Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-27 / 17. szám

Ai álom-emberek mindenütt szerették országukat és városukat. Én nyu-Íjodtan dolgoztam az álomtükör rajzolónként, s többször is megkíséreltem, hogy bejussak Pátere barátomhoz, de mindhiába. Sajnos, a legkülönfélébb akadályok gördültek látogatásom elé. Hol azt mondták nekem: a Mester anynyira túl van terhelve az elintézendő ügyekkel, hogy senkit sem ereszthetnek о színe elé, hol meg azt, hogy elutazott. Olyon volt, mintha egy ördöngös manó lépne mindig közbe. Ekkor azt hallottam valakitől, hogy a levéltárban belépőjegyet adnak ki audienciára. Odamentem. Bűntudattal léptem át a címerrel díszített kapun, mintha holmi alkalmatlankodó volnék. A portás aludt. Iparkodtam о magam esze szerint tájékozódni, s egy tágas előszobába nyitottam. Vogy tíz-tizenkét hivatalsegéd ácsorgott benne.

Egy jó negyedóra hosszat még csak észre sem vettek, mintha láthatatlan volnék. Végül az egyik morcoson megkérdezte tőlem, mit akarok, de a választ meg sem várvo, tovább folytatta szomszédjával a félbeszakított beszélgetést. Egy másik, aki kissé kegyesebb hangulatban volt, odohajolt hozzám, és szándékaim felől érdeklődött. Sárga, gyűrött arcát szigorúan összeráncolta, nagyokat szívott pipájából, majd a szomszéd szoba felé bökött vele, s azt mondta:

— Ott bent.

Az ajtón felirat figyelmeztetett: „Ne kopogj I", odabent pedig egy ember aludt. Nem túlzók: háromszor köszörültem meg a torkomat, amíg a mély gondolatokba merülés kővé dermedt pózában némi élet jelei mutatkoztak. Azután egy fenséges megvető pillantás suhant át rajtam, és csikorgó hang mordult:

— Mit akar? Beidézték? Miféle okmányai vannak?

— Ahhoz, hogy audiencia-lapot kapjon, a saját születési bizonyítványán, keresztlevelén és házassági anyakönyvi kivonatán kívül apja iskolai végbizonyítványa és anyja oltási igazolása is szükséges. A folyosón balra, a tizenhatos számú hivatali helyiségben bejegyzi a vagyoni és iskolázottsági adatait, továbbá azt is, hogy miféle rendjelek tulajdonosa. Apósának erkölcsi bizonyítványa is kívánatos, de nem feltétlenül kötelező.

— Lehetetlent Én semmiképp sem tudom beszerezni mindazt, amit követelnek. Nekem csak útlevelem van. Patera vendégeként jöttem ide, nevem ez meg ez.

Vajon más felségjelek is voltak-e testén, azt nem állíthatom bizonysággal. Alighanem voltak.

Egyedül voltunk. Ellentétben a Levéltár-épület többi alkalmazottjával, igen udvariasnak mutatkozott. Én el voltam ragadtatva ettől a kegytől. Miután meghallgatott, előzékenyen azt mondta: „De hiszen ez természetes, tisztelt uroml A jegyet haladéktalanul el fogják küldeni önnek." Majd felállt, és gépiesen kezdett beszélni, mintha hallgatósághoz szólna.

— Uralmi Uralmi A közjóiét és tekintélyünk érdekében a kormány elismeri teljes felelősségét. Én nem húzódom attól, hogy valamennyi kérelmüket a legmagasabb instancia előtt pártfogoljam. A szegénygondozás dolgában nálam mindig meghallgatásra találnak. Legközelebbi célunk a színházi ügyek tökéletesítése lesz. Ebben az önök tevékeny és hathatós támogatására számítok. Azok a tapasztalatok, amelyeket a francia negyedben bizonyos intézmények mentesítésével szereztünk, kezeskednek nekünk arról... uraim ... meg vagyok győződve róla, hogy szívük szerint beszélnek, ha ... ha ... ha...

A szánoknak elakadt a szava, s egészen elámultan, üveges szemmel meredt rám. Hogy kisegítsem zavarából, hajlongások és hálálkodások közepette elköszöntem tőle. Hazatérvén, lelkemben nagy tiszteletet éreztem a Levéltár iránt.

Amit ott tapasztaltam, az persze csak újoncokkal esett meg. Amíg valaki ezt az utat választotta, sohasem érhetett el pozitív eredményt. A legsürgősebb kérelmeket is visszaküldték egészen jelentéktelen és mellékes formahibák miatt.

Ez a hatóság az Alom-állomban merő komédia volt. Но megszüntetik, minden éppoly jól és éppoly rosszul működött volna. Ezeknek a roppant aktahalmazoknak, amelyeket a világ minden tájáról vásároltak össze, semmi közük sem volt az Alom-birodalomhoz. Hogy kereken kimondjam az igazságot: a papírportól fojtogató légkör a homo sapiens egy különleges válfajának tenyésztéséhez kellett, amely az egész mindenség tarkabarkaságát növelte.

Az igazi kormány máshol rejlett.

Szegény feleségem már nem tudta kiheverni szorongásait. Szemlátomást egyre sápadtabb lett, arca mindinkább beesett, s minden szónál, amelyet váratlanul idéztem hozzá, idegesen összerándult. Ez hovatovább elviselhetetlenné vált,

ALLii 1 D К LILIN (1877—1959) a modernizmus egyik legfőbb úttörője lett, nemcsak a művészetben előzte meg a szürrealistákat, hanem az irodalomban is.

Kubin prágai, akárcsak Kafka, aki jól ismerte őt és könyvét, nagyra becsülte és hatása alá is került.

E regénye hősét egy titokzatos volt iskolatársa, Patera, meghívja Alomországba. Ez a külvilágtól hermetikusan elzárt és csak kiválasztottakat befogadó miniatűr állam ... a jövőtlenség fellegvára. Patera mindenfajta haladás esküdt ellensége, főképp a tudományos fejlődésé, s birodalmát azoknak szánta menedékül, akik megcsömörlöttek a modern civilizációtól... Ebbe az eszelős ábrándvilágba jut el a barátja is. Eleinte boldog... ám csakhamar rádöbben az Alomország minden hazugságára, fonákságára és képtelenségére.

A közölt részben Kubin regényének hőse nem tud bejutni az Alomország titokzatos urához, aki őt meghívta; amikor pedig a furcsánál furcsább Jelenségek okát kutatva idős felfedező utakra merészkedik, üres termek és ide-oda kanyargó sötét folyosók v égtelenségének kísérteties útvesztőjében bolyong, vagy üldözői élői menekül, mígnem ' égül is, teljesen értelmetlenül, ugyanoda lyukadt ki, ahonnan kiindul. Közben-közben pedig nyugtalanító érzés és a kafkai szorongás kíséri.

íme, egy kis ízelítő ezekből a kafkás, de prekafkal jelenetekből.

G. GY.

— De kérem, hiszen ön már régen be van jelentvei Tüstént odavezetem őexcellenciájához I

Végtelen vándorlás kezdődött sivár folyosókon át, irodákon, ahol a hivatalnokok ijedten felriadtak, mintha tetten érték volna őket; kopár termeken és kamrákon át, telezsúfolva aktákkal és mappákkal, egészen fel a mennyezetig. Végül is egy tágas várószobába értünk, melyben a legkülönfélébb emberek üldögéltek szerteszéjjel. Vezetőmet és engem azonnal bebocsátottak egy afféle szentélybe. Őexcellenciája igen előkelő férfi volt. Ez már az.egész környezetén meglátszott. De nemcsak azon látszott meg, hanem őrajta magán Is akadt egy s más feltűnő dolog. Ruhájára, például, sok arany cifraság volt varrva, s egy hosszú sor mindenféle rendszalag rátűzve. Azonkívül még egy széles vörös szalag fogta át keresztben a mellét.

s elutazásunkat csak az a körülmény késleltette, hogy még mindig nem sikerült bejutnom Paterához. Az ő különleges engedélye nélkül szó sem lehetett távozásról. Tíz kérvényem hevert a Levéltárban, de csak néhány csűrő-csavaró, üres ígéret jött odafentről. Például: „A jelen évszakban az audienciaosztály szabadság miatt szünetel." Vagy: „A kérvényező ismételten figyelmeztetve lett orra, hogy csakis egy normális, polgári társadalmi állás kecsegtethet némi reménnyel egy audiencia engedélyezésére. Ennél fogva a nevezett ne térjen el az érvényben levő szokásoktól, s járjon utána annak .. .* stb.

így közeledett vége felé második esztendőnk az Alom-birodalomban. Feleségemet most már nappal is félelem szülte rémképek gyötörték. A konyha lakásunk hátsó felén volt, az egyik ablakból a tejüzem udvarára lehetett látni; közepén

egy kútakna, mögötte pedig néhány istállóajtó.- Ebben a kútban kísértetek járnak — hajtogatta a feleségem. Állítólag gyakran hallott onnan valami különös fújtatást és dobogást. Én magam semmi feltűnőt sem vettem észre. De, hogy a kedvére tegyek, elhatároztam, egyszer utánanézek, s el is mentem. Azzal az ürüggyel, hogy meg szeretném tekinteni a tejüzemet, bekopogtattam a siket portáshoz. Busás borravalóval eloszlattam az aggályait. Nézzem csak meg, amit akarok, harsogta a fülembe, és ismét eltűnt fülkéjének ajtaja mögött. Magamra maradva tehát könnyen nekiláthattam a vizsgálódásnak. Lépteimet szaporáivá, rosszul világított helyiségek egész során siettem végig. Az épület meglehetősen mélyen bele volt vájva a földbe, a kevéske fény kis rácsos ablakon szűrődött be a magasból. Hosszú fapolcokon sok lapos, kerek edény sorakozott, a sarokban favödrök álltak. Valamennyi színültig volt tejjel. Az egyik bolthajtás csakis mindenféle szerszám megőrzésére szolgált. A falak tele voltak aggatva bádogedényekkel, fatálcákkal, kis vágódeszkákkal. Sietve igyekeztem az udvarra jutni; de ahelyett, hogy megleltem volna a kiutat, immár csak sötét kamrákat találtam, ahol kihunyt tűzhelyek fölött nagy üstök lógtak. Csípős sajtszag facsarta az orromat. Olt tornyosult a sok sajtkerék, szebályos sorok minden méietében, és csepegtek, bűzlöttek — undorító odú, keskeny és hosszú, a falakon mindenütt csupa pókháló. Errefelé nem lehet kijárat: megfordultam, és visszafelé siettem. Ámde a sajtnak, vajnak és tejnek ebben az egyformaságában már nem tudtam tájékozódni. Eltévedtem, s az alagsornak egy nyilvánvalón egyáltalában nem használt részébe jutottam. A boltozatos mennyezet nyomasztóan alacsony volt, s vaskos horgokon rozsdás vasláncok csüngtek, Már alig lehetett látni; az iszapos padló mintha lejtett volna egy kicsit. Egyszerre csak megbotlottam néhány síkos lépcsőn, s most már teljes homályban voltam. Koromsötét éjszaka és fagyos pincelevegő — valahol odafent becsapódik egy ajtó. Hál’ istennek volt néhány szál viaszgyufa nálam. Ekkor hirtelen, nagyon-nogyon messziről, valami zajt hallok. Távoli kopácsolósnak hangzik, de félelmetes gyorsasággal egyre határozottabb lesz. A gyufaszál fényénél láttam, hogy egy folyosóba kerültem. Halálos félelem fog el. „El innen,

mályosan láthattam, mégis észrevettem szörnyűséges állapotát. A nagy dög halálra volt éheztetve, és kétségbeesett erővel kapkodta áriásl patáit. Csontos koponyáját messze előrenyújtva, hótralapult füllel: így vágtatott el előttem ez az állat. Zavaros szeme találkozott tekintetemmel — vak volt. Hallottam fogcslkorgatását, s amikor borzadva utánanéztem, fényleni láttam véresre nyúzott farát. Ennek az eleven csontváznak őrjöngő vágtájában nem volt megállás. Mialatt a dübörgés elhalt, az irtózatos látványtól agyongyötörtén, tapogatózva tovább botorkáltam. Hamarosan megpillantottam a távolban egy mentő gázlángot. Csak elmosódva láttam, mert idegrázkódás kerített hatalmába. Nyelvem megbénult, testem valósággal kővé dermec/. Mikor ez a roham elmúlt, vánszorongva vonszoltam magam a fény felé. — Egy grádics bukkant elő — és még egy fény. — Azután emberek hangját hallottam, és ismerős helyiségbe léptem. — A kóvéházban voltam.

— Hé, maga jöjjön csak közelebbi —■ Néhány gyanús alak lépett hozzám. Most már tudtam, hogy eltévedtem: a froncia negyedben voltam.

Itt még Ilyenkor is igen élénken zajlott az élet. Hamarosan óriási feltűnési keltettem. Mogorva voltam és megszégyenült: kinevették furcsa öltözékemet. Szitkozódtam, és sietve tovább mentem. Eqyre többen jöttek utánam; durva tréfákkal illettek, s én már sejtettem, hogy ennek rossz vége lesz Ezekben a rosszhírű zugokban és zsákutcákban nem tudtam eligazodni ... Но legalább azt tudtam volna, hol a rendőrőrszoba. így azonban, jobbra-balra, csők csapszékeket és lebujokat láttam. A szennycsatornákból mindenütt bűzfelhő gőzölgött. Szedtem a lábamat, ahogy csak bírtam. Egy kifent képű fickó elkapta hálóköntösöm csücskét, és lerántotta rólam. — Puffl lekentem neki egy pofont. De inkább ne tettem volna. Most kezdődött csak igazán a hajrá, üvöltözve és kurjongatva vettek üldözőbe, valósággal vadásztak rám. Egy óriás termetű, felpuffadt némber elém állt, és el akart gáncsolni. Könnyedén átugrottam rajta, de közben elvesztettem a botomat. Az asszony az utca sarába gurult, Ingem trófeaként maradt a kezében. Ezáltal valamicske egérutat nyertem. De most már azt is tudtom, hogy életemre törnek. Mint egy veszett agár, úgy iramodtam neki. Még sohasem voltam ennyire bizo-Alfred Kubin

a шлп

Ä ^ ©HL

csak el inneni" — ez az egyetlen gondolatom. Nekiiramodom, rohanok, rohanok, s közben fejemet nemegyszer beverem a nedves falakba. Mögöttem azonban egyre növekszik a moraj — egy irtózatos, ütemes döngés, mintha vágtatna valami. Gyufáim fogytán voltak, a nyirkos levegő elfojtotta a lángot. A zaj mindinkább közeledett, nyilvánvalóan üldöztek. Most tisztán hallottam valami nyögést és fújtatást. Ez olyan élesen a velőmbe hasított, hogy azt hittem, beleőrülök. Mintha ostorral hajtottak volna, úgy rohantam tovább, de ekkor elhagyott az erőm, és félájultan térdre rogytam. Tehetetlenül nyújtottam ki karomat, hogy elhárítsam a viharosan közelgő veszedelmet; utolsó gyufaszálaim a földön pislákoltak. Már robogott is felém, hideg szél kapott el — s íme, egyszerre csak megpillantok egy fehér, girhes gebét: jóllehet, csak nagyon honyos a magam erejében. Hátam mögött azonban nőttön nőtt az ádáz hajsza, a fél francia negyed sarkomba szegődött, rikoltó füttyök hangzottak, mind síkosabb lett a talaj, ügyelnem kellett, hogy el ne csússzak. „Nemsokára elfogy az erőm, aligha úszom meg szárazon" — gondoltam, és félelem lüktetett a halántékomban. Palackokat meg késeket dobáltak utánam, ide-odafutkostam az utcákon, és minden sarkon torkom szakadtából azt kiáltoztam: „Segítség I Rendőrségi" De senki sem segített, és hallottam a megvadult horda gúnykacaját mögöttem. Tátott szájjal, meztelenül és kétségbeesetten, valósággal repültem a levegőben; de hiába igyekeztem szabadulni, éreztem, hogy nincs menekvés, nincs remény. Végül — már egészen elbágyadtam — egyszerre csak egy keskeny, magas házat pillantok meg, amely elzárja az utcát. Minden ablak ki-