Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-04 / 18. szám

kloroformszag, ápolónők. Tiszta tüdőlövés, mondja valaki. S 6 azt szeretné mondani, engedjetek a tankomhoz, hiszen még nem vagyunk a célnál. Káromkodhatnékja van. Az ördög vigyen el benneteket, végig akarom csinálni az egészet. Sok ezer kilométert futottam be s most itt kell feküdnöm. Még a szememet se tudom kinyitni. Az ördög vigyen el benneteket, pont velem kellett ennek megesnie és pont a végén, a cél előtt... ó... ó...)

De most itt ül a traktoron és lenéz a parasztokra, akik kifutottak a ház elé és ott tátják a szájukat.

Ür vagyok, uralkodó. Ura és uralkodója a gépnek. Lenyomom az egyik lábamat s a motor olyan erősen felbúg, hogy minden ablakotok beleremeg. Lenyomom a másikat s megcsikordulnak a fékek. Kis mozdulat s a bestia megáll.

Nézzétek, micsoda úr vagyok.

Idenézzetek. Paszier Márton vagyok, alaposan elfáradtam, de nem érzem a fáradságot, mert meg akarom mutatni, milyen legény vagyok. És milyen legény ez a traktor. Az én traktorom. Idenézz keresztapám, Pányik Janó, aki két éve még faekével szántottál. Jól idesüss! Ez aztán a traktor. Bestia. Meglátod, hogyan fuvarozza a fát. Hogyan szánt. Hogyan boronái. Hogyan arat. Hogyan csépel. Hogyan hordja a trágyát. Húzza a fatönköt. Szállítja a gabonát.

Hej, mindenki idesüssön.

Jól nézzétek meg.

Nem csoda ez. Csak benzinmotor, acél, gumi, bádog.

De meglátjátok, milyen csodákra képes. Traktor. Én, Paszier Márton majd megmutatom nektek. Én, az öreg tankista, az öreg traktorista. Két nap, két éjszaka jövök vele s már jól kiismerjük egymást, mintha időtlen idők óta együtt vándorolnánk.

— Hiszen ez Márton — mondták.

Márton biz’a.

Ugyan, mit talált ki megint? Ez traktor.

No, de ilyet.

Traktort találtál ki.

— Nézzük csak.

— Ez aztán a feltalálás.

— Vajon mit kezd vele?

— Ezzel a traktorral.

— Ki hallott már ilyesmit?

— Micsoda éktelen zaj.

— Micsoda büdösség.

— Nem lesz ennek jó vége.

— F.7.7.p1 я traktorral

Volt ebben valami bosszúság, meg egy adag irigység is, de legtöbb volt a kíváncsiság. Nem voltak ők bizony olyan kultúrátlanok, láttak már traktort is, de azok lent voltak, ott a síkságon, nagyobbak is voltak, meg valahogyan békésebbek is. Mint a kivénhedt ökrök. Ez pedig olyan, mint a fiatal csikó. Micsoda új traktor! Milyen gyorsan és simán fut! Vajon mit kezd vele a fiatal Paszier? Itt, a klancei hegyek között. Nyakát szegi majd a meredek partokon. Ügy felfordul, hogy senki se szedi össze. Ezzel a traktorral.

Paszier Márton hegyesen furikált, mintha pillantásra se méltatná a házak előtt ácsorgó népet, mintha valahová a távolba nézne. Vagy, mintha az emlékeit látná. Ez a süket és üres légkör. Telve várakozással. A falu nem ellenséges, de nem is barátságos. Az én falum. A mi falunk. De győzedelmeskednem kell fölötte. Mint akkor, azon a városon. Azon a nagy, fekete városon. A mi városunkon. A mi fekete szívünkön. Győzedelmeskednünk kellett rajta. Ott is ilyen üres és süket csend fogadott. Aztán megtelt az egész város tankdübörgéssel.

Mint ez a falu. Az én falum. A ml falunk.

Elönti a traktorzúgás.

Fuss, traktor, fuss.

Fuss és győzz, fuss és diadalmaskodj.

nekem még valamit... beszéltél erről az osztályban is?

— Igenis, igazgató úr kérem. Mert tízórait kértem a gazdag kislányoktól a szegényeknek. Meg kell mondanom nekik, hogy miért nincs tízóraim.

Az igazgató úr felszisszent a szája szögletéből, mintha a tyúkszemére léptek volna. A szeme egy pillanatig felugrott a felső emeletre, hogy átdöfje a kislányt egy pillantással, de aztán mindjárt alábukott, mert a nagy, világoskék gyerekszem visszaverte a támadást.

— Hm, kislányom... Szóval te éhségpropagandát űzöl az osztályban? Meg akarod bontani a nemzeti összefogást? Belülről akarod felbomlasztani a népközösséget? Pánikot akarsz kelteni Németország mostani nehéz gazdasági helyzetében?

A kis Klara határozottan érdeklődő arccal nézett az igazgató úrra. Miket beszél ez a láthatatlan szemű? Meg is kérdezte:

— Kérem szépen?

Es az igazgató úr türelmetlenül ráförmedt.

— Nem érted, amit mondtam?

— Nem, igazgató úr kérem.

— Hát akkor mit akarsz?

— Tízórait, igazgató úr kérem.

— Hagyd abba, te Klara Zetkin, te

A kis Klara meghajtotta egy kicsit a fejét,

mint ahogy bemutatkozáskor szokták:

— En Häuberle vagyok, igazgató úr kérem...

Valaki halkan, tiszteletteljesen kopogott a

szoba ajtaján, és Stube tanító úr hórihorgas alakja besiklott a résen. Merev szemmogyoróit felfelé meresztve, megint elkiáltotta a német köszöntést. Érdeklődni kívánt, hogy mi van a Häuberle — üggyel.

Az igazgató szeme villámokat lövelt felé a felső emeletről:

— Szép kis dolgok ezek, Stube úr, mondhatom!

A bosszú tanító egyszeriben nagyon kicsi lett:

Parancsol, igazgató úr?

Mintha sziklákat görgetne, úgy lökte ki a szavakat az igazgató:

— Materializmus! Tiszta materializmus az ön osztályában, Stube úr.

Stube úrnak tátva maradt a szája, mintha belerepült volna az a szó, és olyan nagy volna, hogy most nem tudja összécsukni az állkapcsát.

A kis Klara szerényen megkérdezte:

— Elmehetek, igazgató úr kérem?

Az igazgató felemelte a kezét, s egy elhárító, kifelé mutató mozdulatot tett, majd utána kiáltott a kislánynak:

— Nem szabad többet az éhségről beszélned, Häuberle!

A kislány visszafordult, és megkérdezte:

— Es ha éhes vagyok, igazgató úr kérem?

Stube úr rémülten kituszkolta a kislányt a

szobából, és maga is el akart tűnni. De az igazgató hangja utána kiáltott:

— Maradjon, Stube úr...

A kis Klara még megállt egy pillanatra az ajtó előtt, és hallotta belülről az igazgató mennydörgő hangját:

— Stube úr, mi ez, ha szabad kérdeznem? Hiszen a maga osztályában kimondottan osztály-harc folyik! Igenis osztályharc, kolléga úri

Klara apró, elégedett léptekkel visszasietett az osztályba.

S ott a maga módján közölte, hogy az éhségről nem szabad beszélni, mert aki beszél róla, az egy Klara Zetkin..,

Es arra a kérdésre, hogy ki az a Klara Zetkin, nyugodtan azt felelte:

Holnap majd megmondom nektek.

Este Klara elment Traute Peschkéhez, aki már tizenhat éves volt, a Karlstadt-áruház fehérnemű osztályán dolgozott, és a nagy, piros szája olyan volt, mint egy kerek, piros pecsét. Rúzs nélkül! És ezzel a piros szájjal olyan jóízűen szokott nevetni, hogy a kislányok minden ok nélkül mindig vele nevettek.

— Na, Klara, nem féltél? — kérdezte a piros pecsétszáj.

— Nem. Traute hiszen mondtad, hogy az igazgató hívatni fog. De most biztosan berendeli anyukámat. Vele is beszélned kell, különben félni fog és sírni... és az nem lenne szép.

Traute jót nevetett az igazgató kétemeletes szemén, amelyről a kislány szintén beszámolt.

— Es a Klara Zetkin? — kérdezte végül Klara. — Róla miért nem meséltél semmit?

Traute belefúrta mutatóujját a kislány hajába, és csavargatni kezdte:

— Türelem, türelem, kis úttörő! Hány este voltunk eddig együtt összesen?

— Két este, Traute!

— Na látod, csípje meg a kakas! Nem értem még rá, hogy Klara Zetkinről beszéljek. De most aztán nagyon kell vigyáznod az iskolában ... de nagyon ... Különben lebuksz!

— Lebukok? ... Mi az?

Erre Traute két dolgot is megmagyarázott: hogy mi a lebukás, és hogy ki volt Klara Zetkin.

A kislány egy pillanatra sem vette le világoskék szemét Traute nagy piros szájáról, és minden szót bevésett mindent tudni akaró agyába.

CTIBOR STITNICKY:

Mégis jön a tavasz

Miféle szélvihar szakíthat gátakat a szívek közt, ahol nem robbanthat hidat élő erő, de hol utakat sem szilárdít, — az álomtól a vad valóság partfokáig?

Miféle szélvihar, milyen zápor csapott e májusi vidék fölé, vér-záporok, kataklizmák sötét vére hull fenyegetve, nézek értetlenül, virágra, levelekre,

S mégis jön a tavasz! Hallod, hogy dübörög a májusi menet, sír, sánc-árok fölött?

Nehéz gépfegyverek halálos dala robban, de mégis, ibolya szikrázik a bozótban, sejtelme sincs, mi az, hogy vér, hogy gyűlölet, kis tenyereivel a napnak integet.

És méhrajokra vár, lepkékre, meg darázsra, törékeny álom, ó, másodperc illanása!

Megint tombol a szél, ágyú dong, tűz lobog reszkető tájak és testek, fiatalok.

Micsoda paradox e májusi halál itt, e gyilkoskedvü szűz, akácvirágban, állig, s estétől reggelig a pusztulás szaga elvész, elnyomja a mézédes orgona.

Már csak a csillagok ragyognak, ahogy mindig, fagy és romantika kemény szikráit hintik.

JAN SMREK:

Fordította: Tóth Judit

Májusi '

Szarvas-futással, égre-nyílt vággyal, úton-útfélen

kellem vizében, erdő ölébe, selyemlágy rétre, öreg nyárfához, táncos lombjához, húrhoz, vonóhoz, füttyös rigóhoz, fenyves ligethez, buja füvekhez, merész patakhoz, fehér juhokhoz, habos felhőhöz, susogó tölgyhöz, liliom-honba,

szellős pagonyba, azúrkék csúcsra, róka-odúba, nyírhez és bükkhöz, kakukk-derűhöz, csalitos völgybe, halihós csöndbe, hattyúk tavához, fürtös virághoz, harang-kongásba, csengés-bongásba, illat kéjébe, élvek mélyébe, virágos fényébe, szentelt szentélybe szaladunk könnyen bokáig gyöngyben