Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-07-06 / 27. szám
„Mélységes mély a múltnak kútja.“ Thomas Mann A KISFIÚ ott állt a kolozsvári Bethlen-bástyán. Az évszázados kövek kéjesen tűrték a tavaszi napfény forró simogatását, egy katicabogár játékosan pihent meg a gyermekkézen és a gyermek — Passuth László kolozsvári gimnáziumi tanuló — önfeledten mosolygott. Akkor még nem tudta, hogy leszáll a múltnak mélységesen mély kútjába, hogy megmutassa a jelennek országok, nemzetek, fejedelmek és koldusok, muzsikusok, festők és zsákmányra, hódításra éhes kalandorok sorsát. Akkor még nem tudta, hogy ő lesz a sokszínű és sokrétű múlt egyik legavatottabb ismerője, kutatója, láttatója, még nem találkozott az alkotás szent révületében Velazquezzel, a bizánci Andronikosszal, Báthori Istvánnal és Békés Gáspárral... — Pedig a „Négy szél Erdélyben“ a Kolozsvárott töltött évek élményanyagából és revelációjából született — mondta néhány nappal ezelőtt a hatvankilenc éves Passuth László, amikor a pesti presszó teraszán vallattam múltról, jelenről, jövőről. Az első nagy sikert az „Eurázia“ jelentette. Ez a regényem 1937-ben jelent meg és egy nemzetközi regénypályázat második díját nyerte el. Persze írtam, állandóan írtam. Irodalmi folyóiratoknak, elsősorban a Nyugatnak. 1932-től a Nouvelle Revue de Hongrie munkatársa voltam. Közben azonban kenyeret kellett keresni, a kenyeret egy bankban kerestem meg, mint tisztviselő. Az ember persze mindig készül valamire. Az „Esőisten siratja Mexikót“ például nyolc évi készülődés előzte meg. — Mi az alkotó módszere? — Módszer? Az egyik tényező, hogy szenvedélyesen szeretek olvasni, a másik pedig az idegen nyelvek ismerete. A magyar irodalmi alkotásokon kívül ma is rendszeresen olvasok német, francia, angol, olasz és spanyol műveket. A spanyol környezetben játszódó műveimhez tizenhatodik századbeli spanyol forrásmunkákat tanulmányoztam. Amikor felszólítottak, hogy írjam meg a „Négy szél Erdélyben“ folytatását, Báthori István lengyelországi uralkodásának történetét — nem vállaltam, mert nem ismerem a szláv nyelveket, tehát nem ismerkedhettem meg a kortörténeti dokumentumokkal. Egyébként az irodalmi tevékenység is munka, minden írónak más munkamódszere, más ritmusa van. Én nappali dolgozó vagyok. Délelőtt írok, délután olvasok. Ez talán azért alakult ki így, mert hiszen negyven éven át kötött munkarendben dolgoztam. Ez a negyven év körülbelül tizennégyezer munkanapot jelentett, amikor az írói tevékenységre csak kevés időt fordíthattam, tehát rövid idő alatt kellett sokat produkálni. — Hogyan születik a mű? Mi indítja el a szellemi láncreakciót, mi adja az ihletet? — Ezt talán nem is lehet pontosan meghatároz-Kon'z Zsuzsa ni. Például Nagy Theodorik Keszthely mellett született. Megfogott a táj varázsa, plasztikusabban láttam a múltat, a gót vezér életútját... talán ez volt az ihlet, amelyből megszületett a „Ravennában temették Rómát“. Ott ültünk a Rózsadomb aljában, körülöttünk emberek siettek, gépkocsik száguldottak, de én magam előtt láttam Theodorik szállását, „vasának rettenetes suhintását“, láttam, amint az osztorogi KOLOZSVÁRTÓL RAVENNAlG herceg térdet hajtott Báthori előtt és átnyújtotta az ötvenpecsétes választási diplomát, láttam Thököly Imrét, amint átköltözik a kisázsiai Izmidbe, láttam ahogy összeült a Drómosz az antik napsütéstől fényes reggeli órán, láttam Tommasso Campanellát, amint leszállt a csigák szörnyű birodalmából, a madridi kancelláriát, az Alcázar nagytermeit... láttam mindazt, amit Passuth László ihlete, tudása, nagyszerű tehetsége varázsolt elém. Az alkotó pedig szerényen, kedvesen ült a márványasztal mellett és baráti hangon segített át zavaromon. Mert zavarban voltam, kisdiákos félelem szorongatott, hiszen nem mindenkinek adatott meg, hogy élő klasszikussal beszélgethessen. Huszonkét regénye jelent meg eddig. Műveit egyaránt olvassáx olaszok, németek, franciák, szlovákok, csehek, portugálok és spanyolok — (Spanyolországban eddig hat könyve jelent meg). Ebben az évben — örömmel jelenthetem — két új könyvvel gyarapodik a Passuth-életmű. Az egyik a ..Rézkor“, a Kutatóárok folytatása, a másik pedig „Örök Hispánia“ egy intellektuális spanyol útirajz. De készül a Mester új regénye is, amely a XIII. század elejét, II. Endre szentföldi hadjáratát mutatja meg az olvasóknak. — Mi a véleménye a jelenkori irodalom útkereső nyugtalanságáról, a néha erőszakolt görcsös absztrakcióról? — Minden adott kor gyanakvással fogadja a saját korán túlnövő áramlatokat. Engem az avantgárd érdekel, de történelmi regényt nem lehet formabontó módon írni, hiszen ez maga is formabontás, ugyanis a tények valóságán túl a dialógusok, a háttér — saját kreáció. NEM a riporter feladata méltatni Passuth László hatalmas életművét, történelmi felkészültségét, hangulatidéző erejét, szókincsét, fordulatos művészi stílusát. Pontos adatok bizonyítják, hogy hazámban egyre nő a Passuth-rajongók tábora és csak arra törekedtem, hogy az olvasóinak bemutassam Passuth emberi-írói profiljának villanásnyi töredékét. Kézszorításának őszinte melegét megőrzőm és innen az én hazámból köszöntőm a Mestert — Cyprianus szavait módosítva: „Udv a tiszteletre méltó Passuth Lászlónak, a magyar Urbs legjobbikának.“ Feljegyezte: PÉTERFI GYULA s közölte, hogy Koncz Zsuzsa keres. Megkértem, hogy ő beszéljen meg nekem egy randevút Zsuzsával. Ő azonban kérdézgetni kezdte Zsuzsát, hogy mi a baj? Kiderült, Zsuzsa azt akarja megbeszélni velem, hogy egy rádiókrimibe írt dalomat melyik zenekarral énekelje. A prof tovább folytatta a „diagnosztizálást“: lassú a szám, vagy pedig gyors, mi a tartalma és ki fogja énekelni? Végül azt mondta: „Legyen a Metró-együttes!“ A dal címe ez volt: „Sajnálom szegényt, a következőt“. . . A Kiváncsiak Klubja harmadik vendége S. Nagy István. Tőle arra szeretnének választ kapni az olvasók; Hogyan lett belőle szövegíró? — Azt én nem tudom ... — válaszolta a tőle megszokott, fanyar humorral. — Eredetileg magyar tanár akartam lenni, mert az édesapám is az volt. Aztán másképpen alakult ... Az első utam a Ludas Matyi szerkesztőségébe vezetett. Letettem az asztalra egy kosárnyi kéziratot. A szerkesztő unottan ránézett a papírhalomra, találomra kihúzott egyet és leközölte a lapban. A kis humoreszk címe ez volt: „Doxa“. . . így kezdődött. — S ettől már szövegíró lett? — Ugyan, dehogy! Csak határtalanul boldog ember . . . Akkoriban Kőbányán dolgoztam, anyagbeszerző voltam, sokhelyütt jártam, sok emberrel találkoztam, s ezentúl még jobban rányitottam a szememet a kifigurázni valóra. Egy-két írásom meg is jelent a Ludasban. Egyszer összefutottam az utcán egy régi szegedi ismerősömmel, egy énekessel. Meghívott látogatóba, s feltett a lemezjátszóra egy Frank Sinatra lemezt. Mondta: éppen most akarja elvinni a szövegíróhoz . . . Hallgattam a számot, aztán megvetően mondtam: „Az is valami, szöveget írni? Hát figyelj ide . . . Merre jártál tegnap este, mond milyen volt nélkülem? ... És így tovább!“ „Titokban lejegyezte, amit kapásból mondtam, s a dalból sláger lett.“ — Melyik zeneszerzőkkel kezdett először dolgozni? — Ullmann Ottó keresett meg. Az eredmény: „Lehet, hogy szép nem vagyok“, „Ródli-jódli“, „Táncolni szeretek én“. .. Aztán Havasy Viktor jelentkezett. Ebből az együttműködésből született a „Micsoda nagyszerű dolog" és a „Miért jöttél újra elém“. . . — Egy időben Payer Andrással dolgoztak együtt. — Igen, megcsináltuk az „Állj most elém“ és a „Ki figyel oda“ című számokat, amikor egy szilveszteri tévé-kabaréhoz új dalokat kértek tőlünk. Bementünk és magunk mutattuk be az „Alfa Rómeó“ és a „Minden olyan más“ című táncdalokat . . . A szerkesztőnek óriási ötlete támadt: „A dalokat ti fogjátok énekelni!“ Ettől a perctől elkezdődött a biológiai csoda: összenőttünk! Payer András kapott például egy levelet egy kislánytól. A címzés ez volt: Tisztelt Payer S. Nagy zeneszerző. . . A levél pedig így kezdődött: „Kedves S. Nagy! Ne haragudj, hogy a keresztneveden szólítalak . . ..“ Később aztán rájöttem, hogy az éneklés nem nekem való, s maradtam a szövegírásnál. Ennyi az egész (-os -es) Ш e? •Ш Q Z ш > < CD D s! tn U z t< > *
