Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-06-15 / 24. szám

Äm a sors néha nagyon kegyetlen és kiszámíthatatlan. 1945-ben kétszer deportálták őket, először Csehországba, majd Magyarországra. Csaknem tíz évig tartott a bizonytalanság. Éltek egyik napról a másikra, nem tudták reggel mire ébrednek. A sok huzavona után 1954-ben végre visszakerültek Üjvárba. A szülők megosztották velük hajlékukat — de a 36 áras parcellát már más használta.

Négy évig tartott, amíg visszaszerezhették egyetlen vagyonukat és reménységüket — a város szélén levő darab földet. Ekkor, 1958 őszén gyümölcsfával és szőlővel ültették be. Naponta kijártak nézni és csodálni, hogyan nőnek a fák. Úgy ápolták, gondozták őket, mint legnagyobb kincsüket. Mert annak, amit az ember két keze munkájával állít elő és verejtékével öntöz, sokkal nagyobb az értéke, mint annak, amihez könnyen, munka nélkül jut hozzá. Juhászék is így voltak a kerttel . . .

Két év múlva, 1960-ban már volt annyi pénzük, hogy elkezdjék az építést. Elmentek az építkezési engedélyért, azonban azt a választ kapták, hogy parcellájuk jelenleg

■ gy kezdi Juhászné tizenhat oldalas levelét. Mikor elkezdtem olvasni, azt hittem, soha nem érek végére. De minél tovább olvastam, annál érdekesebb, lenyűgözőbb lett. A közepe felé már úgy olvastam, mint egy detektívregényt, és a végén nem akartam elhinni, hogy mindez, amit itt leírt, igaz lehet'

Erre a levélre nem lehetett egyszerűen választ adni. Noha egy levél alapján még nem szabad teljes és végleges következtetést levonni, mégis arra a megállapításra jutottam, hogy Juhászné panasza alighanem jogos lesz.

Erről a helyszínen győződtem meg. Juhász József és családja Érsekújvárott, a város végén lakik egy öreg falusi házban. A ház elülső fele a nagyszülőké. Juhászéké pedig hátul egy szoba, egy parányi kis konyha és egy ehhez hasonló pici „leányszoba“. Itt élnek mind az öten. Itt nevelte fel Juhászné hat gyermekét, itt, ebben a földes kis szobában tervezgették esténként, hogy egyszer ők is szép, tágas házat építenek, ahová a napsugár örömmel fog bekukucskálni, ahol a falak nem lesznek nedvesek, s ahol mindegyikük külön ágyon aludhat majd. Rakosgatták a filléreket, de bizony hat gyermek mellett nagyon lassan gyűltek a koronák . . .

Még 1939-ben vettek a város szélén egy 36 áras parcellát. Akkor ez még kültelek volt, építeni nem lehetett rá, no meg pénzük sem volt annyi, hogy elkezdhessék az építkezést. Úgy gondolták, egyszer majd csak össze tudnak szedni annyi pénzt, hogy egy kis házat építhessenek rajta, elvégre nem lakhatnak mindig a szülőkkel egy lakásban.

— Egész életünkön keresztül erre a házra takarékoskodtunk.

Hát nem igazságtalanság, hogy nem engedik felépíteni? A kertbe a lelkemet adtam — s most el akarják venni... — panaszolja fájdalmasan Juhász József.

még kültelek, csak pár év múlva kaphatnak rá engedélyt!

Ekkor már tízen laktak két szobában. Elviselhetetlen körülmények között. Építésre engedélyt nem kaptak, így lakni már nem lehetett tovább. Kénytelenek voltak megtakarított pénzükből átalakítani a kamrát lakószobává és konyhává. Alighogy befejezték az átépítést, a szomszéd már megkapta az építkezési engedélyt. De nekik most már várniuk kellett, amíg újból összegyűjtenek pár ezer koronát.

A szájuktól vonták meg a falatot, minden fillért megnéztek, hová adják ki, csak már minél előbb együtt legyen a pénz, hogy elkezdhessék az építkezést. A gyerekek nőttek, egyre több kellett rájuk, s így aztán teltek az évek anélkül, hogy az építkezésre sor került volna.

1966 májusában tudtuk nélkül szátparcellázták a kertet.

— A városházán azt mondták, elveszik a kertünket, mert be kell építeni. Beépítjük mi — válaszoltuk, hiszen erre várunk már több mint huszonöt éve! De ebbe nem akartak beleegyezni, állandóan csak azt hajtogatták, mi majd kapunk máshol, ezt adjuk oda nekik — panaszolja Juhászné.

— Ekkor már nagyon szép volt a kert, elhiszem, hogy valakinek „fájt rá a foga“ De hát ezért küszködtünk annyit vele, azért áldoztuk rá minden szabad időnket, hogy most más szedje le a gyümölcsöt? . . . Nem egyeztünk bele, hogy elvegyék. Hiszen senkinek sincs rá nagyobb szüksége, mint nekünk. A mi lakásunk öreg, kicsi, földes és nedves. Durvák voltak hozzánk, majd megint szép szóval próbáltak meggyőzni. Kádek mérnök azt mondta: mutassak húszezer koronát, akkor megkapom az építési engedélyt a saját telkemre. Hát nem furcsa kijelentés ez egy kissé? — kérdi Juhászné, s hangjából érezni az évek óta íelgyülcmlett fájdalom minden szúrását

Csaknem harminc évig vártak rá, amíg elkezdhették a ház építését. De vajon megérik e azt az időt, hogy benne lakhassanak?

Igazan szép és megfizethetetlenül értékes a Juhászék kertje. A legnagyobb vétek lenne ezen végig utat építeni!

Ezek után a Mezőgazdasági Minisztériumhoz fordultak a panaszukkal. Október 5-i keltezéssel megjött a válasz, amely röviden azt tartalmazza, hogy a város azon a részén, ahol Juhászék kertje van, családi házak építését tervezik, s ha Juhászék építeni akarnak saját parcellájukon, joguk van rá.

— Ezek után rögtön bementünk a Geodéziai Intézetbe kiválasztani a tervrajzot. A városházán nem fogadták el. Azt mondták, hogy csak akkor kapunk engedélyt, ha a szomszéd parcelláját is beépítjük az általuk meghatározott háztípussal, mert az utolsó három háznak egyformának kell lennie. Ekkor már igazán nem tudtunk szóhoz jutni a meglepetéstől. Elég hosszú a Gúti utca, de két egyforma ház nincs benne. Minek kell éppen a három utolsónak egyformának lennie? S ki hallott már olyat, hogy mi erőszakkal építsük be .a szomszédék telkét is? . . . Mindenáron meg akarták akadályozni, hogy felépítsük saját házunkat! S mi mit tettünk? Vártunk tovább.

— Megint eltelt két év. A múlt év közepén azt mondtuk, tovább már nem várunk. Olyan házat építünk, amilyet ők akarnak, teljesítjük kívánságukat, csak végre megkezdhessük már az építkezést. Bementem az engedélyért, és mit gondolnak, mit kaptam? Azt, hogy nem adhatják ki az építkezési engedélyt. Hogy miért? Erre a kérdésre a válasz csak vállvonogatás volt...