Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-08 / 23. szám
4 upa fény, csupa illat, — igazi május délelőtt van. N Lent a mélyben, kacskaringós útján a vén Duna, méltóságosan hömpölyög, s balra a város pompázik. Nemcsak a vendég, a hazai látogató számára is megkapó, felejthetetlen élményt jelent az élénkbe tárulkozó panoráma. Ifj. Bartók Bélával, a nagy zenefejedelem fiával röviddel ezelőtt jöttünk ki a Zsigmond király építette pozsonyi vár újjávarázsolt épületéből. (Igaz, a várnak alapjai nem a XV. századból származnak, hiszen az annálészekben szó esik már róla a kilencszázas évek kapcsán is. Mai formáját, külsejét sem kapta Zsigmond építészeitől, a végzetes 1811-es tűzvészig sokan fejlesztgették, szépítgették. Majd százötven éven át senkiföldje lett. Eső, vihar, fagy marta sziklás falait. Pusztult mindaddig, míg — tengernyi intervenció, kilincselés után — 1953-ban szocialista államunk kormányzata el nem rendelte a vár rekonstrukciós munkálatait, hogy ma már pompázó műemlék-falai többek között helyet adjanak a Szlovák Nemzeti Múzeumnak is.) — Ahogy innen a magasból, az öreg vár tövéből a lent hömpölygő vizet nézem, önkéntelenül is az idő múlására, folyására kell gondolnom. A legszívesebben visszapergetném! — szólok vendégünkhöz. — Kíváncsiságból? - kérdi. Igen, szeretnék minél mélyebbre a múltba nézni. — Például, — replikáz ő, — hogy milyen gondolatokkal foglalkozhatott Édesapám, mondjuk kerek hetven esztendővel ezelőtt. Hisz akkor érettségizett az itteni főgimnáziumban. Mi foglalkoztathatta Öt, ha feljött ide a vár előterébe, ahol most mi állunk? — Régi ismerőseitől tudom, hogy szeretett ide járni. Belefeledkezni a csöndbe, vagy hallgatni az évszázados várfalhoz verődő szelek hangját, — adom meg a választ. — Igen ám, de semmiesetre sem gondolt arra, hogy az egykor császárok, királyok és fejedelmek lakhelyéül szolgáló palotában az új gazda, tehát a Szlovák Nemzeti Múzeum jóvoltából egyszer majd itt nyernek ideiglenes díszes, és nagyon-nagyon kedves otthonra az élete munkásságáról oly kifejezően beszélő dokumentumok. Tempora mutantur et nos mutámur in illis, — így mondták a régi rómaiak. De szabadjon most egy kissé megmásítanom ezt a mondást: az idők múlásával, változnak a gazdák szokásai is! Magam részéről az Édesapám műveinek megbecsülését bizonyító és Szlovákiával való igaz, emberi kapcsolatait kihangsúlyozó kiállításról csak a legnagyobb elismerés hangján tudok nyilatkozni. Később a várost és környékét jártuk be. Közben visszafelé pergettük az idő szekerének kerekét. Sajnos a program sürgetett s így a zeneszerző-apa ifjúkori kedvelt helyein csak villanásnyi ideig tartózkodhattunk. Pedig jó lett volna Dévényben felgyalogolni a várcsúcsra, Vaskutacskán a tó vizén csónakázni, hosszabban szemrevételezni a gimnáziummal szembeni ház ablakát, melynek sarkából a szigoráról hírhedt Dohnányi igazgató úr (Dohnányi Ernő zeneszerző atyja) leselkedett az osztályokban csinytevő diákjaira, közöttük tán a kis Bartók Bélára is, sőt kedvünk lett volna újból felbaktatni az Obchodná, a régi Magyar utcai ház első emeletére is. Nem kérem, itt nem lakik semmiféle Bartók Béla. — Lehetetlen — ágáltam, majd hozzátettem: és nem is tetszett felőle hallani? — Nem, soha, — mondta határozottan, és elnézést kérve, orrunk előtt becsukta az ajtót. Lent az utcán Sanyi bácsi dohogva, mérgelődve vette tudomásul kudarcunkat, láthatólag bosszankodott, hogy az új lakó nem tudott semmit sem mondani a nagy elődről. Ahogy a több mint tiz év előtti történet felelevenítésének végéhez értünk, az ifjú Bartók így összegezte véleményét. Ha most valaki megkérdezné, vajon mit szólt volna Jóapám az ilyfajta „stiklihez" hát bizony nehezemre esne választ adni, — aztán önkritikailag hozzátette: — érzésem szerint semmiesetre sem dicsért volna meg bennünket, — legalábbis a fiát nem. E mélyről jövő és sóhajjal kisért önvallomás ugratta ki belőlem a kiváncsi kérdést. — Szigorú apa volt-e? — Köznapi értelemben ezt nem lehetett róla mondani. Mi, a gyerekei soha semmi oly természetű szigorúságot nem tapasztaltunk, ami kellemetlen lett volna. Annyira szubjektív erejű ember volt, ha mondott is valamit, eszünkbe se jutott, hogy másként is lehet, számunkra ennyire természetes és megdönthetetlen volt az, amit mondott. Én mindig igyekeztem megfogadni szavát. Nem gyávaságból, de meggyőződésből, mert abból mindig csak jó származott, ha tanácsát megfogadtam. Nem volt soha semmiféle nézeteltérés közöttünk. Picigyerekkoromtól — bátran mondhatom — baráti kapcsolat volt közöttünk... Sajnos, nem sokáig tartott. Amikor 1940-ben kiment Amerikába — akkor láttuk egymást utoljára —, én még tulajdonképpen fiatalember voltam, mindössze harmincéves. Ismerőseim, általában, apámmal kapcsolatos szubjektív élményeim felől faggatnak rendszerint. Vannak akik csodálkoznak, ha ilyenkor azt mondom, hogy apám egész élete élmény volt számomra. Pedig hát így van, mert gyermekeinek szemében is annyira kiemelkedő egyéniség volt, hogy bármikor is voltunk vele együtt — sajnos nagy elfoglaltsága miatt ez ritkán adódott — az mindig, legalább is rám élményszerűen hatott. Mindig tudott valami olyat juttatni, vagy mondani, ami egy életre szóló tanulság lett számomra. Bármiről volt is szó, mondanivalóját valahogy úgy fogalmazta, hogy azt tanító formában értékesítse, már olyan értelemben véve, hogy az, akihez szólt, az később a mondottakat a maga javára és hasznára tudja felhasználni. Az emlékezések zsilipjei megnyíltak s az ifjú Bartókból szinte áradt már a szó. Új, mindennél egyszerűbb, mégis mindennél emberibb formájában jelent meg e vallomás során az apa, az ember, az alkotó, nemcsak a népét, de fiait is oktatni, nevelni akaró Mester. — A vele töltött órák úgy élnek emlékezetemben, mintha csak tegnap lettek volna. így vagyok egy ötéves korombeli emlékemmel is. Népdalgyüjtő úton voltam apámmal a Zólyom és Liptó közötti .Héderen. Még 1915-ben volt. A kis szlovák faluban a tanítóéknál laktunk az iskolában. Az ilyen gyűjtések során a kapcsolatot általában elsőként a falusi értelmiségiekebbe a sosem hallottam új, — európainak és magyarnak egyaránt új muzsikába ... Bartók egyetlen hatalmas, önmagában bezáródó egész, egy teljes zenei világegyetem." — Hát igen — reagált e megállapításra ifj. Bartók Béla — bár ugyanakkor jól tudjuk, hogy apámnak szinte egész életén át heroikus küzdelmet kellett vívnia, mert sokan, nagyon sokan voltak a meg nem értők s tán ugyanannyian a rosszakaratú, durva gáncsoskodók. Amikor Szántó Tibor 1910-ben Párizsban bemutatta apám szerzeményeit, ahogy azt az egyik akkori francia lap is megírta, a közönség nem tudta hamarjában, hová is sorozza a váratlanul feltűnt barbár zenét... Pedig Párizs volt! Hát hogy érthette volna meg akkor a barlóki vihart, egy, a haladás útjáról mesterségesen lekényszeritett ország népe. Könnyű volt itt ellene lázítani, aki valóban az emberi igazság és tisztaság zászlóhordozója kívánt lenni, aki maga vallotta, „nem iszik többé pohárból, csak tiszta forrásból". De volt a meg nem értésnek egy másik formája is, és az itt Pozsonyban is, sőt magában a családban is megmutatkozott. Az eset, melyet ennek kapcsán elmondanék, apám zeneszerzői korának, hogy úgy mondjam kezdeti periódusából való. Hallomásból tudom, hogy itt annak idején családi körökben igen divatosak voltak a házi hangversenyek. Ezeken olykor-olykor apám is bemutatta próbálkozásait. Különben az egyes számú opuszának ősbemutatója is itt volt egy ilyen házi hangversenyen. A koncerteken többnyire részt vett fiával nagyanyám is. Az egyik bemutató után, amikor a fiatalság lelkesen megtapsolta apám játékát, nagyanyám, aki nem volt megelégedve a produkcióval, összecsapta a kezét és eként korholta imádott fiát: „Hát nem, gyerekek, ezt nem lehet hallgatni, hogy te miket játszol Bélám í" Apám, az elbeszélések szerint, két nagy szemét ráemelte nagyanyámra, aztán ismét odaült a zongorához és rákezdte a Medvetáncot. Az elmúlt esztendők során sok szó esett arról 'is, vajon a Bartók féle szlovák népdalgyűjtések könyv alakban napvilágot látnak-e a közeljövőben? Hát bizony jó volna és hozzátenném, jó volna mihamarább. Az idő nagyon múlik és a mai rohanó világban az érdeklődés is csökkenhet. A népdal és a népi művészet lassú elhalásának vagyunk ma tanúi s már ARTÚK BÉLA SZLOVÁKIÁBAN Bartók Darázson, Nyitra mellett. — Emlékszel még, amikor Sanyi bácsival becsengettünk a lakásba? — idézi nevetve az ifjú Bartók a több mint tiz év előtti kacagtató történetet. Igen, jól emlékszem. Albrecht Sándor bácsi, a pozsonyi zeneszerző, a Dóm-templom neves choorregense arra vállalkozott, hogy világhírű barátja fiának megmutatja a város családi vonatkozású nevezetességeit. Az előbb említett belvárosi ház kapuja előtt megállt, és felmutatva az első emeletre, eképpen dikciózott: — Hát nézzed csak Béla fiam ezt a házat, itt lakott Édesapád nagyanyáddal. Apád innen járt reggelenként a Mihálykapun át a gimnáziumba, nagyanyád pedig tanítani a Széchenyi utcai (ma Dukelská) gyakorló iskolába. És most — emelte fel hangját — előre fiaim! Próbáljatok szerencsét, csengessetek be az emeleten és kérdezősködjetek Bartók Béla félől. Eleget tettünk a huncut felszólításnak. Magam kettesével szedtem a lépcsőket s izgatottan vártam, hogy csengetésemre ajtót nyissanak. Egy kb. 30—35 éves asszony, kezében portvissal és szemétlapáttal, szemmelláthatólag feszélyezetten nézett a bebocsájtást kérő két férfire. — Kit keresnek? — kérdezte szlovákul; hangjából valami barátságos kedvesség csendült, de az idegesség is kiérződött. — Bartók BélátI — feleltem lakonikusan. Nagy szemeket meresztett mindkettőnkre, s fejével tagadólag kezdett integetni. kel vette fel, a tanítóval, pappal, vagy a közigazgatás vezetőjével. Már csak azért is, mert az egyszerű emberek természetes gyanakvással fogadtak minden városból jött embert. Különösen vonatkozott ez a nemzetiségi vidékekre, itt még bátortalanabbak, vagy tartózkodóbbak voltak a népek, különösen ha egy magyar ember jött közéjük, mert nem tudhatták biztosan, mi a szándéka. Így aztán itt Héderen is, a tanító, aki szlovák ember volt, fogadta apámat. Még ma is gyakran ízlelgetem az első szlovák szót, amit ott megtanultam: Közi vrch! így hívták a hegyet a falu közelében, amelyre kirándulni vitt apám. Mentem, kapaszkodtam hegynek fel apám nyomában, aki egyre mesélt s meséjébe beleszőtte a fák, virágok, a közeli dombok, a messzi hegyóriások nevét, az itt élő nép életét... Mesélt és közben tanított... Szerette az itt élő embereket, ahol a nép száján a dalok még teljes ősi tisztaságunkban éltek. Szerette az egyszerű embereket, mert mint mondogatni szokta, azokat még nem fertőzte meg a macskakörmök között értelmezett kultúra. A közelmúltban Bartók Béla alkotásait illetően több megfogalmazást is olvastam. Ezek közül néhányat beszélgetésünk során próbáltam idézni. Tettem ezt azért, hogy a hétköznapi ember számára is megfoghatóan mérhessük le századunk nagy zenefejedelmének a zenekultúra fejlődésére gyakorolt hatását. Az egyik megfogalmazás így hangzott: „Valósággal beleszédültünk ezért is hasznos lenne a ma „holt" anyagnak mutatkozó gyűjtemény kiadása. A kiadás alatt álló második kötetnyi anyagot a szlovák zenetudósok most küldik Pestre, hogy azt átnézzük, mert szeretnék, mint azt velem is közölték, ha minden tekintetben megfelelne apám szellemének és kívánságának. A további kötetek, — azt hiszem még további két kötetnyi anyagra való van, — ebben a kiadási tempóban, érzésem szerint egy újabb évtized elteltével láthatnak csak napvilágot. Ha késve is, apám munkásságának ez a része is az emberiség közkincsévé válhat. A nemzetközi gyorsvonat már útrakészen állt Budapest felé, amikor ifj. Bartók Béla búcsúkézszorítás közben arra kért, tolmácsoljam: Meghatotta az a szeretet, amit itt édesapja szellemi hagyatéka iránt tanúsítanak. Korunk, századunk nagy .zenei költőjének vezéreszméje a népek testvérré válásának eszméje volt, a testvériség eszméje minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét szolgálta haláláig minden igyekezetével minden erejéből. A mi feladatunk, közös feladatunk hogy a két szomszédos nemzet érdekeit ebben a szellemben szolgáljuk. Bízunk abban, hogy ez így lesz és az esetleges félreértés, ami néha adódik, elsimul s az elkövetkező jövő mindkét nemzet számára biztosítja majd azt a pozíciót, melyet az emberiség javát szolgálva be kell tölteniök Kelet és Nyugat között. NAGY JENŐ
