Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-07-06 / 27. szám
— Mi a baj, Kissné? Árkos a szeme... Nem jó ez így, ilyen magányosan ... Kissné árvácskát ültetett a sírra, oldalt primulával, és azt mondta kolléganőjének a bérelszámolóban : — Tudod, azelőtt mozgalmasabb volt az életem ... Szegény Palival mindennap történt valami -.. És újra november jött és újra december. Kissné a prémiumból villanymozdonnyal lepte meg Zsuzsikát, — Mondd, csillagom, szép az anyu? — kérdezte a karácsonyfa alatt. Ez a tél szokatlanul kemény volt. Nemigen mozdultak ki a lakásból. Kissné egyszer azt álmodta, hogy lelép a képernyőről a tévé-bemondó, odaül mellé a fotelbe, és megsimogatja. Tavasszal új kabátot vett, és egy jó minőségű kosztümöt a Váci utcából. — Mintha tizenhat éves lenne! — mondta a házmesterné. — Sok szerencsét, Kissné aranyos! A szigetre járt a gyerekkel. Sokat sétáltak ott, kettesben. Vagy családostul. Egy bácsi hátulról megfogta Zsuzsika derekát, és odébbtette: — Hej, de helyes kislány vagy! Vigyázz, el ne üssenek! — Ez volt minden, májusban és júniusban. Júliusban Zsuzsikát elkérték a nagyszülők. Kissné a Balatonra utazott. Magánháznál lakott. Hat fiatalember a szomszédban. A fiatalemberek délelőtt kimentek a vízhez, békafelszereléssel. Délután motort javítottak. Este gitároztak. Egyikük meg is kérdezte Kissnét, az utolsó napon: — Nem unalmas így egyedül? A vonaton azután, hazafelé, az ablaknál melléje állt egy bajuszos, magas férfi. Gazdálkodó, vásárolni megy Pestre. Nem szereti a városi, könnyelmű életét. Nézték a tájat, a naplementét. A János-pincében vacsoráztak, és felballagtak a Gellérthegyre. Éppen teljes kivilágítás volt, sokat gyalogoltak. Kissné motyogott valamit, amire még emlékezett, lánykorából. Lehet, hogy elmesélte közben az életét. Az egészből csak az volt a jó, hogy egy cím maradt utána a tenyerében. Egy cím, ahova írhat. De augusztusban visszajött a levél. Címzett ismeretlen. Szeptemberben, amikor már éppen két éve élt egyedül, bosszúsan rámordult a főnöke: — Mi a baj, Kissné, Szép asszony, jól keres, ott az az okos gyerek. Kissné túlmunkát kért, el is végezte gépiesen. Azután megint karácsony. Űj bútor a lakásba, otépére. Szilveszter az unokahúgánál, két idegen, részeg házaspárral. Januárban Kissné beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. Februárban abbahagyta. Márciusban kiugrott az előszobaajtón, és megcibálta a szomszédlány haját: — Te kis cafat... az én ajtóm előtt ne bújjatok össze — Mi a baj, Kissné? — kérdezte pimaszul a lány, és nevetett. Kissnét két hétre beutalták, idegkimerültséggel. Amikor kijött, már közeledett a nyár, és Zsuzsi készülődött az iskolába. Kissné mosolygott. — Az a gyerek, az nekem mindennél fontosabb. Kész felnőtt! Férfiak! Ugyan minek? Különben is .. . az ember válogat. Novemberben feljött az asztalos, az elromlott redőnyt megcsinálta. Most került a környékre. Csúfolták a kölykök görbe lába miatt. Megköszönte a kávét, illendően, még csettintett is hozzá: I Hiába, a gondos asszonyi kéz ... Kissné sírva fakadt. Az asztalos atyaian rátette csomós kezét az asszony térdére, kissé meglepődve. — Mi a baj, Kissné? Nekem elmondhatja. Egyszerű, de sokat próbált ember vagyok ... Ez az asztalos kétszer-háromszor feljött még. Azután belefáradt, elmaradt. Felesége volt, derék, dolgos teremtés a törökbálinti téeszben, és két felnőtt fia. — Mi a baj, Kissné? — kérdezte Zsuzsika tréfásan egy téli reggelen. Hogy ez mikor volt pontosan, ki tartja számon? — Mi a baj, Kissné? Miért nem fűtöttéi be? Kissné nem felelt, csak forgott a szeme. Takaróján apa utolsó orvosságosüvege hevert. Üresen. Zsuzsika nagyot sikított. Kissné feje ide-oda lötyögött a párnán. Az orvos idejében érkezett. — Mi a baj, Kissné? — kérdezte szórakozottan, és ujjai közé vette az asszony hátrahanyatlott csuklóját. Elgondolkozva néz Angyi kék szemébe. Nem hasonlít felesége kék szeméhez. Nem tiszta kék égbolt. Inkább szomorú a szeme, szürke köd halványítja színét. Sejti, tudja, hogy miért szomorú. Nincs senkije. Nem tud férjhez menni. Az apja tüdőbajos volt, az anyját is száraz betegség vitte el. Amikor ezt a férfiak megtudják, lemondanak minden szándékukról. Így volt kilenc évvel ezelőtt is. Akkor még a ruhagyárban dolgozott. Menyasszony volt. Az édesapja még élt, a Tátrába küldték kezelésre. Amikor a fiú megtudta, megijedt. Ha az apja beteg, a lánya is beteg lehet, a gyermekei is örökölhetik a ronda vészt! Egyszerre két lánynak is kezdte csapni a szelet. Angyi fülébe jutott a hír. Szakítottak. A ruhagyárban nem bírta ki, a munkatársnői zaklatták. Májusban átjött a gépgyárba dolgozni, a bevásárló osztályon tették meg gépírónőnek. János is itt dolgozott. Akkor még nem volt osztályvezető, és legényember volt. Köztudomású volt róla, hogy nem tud szerelmes lenni, de nagyon szereti a nőket. Amikor megpillantotta a kis termetű Angyalkát, fura gondolata támadt: ő az egyedüli nő, akit nem tudna a magáévá tenni. Olyan kicsiny és törékeny, de a teste formás, lábai szépek, s a melle szinte vonzotta a kezét. Hosszú haja a csurgó akácmézre emlékeztette, a napfényben aranylott. Es harmadnap, amikor a születésnapját ünnepelte, együtt töltötték az estét. Angyi elsírta bánatát. Két hónapja, hogy szakított a fiúval. Az apja tüdőbajos, az anyját is kezelik. Jánost nem ijesztették meg a szavak. Sajnálta a kislányt. Ne gondolj a bajra! Bort ittak, utána konyakot. Az arcáról lesimította a lánykönnyeket. Magához emelte. Es voltál már fiúval? Megvannak a magam évei... — felelte Angyi. János elmosolyodott. El is felejtettem, hogy huszonegy éves vagy... És Angyi olyan volt, mint a virgonc halacska. S hogy tudott csókolni! Megfeledkeztek magukról, csak akkor eszméltek fel, mikor hallották az óra csengését. Reggel van, munkába kell menniök ... János lett Angyi bánatoszlatója. Így szövődött köztük a barátság. Nem is válaszolsz, Jani': János még mindig elgondolkodva nézegeti Angyit. Ugyanolyan vagy, mint akkor voltál Nem akarod, hogy Pozsonyban ünnepeljük meg a születésnapomat? Jól tudod, hogy nem lehet. Veled történt valami! János elmosolyodik. — Csak azt ne mondd, hogy szerelmes lettem. — Nem tudom ... — Jól tudod, hogy a feleségemet sem szerelemből vettem el... — Velem csak akkor foltozod az életed, amikor nem akad más. — Angyi! Nem akarok tőled semmit, Jani. Sosem akartam. Jó volt, amikor jöttél... János megsajnálja a törékeny teremtést. Hozzája lép. Átkarolja. — Ne búslakodj, kislány! Egyszer vidám leszel te is, megtalálod majd a magadét... — Mindig csak ezzel vigasztalsz. — Csak a legjobbat kívánhatom neked . — Mikor jössz haza Pozsonyból? — Csütörtökön. — Az esti gyorssal? — Attól függ, hogy intézem el a dolgaimat... Majd pénteken kis murit csapunk itt az irodában! A mi kis Angyink huszonegynéhány éves ... — Jó, hogy nem mondod: harminc! — mosolyodik el Angyi. — A feleségem sem több, sem kevesebb. Egykorúak' vagytok ... — És melletted kiskorúak... És örülünk, mint a kisgyerekek, amikor a bácsi egy kis csokoládéval ajándékoz meg bennünket... János észbe kap. Egy tábla csokoládét őriz a fiókjában. Ki akarta vinni az erdőparkba, hogy a patak mellett bontsa fel... ... Nem megyek! — Meg is feledkeztem róla — mondja Angyinak. A fiókjából kiemeli a tábla csokoládét, s átnyújtja a szőke „kislánynak“. Angyi mosolyog. — És az igazi kislányodnak nem viszel? — Majd veszek neki is. (folytatjuk) GÁDOR BÉLA Nehéz szatírát írni! (Egy kezdő humorista naplójából) A következő eset történt velem. Bementem egy üzletbe nyakkendőt vásárolni, és összeszólalkoztam az eladóval. Kértem a panaszkönyvet. Az eladó egy félórát kereste a könyvet, és amikor megtalálta, a fejemhez vágta. Ezt az esetet elég jellemzőnek és humorosnak találtam arra, hogy megírjam. Persze, a művészi hatás kedvéért egyet-mást megváltoztattam. A humoreszkben nem nyakkendőt, hanem hózentrágert vásároltam, mert ez humorosabb ruhadarab, azonkívül a brutális kartársból nő lett, angyali külsejű fúria, aki göcseji tájszólást beszélt, ezzel akartam növelni a humoros kontrasztot. Az írásban szerepelt még a menyasszonyom is, aki szakított velem, mondván, hogy nem szerethet olyan embert, akinek nyilvánosan panaszkönyveket vagdosnak a fejéhez, a végén pedig felakasztottam magam a bózentrágerra, mivel selejt volt. A szerkesztő fanyar arccal olvasta végig kis írásművemet, miközben egyik kezében a feketéscsészét, a másikban cigarettáját tartotta. Majd rámemelve humortól bágyadt szemeit, így szólt: — Remek. Csak úgy spriccel belőle a humor. Nem közölhető. Miért nem? — Mert nem konkrét. Fele igaz, fele nem. Ha ez megjelenik, a következő helyekről fogunk reklamációkat kapni: a gyárakból, ahol hózentrágert gyártanak, az üzletekből, ahol hózentrágert árulnak, az illetékes hatóságoktól, akiknek az ügykörébe a hózentrágergyártás tartozik. Ezenkívül tiltakozni fognak a női szervezetek, mert az eladó nő, a férfi szervezetek, mert a vevő férfi és a ifjúsági szervezetek, mert mind a ketten fiatalok. Továbbá felemelik majd szavukat a mennyasszonyok is, sőt a temetkezési szakemberek is tiltakozni fognak, mert ön a sikertelen öngyilkosság után bizonyos gúnyos kárörömmel beszél saját elmaradt temetéséről. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy több reklamáció fog érkezni a göcseji tájszólást beszélők köréből is, nem beszélve azokról, akik a boltban lefolyt incidensben a város és falu szembeállítását fogják látni. Mi tehát a teendő? — Azt ajánlom, hogy ragaszkodjék a valósághoz, írja meg az esetet a nyakkendővel és férfival úgy, ahogy történt. . . Hazamentem, megírtam, visszavittem. Elolvasta, így szólt: — Ez közölhető. Viszont unalmas, mint a halál. A humornak nyoma sincs benne. Adja oda egy napilapnak. — Nem és nem! — mondtam, és makacs tekintetemet a szerkesztő humorérzéktől megaszalódott arcára függesztettem. — Megírom humorosan, ha beledöglök is! Mit tanácsol? — Nem könnyű feladat — mélázott, miközben nagyot szívott cigarettájából és feketéjéből. — Azt ajánlom, hogy teljesen rugaszkodjék el a valóságtól, azazhogy emelkedjék a képzelet birodalmába, de mégis maradjon meg a realitások talaján. De hagyja a szimbólumokat. Gondoljon Szaltikov-Scsedrinre. Három teljes napig ragaszkodtam és emelkedtem. Magam is meg voltam lepve, amikor észrevettem, hogy egy állatmesét Írtam hexameterekben. A mese arról szólt, hogy a ponty bemegy a Gilisztáért-hez és ott szellemes és tanulságos párbeszédet folytat egy görénnyel, aki éppen pálpusztai sajtot gyárt. A szerkesztő láthatóan unt már, amikor ismét megjelentem nála. Cigarettája hamuját fáradtan belepöccintette a feketés-csészébe, bevett egy idegcsillapítót, és így szólt: — Négyezer állatmesénk van, ábécé-sorrendben, állatok szerint csoportosítva. Búbosbankától egészen a zsiráfig. De ez még nem volna baj. Az a baj, hogy a maga humoreszkje még mindig igen kényes. A saitkészítők biztosan tiltakozni fognak és a haltenyésztők is, minden bizonnyal. Maga olyan butának ábrázolja a pontyot, hogy mindenkinek elmegy majd a gusztusa a halevéstől, ami nemzetgazdasági szempontból nem közömbös. Egy hétig teljes letargiában voltam, de egy éjjel mintegy varázsütésre felébredtem, és egy óra alatt megírtam a humoreszket. A helyszínt a Mars bolygóra tettem át. Hatszárnyú marslakók és fantasztikus szörnyetegek szerepeltek az írásomban, amelyben már csak egészen halványan derengett a körúti boltban történt nyakkendővásárlásom sajgó emléke. A cikk a múlt héten megjelent. Egyelőre még nem érkeztek tiltakozások oly értelemben, hogy a bolygók közötti viszonyt megrontottam volna. De azért szívszorongva várom a legközelebbi földrengést, amelyet biztosan nekem fognak tulajdonítani.
