Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-25 / 21. szám

SZÉP ERNŐ

Add a kezed

Mint magányos lovast az este,

Elér a bánat engemet,

Gyereksírás jön fel szívemből, Könnyűim csöpp csengői csengenek.

Apám után szeretnék futni,

Ki a városba vezetett,

S míg a boltok közt bámészkodtam, Elengedte egyszer a kezemet.

Gyermekjáték

(Részlet)

Mikor én kis fiú voltam,

Kis lovon nem lovagoltam, Nem volt nékem ponnilovam, Ponnilovam,

Ponnilovam,

Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,

Kis biciklin se repültem,

Nem volt fényes kerékpárom,

MÓRA FERENC

Яtí#*

Mióta az eszem tudom, mindig éltem-holtam a szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mini ahogy nincsen, ma se enném a lágy kenyeret sose szőlő nélkül.

Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor édesapám a váltamra csapott:

— Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük, zsendül-e mór a szőlő?

No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambost szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot kellett odáig gázolni.

Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyorított belőle egy karajt és a markomba nyomta:

— Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek.

— Csak ki, csak ki, csak kil — rikácsolták haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had.

Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű szőlőgallyak bókolgattak körülöttük, büszkén mutogatva mosolygó fürtjeiket.

— Nézd ezt a piros dinkát — kérkedett édesapám —, a hajnal megszégyellhetné magát mellette.

Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire о pászta végire értünk, csak a csutkája maradt.

— Hát ez a fehér bajor — mutogatott tovább édesapám —, nincs az a méz, amelyik fölérne vele. Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehéi

Kerékpárom, Kerékpárom,

Pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt nékem mesés könyvem, Nem volt csak iskolás könyvem, Pedig de jó otthon este,

Otthon este,

Otthon este,

Lapozni ábrát keresve.

Sohase volt cifra kockám,

Kis kastélyom meg tornyocskám, Kis hajóm meg kis vasútam,

Kis vasútam,

Kis vasútam,

Én utazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót, Sárgarézbűl messzilátót,

Sose vittek hippodromba, Hippodromba,

Hippodromba,

Jó hogy lyukas volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen, Elmúlt az én gyermekségem, Én már régen felserdűltem, Felserdűltem,

Felserdűltem,

A nagyok közé kerültem.

Tinta

Tintás lett az újjam, Nézem szomorúan, Mert nekem az írás Mint másnak a sírás. Hinta, hinta, hinta, Hiszen nem is tinta, Kinn a kertbe reggel A többi gyerekkel Játszottam, cicáztam, Az eperfát ráztam, Édes epret szedtem, Ujjam befestettem.

bajor-szőlő édesebb a méznél. Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.

— De még ezt a fekete kadarkát meg kell kóstolnod. Ilyet még álmodban se ettél.

Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a mustos fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett most már édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal, az aranyos bakatorral: rájuk se néztem.

— Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló szőlő nincsen közte.

— Hát az mi fán terem?

Hát a mesében, édesapám.

Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor

én Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat, kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg 1$ sokallod a beszédjét.

Elálmosftott a szellősuhogás, a méhecskedongás, a tücsökéirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhetem a pajtásaimnak;

— Ügy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már a szóló szőlőt is ettem.

Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét, mikor azt mondja nekem édesapám:

— Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádéi szőleje felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb otthon ne legyek, mint te.

— Hát a szóló szőlő? — kérdeztem ijedten.

— A' biz igaz. ígéret: adósság.

A gunyhónk végibe nyomorgott egy árva szőlőtőke. Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány termése, petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le édesapám egy fej szőlőt.

— Itt a szóló szőlő — mondta mosolyogva, nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt.

— Hisz ez csak petrezselyem-szőlő. Annak is a hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.

— Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rlmánkodott szegényke, hogy neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.

— De ez nem szóló szőlői — kötözködtem könnybelábadt szemmel.

— Majd megválik — vette apám komolyra a szót. — Majd meglátod, hogy megmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e? Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a húgodat?

Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt a sárgarigó, rámkiáltott nagy vidáman:- Van dió, millió, kell-e dió, fiú?

Mérgemben majd hozzávágtam a petrezselyemszőlőt.

— Edd meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő.

Ahogy a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélére. Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a petrezselyem-szőlőből.

Nini — mondtam —, nem is olyan rossz. Hanem Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna.

A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kis ajtónkon, mikor bekaptam az utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csórna.

Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.

— Ehol hozza neked Ferkó bátyád a szőlőt, ehol-e — mondta neki édesapám.

Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a lefosztott szőlöcsutkát. Édesapám fölkapta és tenyerére fektette.

— Szóló szőlő, mondd meg nekem, szófogadó gyerek-e ez az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza haza a szőlőt a kishúgánakl

Én már bújtam volna a föld alá Is, mikor édesapám újra megszólalt:

— Szóló szőlő, mondd meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kistestvérjót? No Ferkó, szóló szőlő-e a petrezselyem-szőlő?

Bekotródtam a szoba sarkába s tán még most se jöttem volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem. Л

m

á

m au

aig sem tudom, mért hívtuk gyermekkoromban a szőlőszomszédunkat Gilice bácsinak. Annyi erővel Vércse bácsinak is hívhattuk volna. Én legalább sose hallottam turbékolni szegényt jámbort, hanem a sivalkodása még most is hasogatja a fülemet. Nincs az az éhes vércse, amelyiknél különben nem értette volna ezt a mesterséget.

Vékonykeszeg ember volt az öreg, nem is tudom, hová fért el benne a nagy mérgesség. Azt hiszem, a nagy báránybőr sapkájában tartogathatta, azért nem merte levenni a fejéről még nyár derekán se.

Elég volt neki, ha az árnyékunk odavetődött a kunyhója elejbe.

— Hl-i-l, szedte-vette rossz kölönceit Megálljotok csak, hadd kötöm szorosabbra a nyakravalótokatl

De hiszen úgy elhordtuk mi onnan a nyakravalót, hogy lóháton se lehetett volna bennünket utolérni I Hanem azért nem telt bele egy alma-megevésnyi idő, már akkor megint körül süvöltözött Gilice bácsi:

— Hl-i-l, szélhordta népeiI Várjatok csak, hadd járatom el veletek a kutyakopogóstl

Sehogy sem tudott bennünket szívelni. Ha akkora gyereket látott is, mint az öklöm, mindjárt úgy tátogatta rá a száját, mint a harcsa. Azt gondolta volna az ember, mindjárt elnyeli.

— Hl-i-l, a gyereknél nincs rosszabb portéka a világonl Az még a cserebogárnál is gonoszabb szerzet! Mert a cserebogár csak a levelét eszi le a fának, de a gyerek a gyümölcsöt herdálja el.

Sose bántotta pedig a Gilice bácsi fáit senki se. Bizonyosan még a cserebogarak is féltek tőle: hát mi hogyne féltünk volnál

Határos volt a szőlője a mienkkel: egyszer a nagy tüköralmafája éppen a lábam elé hallajtotta le a legszebb termését. Azóta se láttam olyan mosolygó almát, mégse jutott eszembe beleharapni. Bizonyosan megakadt volna a torkomon. Félve fogtam a két ujjam közé, hogy meg ne égessen s áthajitotlam a mezsgyén. Abban a percben hallatszott a félelmes süvöltés:

— Hl-I-I, még ilyen gyereket se láttam, mióta a világon vagyok!

A tenyerembe szedtem a lábamat, de Gilice bácsi megkapta az Ingem ujját:

— Hl-i-i, öcskös, el nem eresztelek addig, míg meg nem jutalmazlak. Tudja Gilice bácsi, mi a becsület!

Akkor jártam először a Gilice bácsi szőlőjében s akkor is azt gondoltam, valami mesebeli kertben járok. Nem tudom, mit csinálhatott az öreg a fáinak, de azt ki nem lehet mondani, milyen volt azokon a termés. A szilva akkora, mint mlnálunk az alma, az almák olyanok, mintha négyből nőtt volna egy, a gyönyörű aranyszínű körtéknek minden ágát különkülön fel kellett támogatni.