Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-05-11 / 19. szám
ZÁSZLÓBA CSOMAGOLT ÖNZŐ ÉRDEKEK „Eddig az volt a helyzet nálunk, hogy, ha egy nagyipari megrendelést becsomagoltak az amerikai lobogóba és ráírták, hogy nemzetvédelmi kiadás — akkor többé senki sem mert megmukkanni.“ A közelmúlt napokban Washingtonban tartott kétnapos szakértői és politikai konferencia egyik résztvevője mondotta ezt. A konferencia témája a következő volt: „A katonai költségvetés és a nemzeti prioritás.“ Kastenmeier, Wisconsin állam republikánus párti képviselője az értekezletet foglalkoztató problémát így tömörítetté: „A múlt évben többet költöttünk hadi célokra, mint a szövetségi, állami és helyi szervek által egészségügyre, közoktatásra, nyugdíj- és öregségi segélyre, lakásépítésre és mezőgazdaságra szánt kiadások együttes összege. A hadi megrendelések összege nagyobb volt, mint az egész amerikai üzleti világ teljes profilja. A honvédelmi minisztérium egymaga vásárolta fel a teljes amerikai ipar késztermékeinek 15 százalékát, és a tartós iparcikkek 18 százalékát. Efc lenne az a társadalom, amelyet az amerikaiak kívánnak? Nem hiszem.“ A Washingtonban tartott konferencia csak egyik megnyilvánulási formája annak az erősödő irányzatnak, amely a Pentagon rendkívüli túlsúlyát akarja korlátozni. Ennek az irányzatnak a felbukkanása és megerősödése az alig háromhónapos republikánus kormányzat időszakának egyik legfontosabb eseménye. A washingtoni értekezlet természetszerűleg a gazdasági tényezőkre helyezte a fősúlyt. Valójában azonban a gazdasági tényezőkkel összefonódott politikai és társadalmi küzdelemről van szó. A Nixon-adminisztráció eddigi hónapjai során maga az elnök (nyilván szándékosan) bizonyos „politikai mozdulatlanságot" mutatott. Óvakodott attól, hogy határozottan elkötelezze magát a nemzetközi élet vitás kérdéseiben. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legmagasabb szinten „a kapuk nyitva maradtak". Viszont ezzel párhuzamosan kibontakozott egy másik irányzat is. Az „új Pentagon", amelyet mindenekelőtt Laird hadügyminiszter és Packard miniszterhelyettes képvisel a nyilvánosság előtt, félreérthetetlen politikai, stratégiai és gazdasági nyomást fejt ki a kormányzat egészére. E nyomás célja világosan a nemzetközi feszültség fenntartása. Ez már a vezetők személyi profiljából is kitűnik. Nixon kétségkívül nagymértékben le van kötelezve az amerikai üzleti világnak és a hadiiparnak. De még ő is sokáig habozott, mielőtt (nyilván éppen az ipari körök nyomására) Lalrdet választotta hadügyminiszterévé. A kormányalakítás heteiben sokáig szó volt arról, hogy Clifford, Johnson utolsó hadügyminisztere helyén marad, majd felbukkant Nelson Rockefeller, Henry Jackson demokrata párti szenátor és Townsend, a Chrysler-tröszt elnökének neve is. Laird mellett félreérthetetlenül az döntött, hogy tizennégy évig tagja volt a kongresszus megajánlási albizottságának, amely az összes védelmi kiadásokat kontrollálja. E tizennégy év során ő volt a republikánus csoport egyik legfontosabb szóvivője, szorosan együtt dolgozott a vezérkarral, és élesen szemben óllt McNamarával, mert úgy vélte, hogy ez nem veszi eléggé tekintetbe a vezérkar sajátos szempontjait. Lalrd esetében tehát azt kellene mondanunk, hogy a katonai-üzleti komplexum klasszikus emberéről van szó — ha Packard miniszterhelyettes nem lenne nála is klasszikusabb. David Packard vagyonát 300 millió dollárra becsülik. ö az egyik tulajdonosa a Hewlett-Packard elektronikus trösztnek, amely a legutóbbi néhány évben a Pentagontól közel 100 millió dollár értékű megrendelést kapott. Emellett David Packard tagja a General Dynamics vállalat Igazgatótanácsának. Ez a Pentagon legnagyobb szállítója, egyedül 1968-ban 2,3 milliárd dollár értékű Pentagon-megrendelést kapott. Ügy tűnik, hogy Laird mögött voltaképpen Packard a Pentagon kulcsembere áll. Erre lehet következtetni abból a tényből, hogy (a Newsweek információja szerint) Laird a Pentagon igazgatásával kapcsolatban felmerülő napi feladatokra koncentrál, a hosszú lejáratú tervezés azonban Packard kezében van. (ö határozza meg a rakétaelhárító-rendszerekkel kapcsolatos politikát, valamint az 1970-es év katonai költségvetéseinek részleteit.) A Nixon-adminisztráció működésének három rövid hónapja alatt máris megmutatkozott, hogy az „új Pentagon" számos kérdésben érvényesíteni tudja a maga akaratát. Különösen három esetben mutatkozott ez meg igen élesen. 1. Amikor Laird hadügyminiszter visszatért első vietnami szemleútjáról, nyomban elutasított minden lehetőséget a vietnami háború deeszkalációjára és a csapatok létszámának csökkentésére vonatkozóan. 2. Ezzel összefügg az úgynevezett Westmorelandjelentés kibocsátása. Westmoreland, aki a Johnsonadminisztráció idején a vietnami amerikai csapatok egyik főparancsnoka volt, jelenleg a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke. A háborúról kiadott jelentése természetesen csakis a vezérkari főnökök tanácsának és a Pentagon polgári vezetésének beleegyezésével születhetett meg. Ebben a jelentésben pedig Westmoreland azt állítja, hogy a Fehér Ház és a Pentagon korábbi vezetése korlátozta a VDK, Laosz és Kambodzsa elleni hadműveleteket; ezek a korlátozások megbénították a vezérkar és az amerikai expedíciós hadsereg akcióképességét, és ezért „csúszott ki" Washington kezéből a katonai győzelem. Bármennyire hadilábon álljon is Westmoreland értékelése a katonai és politikai tényekkel — a jelentés engedélyezése és nyilvánosságra hozatala önmagában véve is politikai akció. A bírálat iránya voltaképpen az „új Pentagon" szándékait is tükrözi. 3. A „Safeguard" rakétaelhárító rendszer elfogadása már önmagában is a katonai-üzleti hobby — és alighanem személyesen Packard miniszterhelyettes — sikere volt. Emellett azonban a Pentagon katonapoliti kailag is új értékelést igyekszik adni az egész rakétapolítikának. Emlékezetes, hogy Johnson idejében a korlátozott méretű rakétaelhárító-rendszer (akkor Sentinelnek nevezték) létrehozását még azzal igyekeztek indokolni, hogy az elsősorban az 1970-es évekre megjelenő kínai rakétapotenciál ellen irányul. Ezt az Indokolást most hivatalosan is elvetették: Laird és Packard nyíltan a szovjet rakétatechnika megerősítésével próbálta indokolni ezt a lépést. A „Fehér-ház“, Nixon elnök székhelye G. E. A XX. OLIMPIAI JÁTÉKOK VÁROSA A Mexikói Olimpia már a múltté. Szívesen gondolunk rá vissza, mert a hazánk színeit képviselő lányok eredményesen szerepeltek a XIX. Olimpiai Játékokon. Az Olimpia jelene, illetve jövője most a nyugatnémet világváros, München nevével fonódik egyre szorosabbra. München 1966 április 26-án, Rómában nyerte el a jubileumi XX. Olimpiai Játékok vendéglátói jogát. Hogy mennyibe kerül egy ilyen hatalmas tömeget megmozgató verseny megrendezése? Nézzük meg a müncheniek előzetes számvetését: Nagy sportpálya 100 000 személy befogadására (г/з ülőhely) Sportpályák (vízisportok, kerékpárversenyek, téli sportok stb. részére) Egyéb sporlétesitmények (pl. gyakorlópálya) Kiegészítő sportberendezések Az Olimpiai falu kiépítése (külön a nők és a férfiak számára) Sugár- és bekötő utak építése A közlekedési hálózat kiépítése Földalatti vasút építése (csak 4,2 km „olimpiai“ szakaszon) 100,0 millió márka Szervezési költségek 3,5 millió márka Összesen 556,0 millió márka Meglepő, hogy az előzetes számvetésben hiányzik a szállodák építésére vonatkozó tétel. Erre a kérdésre választ kapunk a turistákat tájékoztató kézikönyvben: „München a Német Szövetségi Köztársaság legforgalmasabb városa, és ezen a téren vezető szerepet tölt be világviszonylatban is, mert évente 3,8 millió látogatónak biztosít elszállásolást.“ Ha ezt a megállapítást tovább akarjuk részletezni, akkor megtudjuk, hogy 1956-ban Münchenben és környékén (50 km körzetben, kiváló közlekedési hálózattal) a szállodákban 45 600 fekvőhely volt, míg 1972-ben 55 600 fekvőhely all a látogatók rendelkezésére. (Prágában jelenleg kb. 7000.) Aki most ellátogat a bajor metropolisba, csodálkozva veszi tudomásul, hogy három évvel az Olimpiai Játékok megkezdése előtt még egyetlen berendezés sem készült ell A választ erre a kérdésre annál kell keresni, Épül a 290 méter magas televíziós torony 80,0 millió márka 41,0 millió márka 48.5 millió márka 10.5 millió márka 165.0 millió márka 102.0 millió márka 5,5 millió márka avagy MIBE KERÜL EGY OLIMPIA?
