Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-19 / 3. szám
ta a szemét. Mindketten nekitüzesedtek. Még néhány perc, és Stanislaw csókolta, csókolta a lányt szüntelenül, a vad, kielégítetlen szenvedély hevével kergette, üldözte végig a szobán a soványka, telhevült testet. Elszakította a lány kabátját, mellénykéjét. Rimma kicserepesedett szájjal, karikásodé szemmel nyújtotta oda magát a csókoknak, és torz fintorba szaladó szomorú arccal védte az ártatlanságát. Egy ilyen pillanatban kopogtak az ajtón. Rimma röpdösött a szobában, melléhez szorítva megtépázott kabátjának csüngő cafatjait. Csak jó sokára nyitottak ajtót. Kiderült, hogy Stanislawot keresi egy diáktársa. A látogató rosszul titkolt gúnnyal mérte végig a mellette kiosonó Rimmát. A lány visszalopózott szobájába, másik kabátkát vett fel, és sokáig állt az ablaknál, arcát a hideg üvegre szorítva, hogy egy kicsit lehűljön. A zálogházban Varvara Sztyepanovnának mindössze negyven rubelt adtak a családi ezüstre. Tizet már kapott Marchockitól, most még gyalog elszaladt Tyihonovékhoz a többiért, a város másik végére. Kétségbeesésében még az sem jutott eszébe, hogy mehetne villamossal is. Otthon a dühöngő Rasztohin-fiúkon kívül egy Mirlic nevű ügyvédbojtár várta hivatalos dologban; magas fiatalember volt, rohadó gyökerekkel a fogai helyén, és vizesszürke bárgyú szemekkel. Varvara Sztyepanovna nemrégiben olyan pénzszűkében volt, hogy elhatározta: meghatalmazással elzálogosítja ügyvédi úton a férje kolomnai házacskáját. Mirlic most elhozta a szerződést. Varvara Sztyepanovna úgy látta, hogy a dolog nincs egészen rendben, jó lenne másvalakivel is megtanácskoznia, mielőtt aláírja az egészet, de hát azt mondta magában, hogy mostanában túlságosan is kijut neki az izgalmakból. . . Ördög vinné az egészet, a lakókat meg a lányokat, meg a sok gorombaságot. Az üzleti tárgyalás végeztével Mirlic felbontotta a magával hozott krimi muskotályt — ismerve Varvara Sztyepanovna gyengéjét. Megittak egy-egy pohárkával, aztán megújrázták. Megjött a hangjuk. Varvara Sztyepanovnának kivörösödött a húsos orra, a halcsontok kifeszültek a fűzőjén, akár meg lehetett volna számlálni valamennyit. Mirlic valami huncut történetet mesélt, és nagyokat hahotázott hozzá. Rimma szótlanul kuporgott a sarokban frissen váltott kabátkájában. Amikor elfogyott a muskotály, Varvara Sztyepanovna és Mirlic sétálni indultak. Varvara Sztyepanovna érezte, hogy egy csöppet a fejébe szállt az ital, szégyenkezett is miatta, de különben nem is nagyon bánta, úgyis annyi baj van az életben, vinné el az ördög az egészet. Varvara Sztyepanovna korábban ért haza, mint tervezte, mert Bojkóékat, akikhez vendégségbe indult, nem találta otthon. Meglepte a csend, amely a lakásra borult. Más napokon ilyentájban a lányok a diákokkal bolondoztak, vihorásztak, ki-be száguldoztak a szobákban. Most csak a fürdőszobából hallatszott lárma. Varvara Sztyepanovna bement a konyhába, ahonnan a kisablakon át éppen a fürdőszobába lehetett látni.. . Odalépett az ablakhoz, és furcsa, szokatlan kép tárult elébe . . , A fürdőszobakályha izzásig volt fűtve, a kád szinültig eresztve forró vízzel. A kályha előtt, kezében hajsütővassal Rimma térdelt, és a tűzben izzította a vasat. A kád mellett Álla állt, meztelenül, hosszú varkocsa leengedve; szeméből patakzottak a könnyek. — Gyere ide — mondta Álla Rimmának. — Hallgasd meg, hátha rúg. Rimma odahajtotta fejét húga csöppet kidudorodó finom hasára. — Nem rúg — mondta. — De mindegy. Semmi kétséged se lehet. — Meghalok — suttogta Álla. — Szétforráz a viz. Nem bírom ki. És nem kell a vas. Nem tudod, hogyan kell csinálni. — Mindenki igy csinálja ■— mondta Rimma. — Ne nyavalogj, Álla. Csak nem fogsz gyereket szülni? Álla már be akart lépni a kádba, de ebben a pillanatban megszólalt az anyja csendes, rekedtes hangja: Gyerekek, mit müveitek? Két órával később Álla betakargatva, körülajnározva, megkönnyezve feküdt Varvara Sztyepanovna széles ágyában. Mindent elmondott. Most megkönnyebbült. Csacsi kislánynak látta magát, akinek holmi megmosolyogni való gyerekbánat nyomja a szivét. Rimma nesztelenül, szótlanul járt-kelt a hálószobában, rendet csinált, teát főzött anyjának, belediktálta a vacsorát, kicsinosította a szobát. Végül meggyújtotta a mécsest, amelybe már két hete elfelejtettek olajat önteni, levetkőzött, és igyekezve, hogy ne csapjon zajt, bebújt a testvére mellé. Varvara Sztyepanovna az asztalnál ült. Innen jól látta a mécsest, a sötétvörös egyenletesen lobogó láng tompa fénybe vonta Szűz Máriát. A bor gőze még furcsán, enyhén ott gomolygott a fejében. A két lány hamar elaludt. Álla nagy, fehér arca nyugodt volt. Rimma odasimult hozzá, sóhajtozott álmában, és meg-megborzongott. Éjfél után, egy óra tájban, Varvara Sztyepanovna gyertyát gyújtott, egy iv papirt tett maga elé, és levelet irt a férjének: „Kedves Nyikoláj! Ma itt járt Mirlic, nagyon rendes zsidó ember, holnap pedig eljön az az úr, aki pénzt ad a házra. Azt hiszem, helyesen cselekszem, de azért egyre nyugtalanabb vagyok, mert a magam eszében itt nemigen bizhatom. Tudom, hogy neked is van elég keserűséged, ott a hivatal, és nem szép tőlem, hogy ilyesmiről Írok, de hidd el, Nyikoláj, itthon nem nagyon mennek rendjén a dolgok. A gyerekek lassan felnőnek, az élet manapság igényesebb — tudod tanfolyam, gyorsírás — a lányok több szabadságot akarnak. Apa kellene itthon, talán néha egy kis ráncbaszedés, én itt nem sokat érek. Ma is azt hiszem, hogy hiba volt elutaznod Kamcsatkára. Ha most itt lennél, átköltözhetnénk a Starokolennij utcába, nagyon takaros kis világos lakás kiadó ott. Rimma lefogyott és nagyon ványadtan néz ki. Egy álló hónapig hozattam a tejszint innen a szemközti tejcsarnokból, szépen rendbe is jöttek a lányok, de egy idő óta nem hozatjuk már. A májam hol rakoncátlankodik, hol meg nem fáj. Ha levél jön tőled, utána jobban vigyázok magamra, olyankor nem eszem heringet, a májam se nyugtalankodik. Gyere haza, Kolja, pihennénk egy jót. A gyerekek tisztelnek. Sokszor csókol szerető feleséged, Várja." Elbert János fordítása VLADIMÍR KAFAROV Az ember Ember születik. Él, sürög-forog, bűvölőt mormol minden búzaszemre. Csillag szikrázik, hullám sustorog, szél nyargal, a magáét énekelve. Hideg ez a világ, kopár, beláthatatlan így látják a szelek, csillagok, tengerek. De magot vet az ember, s a lágy tavaszban nyomában türelemmel dajkált vetések rengenek. Az ember a vasércet megragadja, és az felizzik, mint hajnali felhő. Mozdít követ, s a maga képére faragja - merész és bölcs lesz az élettelen kő. Ember — ez a nevünk. De erőnk fogyhatatlan. Föld, tenger, levegő szolgál nekünk. Névtelenek vagyunk. De halhatatlanok. Mint a szelek. A tengerek. A csillagok. (Rab Zsuzsa fordítása)
