivel együtt él és akitől gyermeke van. Ha kalapja az én fejemen lenne, tisztelettel megemelném előtte. Hálás vagyok az etnológusoknak, amiért elküldték ide, ahol a férfi és a nő egyenlő, és azonos a felelősségük. Ahol a szemérem nem képmutatás, amely csak a férfi hiúságát legyezgeti és a nőstény értékét növeli. Mindegyik szabadon dönthet önmaga felől és nem kell félnie a szomszédok nyelvétől. Nem csoda, ha Henry atya tabuja itt hasznavehetetlen. КЩА Nem vagyok szent. Ha szép lányt látok, sarkától a feje búbjáig megnézem és tekintetem azon a ponton nyugszik meg, amely a legszebb, Kubában például... izé... szóval hátul, ahol a leggömbölyűbb. Figyeltem a többi férfit is. Nem voltam egyedül, sőt még én voltam a legtapintatosabb. Mert aki Kubába érkezik, az képtelen levenni tekintetét erről a testrészről. A szoknyák különleges szabásúak, és olyan szoknyát nem készítenek sehol a világon a szabók, mint Kubában. Azonban ma már kevesebb a szoknya. A lányok egyenruhában járnak, de ügyelnek arra, hogy a nadrág a lehető legszűkebb legyen. A kubai nők valahogy lefogytak és megszépültek. Az a félvér lány, aki vonagló léptekkel, művészi mozdulatokkal tipeg előttem piros jersey-nadrágjában, természetesen nem szenved élelemben hiányt. — Hej, ha eljátszhatnék azzal a villámzárral ... — szólal meg egy férfi álmodozó tekintettel. Az ablakból füttyszó hallatszik, az autók lassítanak. — Hé, ne állj meg — kiáltja az egyik vezető — mert nem jutunk tovább! — Ezzel persze nem a félvér lány mágneses vonzóerejére gondol, hanem a nap tüzétől felolvadt aszfaltra. — Te jó isten — sóhajt fel mellettem egy tizennégy éves fiú — vajon hol tanulta ezt? Idősebb úr jön szembe, kalapban és bottal. Megáll, körülnéz és jön velünk. De a bot már nem a kövezeten kopog, hanem úgy lengeti, mint a jogart. Az utcán egy milicista nő megszólít: „He, companero, una foto.” Jól megtermett néger nő, mindjárt elhelyezkedik, hogy pontosan látható legyen a géppisztoly is és a már említett gömbölyű testrész is. Profilból. Lefényképezem. — Boldog vagy? — kérdem. Companeronak szólított, tehát tegeznem kell. — Nézzük csak, ez úgy beszél, mint egy prédikátor — mondja a szemközt jövő asszonyoknak, akik kezükben a bevásárló táskával megállnak körülöttünk. — Mi temperamentumosak vagyunk, companero, az érzelmeket átengedjük a férfiaknak. — És ki parancsol otthon? — Ez érdekes kérdés — mondja töprengve — a férjem. Nem, várj. Most már nem kérdezi, hová megyek, mit csinálok, miért nincs megfőzve a kávé, hol van a rum. Ha így kérdezgeted, companero, akkor eszembe jut. Bizony, ma már nem vagyok olyan ideges, mint azelőtt. Autóbusszal megyünk át Maleconon. Felszáll egy félvér nő, olyan szép, mint a festett kép. Egy fehér férfi mellé ül. A férfi régen úr lehetett, de ma már a gallérja rojtos és kalapja legalább tíz esztendős. Letörüli a verejtékét, aztán, mintegy véletlenül, a lány combjára teszi a kezét. A nő nem szól egy szót sem. De az ujjak nem pihennek, egyre feljebb csúsznak. A lány szemrebbenés nélkül elkapja a férfi kezét és a magasba emeli. — Kié ez a kéz? — kérdezi nevetve. Mindenki nevet. — Már bocsásson meg — dühöng a férfi — simogatni talán még szabad? — De nem engem! — mondja a lány felháborodástól remegő hangon. — Én „hija de Fidel" vagyok. Mindenki elhallgat, csak az abroncs sikolt az aszfalton és a kipufogó kelepek Minden oldalról autókürtök dudálnak, asszonyok kiabálnak az ablakokból, a gyermekek üres konzerves dobozokat rugdalnak. A kubaiak szeretik a lármát, ez nekik naponta újabb erőt ad. Autóbuszunkban olyan csend van, mint a templomban, — Bocsásson meg kérem — szólal meg hirtelen a férfi a félvér lány mellett — nem tudhattam. Maga olyan szép. — Maga bocsásson meg — feleli a lány halkan — valóban nem tudhatta. Hiszen már olyan régen volt. Az autóbusz halad és mindenki komolyan nézi a lányt, mintha a múltat látná. Igen, úgy tűnik, hogy régen történt, pedig csak hpt évvel ezelőtt. Akkor csupán Havannában 50 ezer prostituált volt. Foglalkozás nélküli nők. „Bukott" falusi lányok. Két sorban álltak a Pradon és leszólították az északról érkezett turistákat. Castro bezáratta a nyilvános házakat és minden lány ingyen tanulhatott valamilyen szakmát. Ók „hijas de Fidelnek" kezdték magukat nevezni, mert ő adott lehetőséget arra, hogy új életet kezdjenek. Meghatóan hangzik, de így van. Természetesen, mindez nem ment harc nélkül. A nők egyenjogúsága nem illik bele a nők feladatáról kialakított latin-amerikai képbe. A városokban minden rendben van. Számos férfival találkoztunk, akik ma elégedettebbek, Jelinek Cy. és CSTK felvételei mert feleségük dolgozik, tanul és velük egyenrangú partner. Vidéken azonban más a helyzet. Bár a forradalomnak, a földreform miatt itt is igen sok híve van, ragaszkodnak a régi erkölcsökhöz. Ezért kezdték meg az analfabetizmus felszámolását. Több ezer, még szinte gyermekkorban levő fiatal ment vidékre. Amikor visszatérnek, természetesen hisznek a forradalomban, hiszen saját szemükk^J. láthatták, hogy milyen borzalmasan elhanyagolták a parasztságot. Az első lépést megtették. Kubában már nincsenek írástudatlanok. És ma mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az emberek törvényes házasságot kössenek. A városokban a vadházasságokat tömeges esküvel legalizálták. A falvakban azonban még nem tudták megtörni az ellenállást. A fiatal lányok ugyan korszerűen akarnak gondolkodni, forradalmi módon cselekedni, mohón olvasnak mindent, amit Marx és Engels írt a nőkről, de egyidejűleg kispolgári kategóriákban álmodoznak az eljegyzésről, templomi esküvőről, fehér főidőiről, aranygyűrűről és piros rózsákról. Néhány napot állami ösztöndíjjal tanuló diáklányokkal töltöttünk. Sokan Kubában maradtak, bár szüleik az USA-ba emigráltak. Az ember azt hinné, hogy legalább ezek a lányok, akik ideáljaikért szakítottak családjukkal, tudják, hogy mit akarnak. Politikai és társadalmi vonatkozásban az valóban így is van. Pontos elképzeléseik vannak a nő társadalmi szerepéről is: jog a munkára, teljes egyenjogúság, állami gondoskodás a gyermekekről, születésszabályozás. Ezekről nem is vitatkoznak, ezek természetes célkitűzések. Az is meggyőződésük, hogy csak a hivatás, az anyagi függetlenség mentheti meg a nőket a férfiak gyámságától. Amint azonban a másik nemhez fűződő viszonyukról van szó, a nemiségről, a szerelemről, a szexuális életről, a házasságról és az érzésekről, nem sokban különböznek latin-amerikai testvéreiktől. Sok lány nagy árat fizetett a politikai meggyőződése és a konvenciókban gyökerező érzelmi világa között fennálló ellentétért. Amikor szüleik elhagyták Kubát, gyorsan férjhez mentek, hogy meneküljenek a magánytól. A többi latin-amerikai országban természetesen nem is gondolnának válásra, sőt igen sokan boldognak tartanák magukat. Elvégre a házasság az egyetlen „életpálya", amire felkészültek. Más választás nincs. A kubai lányok azonban tudják, hogy az élettől többet várhatnak. Ugyanannyit, mint a férfiak. és ezért nem kell harcolni a kispolgári felfogással vagy az egyházi tilalmakkal. A forradalom megadta nekik ezt a jogot. És hangosan követelik is, ezért válnak el, amint a házasság korlátozza jogaikat. Követelményeiket azonban nem tudják összeegyeztetni a felelősségmentes biztonság iránt érzett titkos vágyukkal, a női odaadás iránt érzett vággyal, amit még gyermekkorukban ültettek lelkűkbe. Amennyiben igaz a pszichológusoknak az az állítása, hogy az ember lelki fejlődése szempontjából az élet első évei a döntő jelentőségűek, akkor az anyák mindenbe belenyugvó szolgalelkűsége mélyebb nyomot hagyott bennük, semmint az hat évvel a forradalom után természetes lenne. A gyermekkorban rájuk kényszerítő» minden álom az új világ szövetének bomlasztó anyaga. Azonban Kubában ennek ellenére kevés olyan lánnyal és fiatal asszonynyal találkoztunk, akik az elavult normák szerint akarnak élni.
