Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-05-04 / 18. szám
MINÄC VLADIMIR ,Á ч Regén szí ei ь Január dereka táján lehetett, mikor a falu megérte ezt a nagy ribilliót. Ml a fene! Micsoda szörnyeteg! Mikor reggel kidörzsölték az álmot a szemükből és kibújtak a házak elé, azt hitték, valami vásott kölyökhad az éjszaka áthúzta az egész falut Brezovecre. Akkora volt a zaj, a pöfögés, úgy zakatolt, mint egy valóságos vonat. Pedig csak egy traktor volt, új, halványszürke traktor, gumikerékkel, pótkocsival, nyergében pedig Paszier Márton. Márton holtfáradt volt, csak úgy kókadozott az ülésen, de nem ok nélkül fáradt el ilyen rettenetesen. Két napja, hogy Brünnből elindult, azóta folyton jön, csak itt-ott alszik pár órácskát s csak úgy kutyafuttában kap be valami harapnivalót. Ez volt aztán a masírozás! Traktorzúgás, benzinszag, városok, faluk, házak, hidak, útjelzőtáblák s dermedt keze a kormányon. Gyárkémények füstje, fenyvesek illata, rövidke pihenők a falvakban, friss tej, meleg percek a zsúfolt konyhácskákban, széles, sima mezők a keményre fagyott hóréteg alatt, hóbabújt falucskák, a maguk külön életét élő városkák, emberek, és köztük és fölöttük a nyeregben Paszier Márton, az új traktor hőse. Ez volt aztán a masírozás! (Mint valamikor régen. Igaz volna még? Egyenes, széles, hófedte mezők. Falucskák a hóban, csak olyan tenyérnyi falucskák. Fekete tűznyomok a fehér havon. Halott városok. Halott emberek. A vezértank az úton zakatol, a többi szélesen széthúzódik a mezőkön. Paszier Márton kidugja fejét a tank fedele alól. Milyen szabad érzés, milyen puszta táj. Előre, csak előre. Gyorsan, amilyen gyorsan lehet. Sokáig vártunk, mig végre itt a nap. Rajta, tankocskák, rajta! Odaérünk és győzünk. Aztán lassan eltűnik a hó, eltűnnek a halott városok, halott falvak. Tavasz, tavasz, utolsó tavasz a fronton. Utolsó, halálos tavasz. Csak gyorsan, gyorsan. Már ismerős neveket látni, ismerős falvakat, ismerős városokat. Ismerős föld, ismerős föld. A földem, a hazám. Gyorsabban, gyorsabban tankocskák. Fussatok versenyt a halállal. Ez itt már a hazám. Ezek már a testvéreim, húgaim. Ne engedjétek tankocskák, hogy a véreim elpusztuljanak. Hogy hazám tovább vérezzen. Fussatok. Fussatok. Gyorsabban. Gyorsabban. Nyugatra, nyugatra. Aztán egy nagy város emelkedik ki a füstből s a ködből, nem is város, hanem gyár gyár mellett, kémények és hatalmas kohók. Rajta tankok, rajta hát! Ez a mi városunk, a mi fekete szívünk. Rajta, tovább, nyugat felé. De a vezető tank megingott, megfordult és megállt. Egy, kettő, három, négy. Négy tank égett már. Vezényszavak, visszavonulás. Aztán megint előre és megint vissza. Égő tankok. Aztán még egy támadás. Az utolsó. Végre. Végigdübörgünk az utcákon. Fekete város, sötét város. A nap se bújik elő. A tankban fullasztó a hőség. Az izzadság végigfolyik a nyakunkon. Kinyitni a tetőt, látni a világot. Levegőt, csak egy kis levegőt. Még akkor is, ha fekete és korom keveredik benne. Milyen szép, milyen szabad a világ. A levegő befütyül a fülekbe. Könnyezünk a széltől s az örömtől. Aztán ütés a mellben, kis ütés csak az egész, de megroggyan a láb, megszédül az ember s elhomályosul a tekintete. Aztán ébredés kórházban. Tavaszi nap, Mielőtt kiment volna a tanteremből, Stube tanító úr mereven, mintha botot nyelt volna, megállt a katedra mellett a dobogón, és rendkívül fontoskodó képpel azt mondta: — Klara Häuberle jelentkezzék a szünetben az igazgató úrnál. Aztán előrelendítette a karját, a rendkívüli fontoskodás helyett rendkívüli lelkesedés jelent meg az arcán, ami abban jutott kifejezésre, hogy apró disznószemei merevek és kemények lettek, mint a mogyoró, és felfelé bámultak, amerre az előrelendített kar mutatott. Így, a mozdulatlan mogyorószemével előrebámulva, megadta az osztálynak a német köszöntést. Heil Hitler! Az osztály visszaharsogta a kiáltást, és minden copfos fejecskében ez a kérdés motoszkált. Miért hívatja az igazgató Klärchent? A kislányok alaposan megbeszélték volna vele ezt a szenzációt, ha Klara azonnal el nem tűnik az osztályból Stube úr mögött, hogy eleget tegyen a parancsnak. Miközben a hatalmas úr szobája felé tartott, a kislány arcán csodálatosképp nem látszott félelem, de még szorongás se. Aztán pedig Klára felemelte szőke fejét, amely nem alkalmazkodott a fasiszta copfdivathoz, hanem megtartotta hetyke bubifrizuráját, és valószínűtlenül világoskék szemével olyan egyenesen nézett az igazgató szemüvegébe, mintha semmilyen veszély nem fenyegetné onnét. Az igazgató egészen sajátos szemüveget viselt. Az üveg alsó fele, ami olvasásra szolgált, egészen másként volt csiszolva, mint a felső rész, amelyen keresztül a világot vette szemügyre. Ily módon az igazgató szemüvege két emeletből állott, és csak akkor lehetett a szemébe nézni, ha felvitte a szemét a felső emeletre. Különben csak üres üvegbe bámult az ember, mint például most a copftalan Klara, a legnagyobb lelkinyugalommal. Amikor az igazgató szeme mégis megjelent a felső emeleten, Klara előre hajtotta egy kicsit bubifrizurás fejét, köszönt — addig nem lett volna érdemes —, és várta a kérdést: Ki vagy te kislány? — Klara Häuberle az ötödik osztályból. Az igazgató szemei alásiklottak a felső félholdból. Egy papírlap hevert előtte. Amikor a szemek ismét feljöttek, barátságtalanság tükröződött bennük. — Ügy, úgy... Te vagy az, aki? ... Aki nem növeszt copfot? A kis Klara bólintott a copftalan fejével. Csalódott. Hogyhogy? Ezért? ... De nem, az igazgató tovább kérdezett: — Mondd csak, kislány, igaz-e, hogy tegnapelőtt és tegnap elkiáltottad magad az osztályban: „Akinek van fölösleges kenyere, adja nekem, mert éhes vagyok!“ Klara, azt mondta: — Igenis, igazgató úr, úgy volt. Az igazgató feltette a következő kérdést, miközben a szeme a felső emeletről meredt a kislányra: — Es mondd csak, miért tetted ezt? Mert éhes voltam, igazgató úr kérem. — Tegnapelőtt? — Igenis, igazgató úr. ■ Es tegnap is? — Igenis, igazgató úr. — Hát nem hoztál magaddal tízórait az iskolába? Nem, igazgató úr. — Nem szeret az anyukád? De őszintén felelj... — De szeret, igazgató úr kérem. — Akkor mért nem ad neked tízórait? — Mert nincs neki, igazgató úr kérem. Az igazgató feje fölött egy villanyóra függött. Nem ketyegett. De az igazgató szobájában olyan csend lett, hogy hallatszott, amint a mutató ugrik egyet a számpalon, jelezve az elmúlt percet. — Hm — mondta az igazgató, és érezte, hogy veszélyes vidék határára érkezett. De azért tovább kellett kérdeznie: — Az apád lakatos? — Igenis, igazgató úr. GÁBOR ANDOR Hl ÖTÖDIKESEK OSZTÁLYHARCA Munka nélkül van? Nem, van munkája, igazgató úr. Hol? — A Wirsingnél, igazgató úr kérem, a mozdonygyárban. — Hm — mondta az igazgató, és nem kérdezett tovább. De a szeme, odafönt a felső emeleten, maga is egy nagy kérdés volt. Es Klara megfelelt a néma kérdésre: — Nem tudunk kijönni a béréből, igazgató úr. Öten vagyunk. Apuka, Anyuka, két kisöcsém és én. Apuka mindig kevesebbet keres, minden egyre drágább lesz, igazgató úr ... — Ki meséli ezt neked? — Az apád? — De mielőtt még Klara válaszolhatott volna, elhangzott a következő kérdés: — Kommunista a te apád? Klara tágra meresztette a szemét, mintha életében most hallaná először ezt a szót: — Tessék mondani, igazgató úr kérem, mi az, hogy kommu... A kommunisták rossz emberek, kislányom. Az én apukám jó. Nem is akarom azt mondani, hogy. A kislány makacsul megismételte: — Az én apukám jó... Nagyon kevés pénzt kap a Wirsing-gyárban... — Majd bővebben is megmagyarázta: — A főnökéknek autójuk van, nekünk meg kenyerünk sincs elég... Csak krumpli, azt pedig nem hozhatom az iskolába, igazgató úr kérem. Az igazgató szeme megint alámerült. Már-már elfogta az ijedtség. — Hagyd ezt, kislányom, hagyd ezt... Ezt te még nem érted. A nemzeti kormány elegendő kenyeret biztosít mindenkinek, aki dolgozik. Ezt jól jegyezd meg magadnak, kislányom ... — Igenis, igazgató úr kérem, és el fogom mondani az Eschen Sittingnek is, meg a Trudchen Weilernek, meg a Mariechen Greilingnek, meg a többieknek. — Megállj, megállj! Kik azok? — Az osztálytársaim, igazgató úr kérem ... Nekik sincs tízóraijuk. Az igazgató úr eleresztette a füle mellett ezt a választ, s megkérdezte: — Nekik munkanélküliek az apukájuk, ugye? — Nem, igazgató úr kérem. Az 6 apukájuk is a Wirsing-gyárban dolgozik. Ott nagyon rosszul fizetnek, igazgató úr kérem. — Hagyjuk ezt, kislányom... — mondtam, hogy ehhez még nem értesz. No, mondj meg
