Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-06 / 1. szám
és ami közkedveltségének titka mindig flata Ion Jelenik meg — Azt hiszem — mondja foglalkozásáról — a kamera előtti szereplés legfontosabb feltétele: a Jő idegek. Lehet beteg a család bármelyik tagja, kaphat a lányom az Iskolában ötöst, a néző kedves mosolyt, barátságos hangot kíván — és ha ezt egy alkalommal nem kapja meg, talán évekig tartő hosszú munka kell hozzá, hogy a nézők szeretetét visszaszerezzem. Bizonyosan sokan emlékeznek még a prágai nemzetközi Tv-fesztiválra, ahol Blaíena Koőtúchová Európa összes ismertebb nyelvén, szinte hibátlan kiejtéssel konferálta be a műsorszámokat. — A nyelvtanulás azt hiszem adottság és szorgalom kérdése. Ilyen irányú tehetségemet apámtól örököltem, aki falusi ember létére nagy kitartással, autodidaktíkus módszerrel tanult meg magyarul és németül. Bizonyosan szorgalmának köszönheti, hogy még a háború alatt egy cég kereskedelmi képviselője lett. Mivel az apák gyerekeikben többnyire életük folytatóit látják, engem is erre a szakmára szánt. Hiába tanultam külkereskedelmet, engem mindig Inkább az érdekesebb foglalkozások vonzottak. Fiatalabb koromban szívesen festettem (azt hiszem nem is olyan rosszul — de ezt ne Írja meg) és fotoztam. Íme a fotózás eredménye, hogy esténként én válók egy élő, beszélő fényképpé. Rengeteg levelet kap. Különböző emberektől, különböző kérések. Volt, aki szerelmet vallott, volt, aki pénzt kért kölcsön, volt, aki csak beszélgetni akart levélben — hiszen ismerőse, majdnem minden este hallja a hangját. — Azt szeretném, ha az emberek olyannak ismernének, amilyen vagyok, ez sok fölösleges levéltől kímélne meg. A kedves leveleknek azonban nagyon örülök, mert úgy hiszem, szilárdabb kapcsolatom alakul így ki nézőimmel. Különben én is szívesen nézem a televíziót, és ilyenkor a férjem a legszigorúbb kritikusom. Már előre azon izgulok, hogyan fog sikerülni „A sanzon története“ című műsorunk, amelyet még csak most készít elő Jan Kalina. Kimondottan örülök annak, ha nagyobb szereplési lehetőségeim vannak, mint ebben a műsorban is majd, bár nagyon kimerít az ilyen munka. Színésznő azért nem akarok lenni, van annyi önkritikám, tudom, hogy nem vagyok elég tehetséges. Különös példaképeim sincsenek. Minden ember (nem kell hogy éppen a szakmából való legyen) akiben jó vonásokat látok, a példaképem lehet. Diák korában sokat szerepelt az iskolai hangszóróban és az iskolai kulturális műsorokon. Már ilyen fiatalon kezdődött különös „szerelmének története“, mely a mikrofonhoz köti. Már hivatalban dolgozott, amikor a rádió pályázatot hirdetett. Senkinek sem szólt, nehogy az esetleges balsiker miatt szégyenkeznie kelljen. Csendben megnyerte a pályázatot. Két év múlva a televízió első állandó bemondónője lett. — Azt tartják erről a munkáról, hogy félig színésznek, félig újságírónak kell lennie az embernek. Ebből csak annyi igaz, hogy ha egy bemondó színészkedik a kamera előtt és nem mondja el eléggé természetesen, amit éppen el kell mondania —- hát bizony nem sok sikerre számíthat. Pedig nehéz mindig mosolyogni, őszintén mosolyognia az embernek. Az utóbbi hónapokban előfordult, hogy mosoly nélkül beszéltem nézőimhez — de azt hiszem így is jobb, mintha hazudtam volna. Otthon sokat olvas, nyelveket tanul, háztartása és a lánya, Janka tölti ki idejét. Most éppen magyarul szeretne megtanulni. Szüksége van rá, mert ha csak a szomszédba, Győrbe rándul is át, már tolmácsot kell magával vinnie. Búcsúzóul még spanyolországi útjáról és a díjról faggatom. Gyorsan elrohant a délután, estére szolgálatba kell ménníe. — A politikailag el nem kötelezett „ONDAS“ TV- és Rádiótársaság minden évben két dijat oszt ki. Egyet a hazai TV és Rádió dolgozóinak, egyet pedig a külföldi kollégáknak. A dijat a rádiós és televíziós munka bármely szakaszán elért csúcsteljesítményekért Ítélik oda. De többet a díjról már ne beszéljünk, mert szerénytelennek hatok és azt nem szeretném. Még talán csak annyit, hogy a kedves spanyolok mindent megmutattak, ami az időből futotta, sőt még talán többet is, mert zsúfolt volt a program. — Remélem így már teljes lesz az Ondas (Hullám) díj meséje. gAgyor Péter noznak ajándékokkal is. Az újév táján betoppanó postás, házfelügyelő és mások pénzzel honorálandó jókívánságainak ez az eredete. Franciaországban sok helyütt még ma is újévkor állítják fel a karácsonyfát és az ajándékokat a megszemélyesített újév hozza, ugyanigy a románoknál is. Erdélyben még néhány évtizeddel ezelőtt nem karácsonykor, hanem újévkor kaptak a gyermekek ajándékokat, amelyeket az „aranyos csikó“ hozott. HONNAN ERED A MALAC? Újévkor húst kell enni, mégpedig disznóhúst, mert a disznó befelé kaparja a szerencsét, viszont a nyúl elfut, a szárnyas elrepül vele. A néprajzosok több ezer szilveszteri babonát gyűjtöttek össze. Mutatóba: Désen és Jászberényben az új évbe való átugrással kezdődik a növendék újesztendő, óraütéskor székrőlasztalról a földre ugranak. Kocson kimennek az istállóba, felkeltegetik az állatokat, hogy ne legyen vész közöttük. Másutt a lányok éjfélkor megrugdalják a disznóól ajtaját, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez vagy annyi kérőjük lesz. Újévkor férfilátogatónak kell jönnie elsőként a házba, mert ha nő jön — a gömöri falvakban úgy tartják — sok edény törik el, sok veszekedés lesz az új esztendőben. Délszláv falvakban nem is engednek be elsőnek asszonyt vagy lányt a kapun. Feljegyezték a néprajzosok a hajdúsági és a nyírségi újévi szokásokat is. Itt még a század elején — amíg 1914-ben a rendőrség be nem tiltotta — “kancatötis"-sel töltött mozsárágyúkat durrogtattak. Csergetö, kolompozó pásztorfiúk ostorral, dudával, ócska lábasokkal lármázva vonultak végig a falun, néha 80—100 legény is csatlakozott hozzájuk és együtt kántáttak a gazdák házánál: „Új esztendő, vigságszerző / Most kezd újulni / Újulással víg örömet / Most kezd hirdetni ...“ A cselédek is újévkor változtattak helyet, ilyenkor tréfás verssel búcsúztak a gazdától: „Kikellik az erdő / Zöldellik a mező / Galambom, gazduram / Kitelt az esztendő / Meguntam a gazdasszonyom konyháját / Mert három szem tepertővel főzte gombótáját.. .“ Van, ahol dióhéjakba gyertyákat állítanak és körülülik az asztalt. Akié feldől, összeházasodik. Karácsony és újév között nem adnak ki semmit a házból, szilveszterkor még a szemetet is befelé söprik, nehogy a szerencsét kisöpörjék. Szécsényben és Nagyszalontán, aki reggel tüszszent, nem hal meg. Torján bő áldást kívánva, búzát szórnak a hajnali alvókra. Ezüstpénzröl itatják a marhát Székelyföldön, hogy kár ne essék benne, a kovásznai várrom kincsespincéjének vasajtaját pedig nagy nyikorgással nyitják ki minden újév hajnalán. Sok helyütt még ma is újévi kellék a gombóc: egy-egy papirszeletre legényneveket írnak, belegyúrják 12 gombócba, a tizenharmadikba nem kerül név. Főzéskor a víz színére érkező első gombóc árulja el a lány jövendőbelije nevét: ha üres, nem megy férjhez az új évben. VAROSBAN Mi maradt fenn a városi civilizációkban az ezernyi naiv hiedelemből és babonás szokásból? Evés-ivás, harsogó jókedv, pezsgődurrogtatás és malacsivítás. Utcákon hömpölygő tömeg, tréfás maszkokkal, kereplőkkel és papirtrombitákkal. Szerencseárusok négylevelű műlóherével, kéményseprővel, aranypatkóval és gipszmalackákkal. Rendezvények, bálok és műsoros vidámságok, de egyre gyérülö számban. A televízió és rádió igényes műsora a nézők és hallgatók millióit tartja otthon, s a családban rendezett piknikes házibulik messze „verik“ a nyilvános mulatságokat. Mert mégis a család, a jó ismerősök között töltött kellemes percek a legjobb kabala, a legszebb újév-köszöntés. R. J.
