Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-29 / 26. szám
1 allag már a vén diák Még ma is sokan kiváltságnak vélik az érettségi bizonyítványt, valamiféle előjognak az elhelyezkedéshez. Az igazság az lenne, ha az érettségi vizsgával szerzett általános műveltség már alapfokú követelmény lehetne. Ha érettségizett emberek dolgoznának a gyárakban, a földeken, árusítanának az üzletekben, ha érettségizett nők nevelnék a gyermekeket, törődnének családjukkal. Csakhogy mikor fordíthatjuk mi le ezt a követelményt a valóság nyelvére? Mikor engedheti majd meg magának egy lány, hogy tizennyolc éves koráig járjon iskolába, ha nincsenek különleges ambíciói, — „csak“ családanya, feleség akar maradni? Négy év tanulás — elismervény, hogy „érettek“, s indulhatnak az „Élet“-be. Főiskolára, biztos állásba, vagy bizonytalan várakozó-helyre, amíg a megálmodottat elérhetik. Hogyan tovább, mihez kezd ma az ember az általános műveltséggel, szaktudással? Csalódik, vagy új és új lendülettel küzd céljaiért, esetleg megbékül? Kérdőjelek, melyekre a jövő ad majd választ. „Ez út hazámba vissza visz..." Csakhogy a haza egyre nehezebben fogadja be a vándort. A hazára lassan felkerül a tábla: „Megtelt. Filisztereket egy számmal arrébb fogadnak." Évről évre nagyobb gondot okoz a 18—19 éves újsütetű érettek elhelyezése, megfelelő helyre való irányítása. Mert hol alkalmazható egy 18 éves fiatalember, aki jelesre érettségizett ugyan matematikából, de nem matematikus, történésznek sem történész, aki mint a madár csak cseppeket kortyolt a tengerből, de érzi magában a tengert s nem adja alább? Egyetlen elképzelhető hely a főiskola. Főiskola vagy felépítményű iskola. A szakiskolát végzettel nincs ennyi gond. Szakmával, biztos kenyérrel a kezében lép ki az iskola padjaiból, s nem kényszerből, hanem tudásszomjból, esetleg becsvágyból folytatja tanulmányait. De egy általános műveltséget nyújtó középiskolát végzett szükségből kénytelen tovább képezni magát. Ma egyre nehezebb az embernek megnyilvánulnia. S talán épp azért van az, hogy egymást túlordítva igyekszünk hallatni magunkról. Egy 1969-ben érettségizett fiatalember véleménye: — Hivatal? Hogy az unalomtól frászt kapjak? Akkor inkább sofőr leszek. Mint sofőrnek megvan az az előnyöm, hogy élvezhetem a száguldást. Az állóvíz, a nyugalom, az egyhelyben topogás, a kilátástalan várakozás a fiatalság réme. S mi van akkor, ha felüti valahol a fejét a rém? Menekülés. S az úgynevezett segítőkezek gyakran csak későn mozdulnak, különben is, hogy lehet azon segíteni, aki orvos akar lenni s sofőr lett belőle? Sehogy. Ez egy elintézett ügy. A társadalomnak így is hasznos tagja lett. Nagyon kirívó, nagyon nagy port felverő esetnek kell lenni annak, ami felett megállunk, s aminek érdekében cselekedünk is. Az egyén mindig egyén marad minden társadalmi formán belül. Egyetlen mozaikkocka a képből, s ha kiesik, a kép még mindig érthető marad. Hogy társadalmunk teljes mértékben gondoskodott a fiataljaink jövőjéről? Igen, amíg voltak rések, amiket el kellett tömni. Amíg öt üres hely várt egy végzett emberre. De ma, öt végzettre vár egy fél üres hely, egy kicsit másképp néz ki a kép. Persze, ott még nem tartunk, hogy diplomás emberek csavarogjanak az utcákon munka nélkül s talán nem is fogunk, de ott már igen, hogy megindult az érdekharc. A nagybácsik s egyéb jól szituált ismerősök bevetése. Akárcsak a múltban vagy a jelen kapitalista társadalmában. Nagyon nehéz a főiskolára bekerülni. Hiába a jó felkészültség, hiába felel meg a követelményeknek a felvételi vizsgákon az egyén, a helyszűke parancsol. Ezek közismert tények. Beszélünk, cikkezünk róla. Hogy hogyan, mikor, milyen formában oldódnak meg a jövő titkai... Az ember nehezen mond le elképzeléseiről, főleg ha fiatal. Csakis külső körülmények kényszerítő hatására adja fel a harcot. Érettségizőkkel beszélgettem, 1969. június 10-én, pár héttel azelőtt, hogy ember megy a holdra. A megkérdezettek egyhangúlag mind a továbbtanulást választották. Többnyire, 50 százalékban főiskolára szeretnének menni. A többi kétéves felépítményes iskolára. A Rimaszombati Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolában 29-en végeztek ebben az évben. Negyvenketten kezdték, tizenhármán lemorzsolódtak időközben. Tizenöten jelentkeztek főiskolára, csak ketten határozták úgy, hogy állásba mennek. Maguk is tudják, hogy jó páran nem jutnak be majd. S hogy mihez kezdenek akkor? íme a válaszok: Hegedűs Alice: Vegyészeti főiskolára szeretnék menni Pozsonyba vagy kétéves továbbképző iskolába. Persze ez utóbbit csak akkor választom, ha a főiskolai felvétel nem sikerül, amit nem szeretnék. Minden vágyam, hogy vegyész legyek. S ha minden kötél szakad, akkor legalább laboratóriumban szeretnék dolgozni átmenetileg. Jövőre újból megpróbálom a főiskolát. Dubovszky László: Két helyre is jelentkeztem. A Nyitrai Pedagógiai fakultásra s Kassára, az elektrotechnikai főiskolára. S ha egy harmadik lehetőséget kell elfogadnom? Akkor átmenetileg elmegyek a rimaszombati sörgyárba dolgozni. De csak átmenetileg. Igaz, hogy szeretem a sört, de jobban szeretnék matematika-szakos tanár vagy elektromérnök lenni. Rövid András: Szeretném, ha sikerülne a gépészmérnökire bejutnom. Ezért adtam be Prágába is és Brnoba is a jelentkezési ívet. Ha nem sikerül, jövőre újból jelentkezem. Vagy elmegyek valamilyen továbbképző iskolába. — S ha nem sikerül egyik sem? — Nem tudom. Fogalmam sincs róla, hová megyek, mihez kezdek akkor. Igen. Nehéz is elképzelni egy életet szakma nélkül a mai világban. Konzerves dobozok között lézengeni 19 évvel s fiatalos energiával. Hová, merre ma, hogy a holnapunk biztosítva legyen? KOVÁCS MAGDA
