Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-06 / 1. szám
A KÉPERNYŐ Már néhányszor előfordult velem, hogy ha olyan, számomra szimpatikus emberekkel találkozom, akiket nem ismerek, de gyakran látom őket a villamosban, mosolyra húzódik az arcom, szétvetem kezemet, szívélyesen üdvözölni szeretném őket, s aztán megakad a mozdulat, a mosolygásom összezavarodik — hiszen még sosem beszélgettünk ... Kár, mert ezután a bátortalan visszavonulásom után elvegyülök a szomorú arcú emberek panoptikumában — lényegében nem történt semmi, csak tévedtem és a számomra kedves arcokról azt mertem hinni, hogy nem idegenek. Hasonló érzés fogott el, amikor egy városi bérház emeleti lakásának ajtaja kinyílt és egy mosoly azt mondta: jöjjön beljebb. Beléptem. Bent a falakon képek, kerámiák, s néhány régi fafaragás. Látja kérdő tekintetemet, s máris válaszol: — Ezeket a képeket Ernest Spitz festőművész, férjem volt iskolatársa festette, — mondja Blaiíena Koőtűchová. — Szerencsétlen ember volt. Fiatalon halt meg rákban. Tudta hogy meg fog halni, de amíg tudott, festett. „Ameddig festek, addig minden betegség ellenére élő ember vagyok“ — mondta. — Még akkor is festett, amikor az ecsetet már úgy kellett a kezéhez kötözni... Hellyel kínál, egy üveg tokajit húz elő, mondván, ha már magyar szerkesztőségből vannak, legalább ennyiben legyen magyaros a vendégfogadás. Blaiíena asszony már tizenkét éve jelenik meg esténként a pozsonyi televízió képernyőjén, s köszön jó estét a készüléket körülvevő családoknak és a Tv magányos nézőinek. Mindig mosolyogva, „BLA2ENA KOCTÚCHOVA, A POZSONYI TV BEMONDONÖJE KAPTA MEG AZ IDEI ONDAS DIJAT SIKERES SPEAKERI MUNKÁSSÁGÁÉRT.“ (Újsághír) ÚJÉVI NÉPSZOKÁSOK Népszokásokkal ékesek, különösen az év bizonyos időszakaiban periodikusan visszatérő ünnepek — mint az óév temetése és az új köszöntése — amelyeken hagyományos ceremóniákkal énekes jeleneteket, táncokat mutattak be. Az európai népeknél az antik „pogány" szokások a keresztény szertartások elemeivel keveredtek, a jó szerencse egész évre szóló biztosítására „állatalakoskodással" és maskarázásokkal tarkított felvonulásokat tartottak. Ostorozza is a „Vígságszerző újesztendő" ceremóniáit 1786-ban kelt pozsonyi krónikájában Bőd Péter: „Az Esztendőnek legelső napja ez: mellyet a Római Pogányok nagy örömben, sokféle vigasságokkal, áldozatokkal, egymásnak köszöntésekkel, ajándékokkal, vendégeskedésekkel, tántzokkal, oktalan állatoknak bőrökben való öltözésekkel, férjfiaknak aszszonyok', asszonyoknak férjfiak1 köntösökben való járásában, s még sok fertelmes vétkekben töltötték el. A' Pogányok Keresztyénekké lévén ez a’ megrögzött rossz szokás a Keresztyének közzé is béjött.. OLASZOK, ROMÁNOK, MAGYAROK Így hát a szilveszter-éji hangosságnak, kolompolásnak, evés-ivásnak ősrégi hagyományai vannak. De miért éppen január 1. az évkezdő nap? Naptári ünnepek cimű művében ezt írja Dömötör Tekla egyetemi tanszékvezető docens: „A római birodalomban az i. e. III. évszázadban még márciusban kezdődött az év. I. e. 153-tól a római főtisztviselők nem március elején, hanem január 1-én foglalták el hivatalukat. A Julius Caesar-féle naptárreform után véglegesen ez a nap lett az évkezdő. A Calendae Januariae később igen nagy jelentőségre tett szert a kelet-európai népeknél, szlávoknál, görögöknél, románoknál . . ." Télközépi vagy karácsonyi ünnepkörnek nevezik a néprajz kutatók a téli napfordulóhoz kapcsolódó népszokásokat, igy a távozó és beköszöntő évhez, sőt a Luca-naphoz fűződő hiedelmeket is. Más-más dátumúak, de egyben azonosak: analógiás mágián alapulnak. Ami ezen a napon történik, kihat az új esztendőre, ezért a jó termés reményében a házakat a zöld ágakkal díszítik, a jólét reményében eszem-iszommal, tánccal ünnepük és a természetfölötti lények ártalmait nagy lármázással, pergözéssel, csergetéssel és kolompolással kergetik el. És hogy a babona teljes legyen, ólomöntéssel, hagymakalendáriummal, vidékenként változó mágiákkal életrehalálra, egészségre-betegségre, gyarapodásra és a jövendőbelire utalással jósolnak. Az évkezdő népszokások lényege — a lármázás, alakoskodás és ajándékozás — az európai és ázsiai népeknél azonos, csak a dátum igazodik vallási hagyományokhoz, vagy a napforduló és a telihold állásához. Olaszországban rozsdás lábosokat, ütött-kopott edényeket — mint az óesztendő rossz emlékeit — ablakon át az utcára hajigáinak. A délszláv falvakban, Franciaországban és az északi államokban tuskót égetnek karácsonytól újévig. Alakoskodó népszokás a románoknál a „hejgetés"-sel egybekötött eke-húzás, amelyet a moldvai magyarok nálunk is meghonosítottak: ekét húznak a legények maguk után, közben a mag elvetéséről és a kenyér születéséről szóló epikus énekeket dalolnak, sürü hej-hej kiáltásokkal ostort csattogtatnak. Az Egyházaskozáron lakó moldvaiak a „turka" nevű népszokást is gyakorolják: kecskefej-álarcban házról házra járnak, adományokat gyűjtenek, jókívánságokat mondanak. A BÜÉK-olás, jókívánság-mondás ma már inkább üres konvenció, de a hagyományokat őrző némely falusiaknak szinte varázserejü érték, amit tőlük telhetőén szívesen viszo-
