Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-27 / 17. szám
világítva, a küszöb fölött piros lámpa csüng. A kapu nyitva; lélekszakadva felrohanok a fényben úszá lépcsőn. Köröskörül tarkára festett falak, clkornyás pálmadísszel. Az első emeleten egy asszony lép elém, bűbájos ábrándkép, ünnepélyesen, hosszú ezüstös fényű ingben, gyönyörű karjára omló, kibontott hajjal. Jóformán meg sem lepődött azon, hogy Ilyen állapotban lát, és mosolyogva azt mondta: „Ne hozzámI Az úr nyilván eltévesztette a helyet, az ötös szám ott van!“ Kedvességétől boldogan és megszégyenülten, elfulladó hangon hebegtem köszönetét neki, kezemmel fedve el pőreségemet. Azután benyitottam a megjelölt ajtón. A fene egye meg, ketten Is voltak bent, ugyancsak anyaszült meztelenül. — Becsaptam az ajtót. Odalentről most felviharzott a csőcselék. Élükön a rendőr — most már az is volt velük —, és azt ordítozta: „Hol az a bitang? Feljelentem! Ezt a házat be kell zárni!" Utána meg a söpredék! A mentőangyal eltűnt — vérző lábamat mázsás súlynak éreztem. Lihegve kapaszkodtam még néhány lépcsőt felfelé, s egy nogy feliraton megpillantottam a szabadító szót: „Itt!" — mintha parancs volna. Még egyszer megsegített az ég! Végső erőmmel kinyitottam az ajtót, ás rátoltam belülről a reteszt. — Egyelőre biztonságban voltam, de a horda már az ajtót rázta. „Nyisd ki, nyisd ki!" — harsogott ezer hang. Mint az űzött vad, olyan rémülten néztem körül, s ekkor hirtelen egy kétségbeesett elhatározás villant keresztül rajtam. Nem törődve azzal a veszéllyel, hogy halálra zúzhatom magamat, átfurakodtam egy keskeny ablakon, s valami foghatóba kapaszkodtam. Igen, valami drót volt, egy villámhárítói — És csodálatos, számomra érthetetlen biztonsággal lekúsztam rajta. Körös-körül csönd és éjszaka. Ekkor összerogytam, lábam nem bírta tovább. Egy törmelékhalmon hevertem. A szemeteskocsis szedett fel éjjeli kőrútján, és fuvarozott haza bűzös járművén. Feleségem az ablakból látta érkezésemet. Rettenetes negyedórát töltött el — mindössze ennyi ideig voltam távol A rezidencia egyik sarokpillérébe egy mórványtóbla volt beleillesztve, amely lenyűgözte tekintetemet: PATERA AUDIENCIA-ÓRAI MINDENKI SZAMARA NAPONTA 4-TÖL 8-IG Fejcsóválva olvastam el többször, és fennhangon is megismételtem. Ekkor egy egészen bolondos gondolat villant át agyamon: „Hiszen ez egy pokoli tréfa — mi csak túlságosan buták vagyunk, hogy megértsük." Nevetőgörcs rázta a testemet tetőtől talpig, a legszívesebben megöltem volna Paterát. Egy oszlopnak támaszkodva igyekeztem erőt venni magamon. Majd átléptem a nyitott kapun, minden teketória nélkül, mintha semmiség volna. Széles lépcsőkön mentem felfelé, a roppant nagy boltozatok alatt bizonyára egészen parányinak látszhattam. Mind feljebb hágtam a magasba, az íves ablakon át mélyen alattam láttam a várost. Köröttem mindenütt néma csönd volt, csak a lépteim kopogása visszhangzott a falók között. Annyira elmerültem gondolataimban, hogy különös helyzetemnek nem is ébredtem tudatára. Rendkívül könnyűnek éreztem magamat, erre még ma is világosan emlékszem. Óriási, fehér szárnyasajtókon nyitottam be, a hatalmas termek vonulatán vándoroltam végig. Mindannyiszor egy-egy újabb fagyos fuvallat csapott meg. „Itt bizonyára senki sem lakik" — mormoltam magamban szüntelenül, mintegy az álom igézetében. Néhány nagy faragott szekrény és védőhuzatos burkolt, kárpitozott bútordarab állt minden teremben. Egyszer egy karcsú alakot láttam sietve és nyílegyenesen felém tartani. De csalóka látszat volt, egy falitükör tulajdon képmásomat verte vissza. Miután a csarnokok és szobák végtelen során keresztülmentem, egy végeláthatatlan folyosóra jutottam, amely látszólag visszavezetett oda, ahonnan jöttem. A falakon életnagyságú, megbámult arcképek függtek széles ébenfa-keretben, jobboldalt íves ablakok sorakoztak. Egészen a végén egy alacsony ajtócska volt. Óvatosan nyitottam ki: egy közepes nagyságú, üres helyiségbe bekerültem, amely súlyos, ólomszürke szövettel volt bevonva. Derengő félhomály borította a szobát. Annyit azonban mégis észrevettem: innen nem nyílt több kijárat, ez a vége volt. S csak most torpantam meg egy pillanatra, és tűnődve azon, hogy voltaképpen mit Is akarok. Semmi sem volt itt — és olyan csönd, mint a sírban. A sötétben botorkáltam le, egészen bizonytalanul, anélkül, hogy bármire is gondoltam volna. Valami vonzott és taszított, tökéletesen átengedtem magamat egy vezérlő erőnek. Senki sem vetett rám ügyet — mire felocsúdtam, már félúton voltam a palota felé. „Az isten szerelméért — töprengtem —, mit teszek, mitévő legyek ...?" Vissza akartam fordulni. „A legközelebbi sarkon egészen bizonyosan viszszafordulokl" ... Hiába minden ellenkezés! Tovább kellett mennem, Kiáltani akartam az embereknek: „Segítsetek hát, fogjatok meg!"... De állkapcsom összeszorult, mintha egymáshoz volna szögezve ... És megpillantottam az Impozáns palotát, óriási kapujával, halálfejszerű ablaküregeivel — és máris beléptem sötét homályába. Minden irányban oszlopsorok labirintusa. Gépiesen jártam, mint egy fabábu: egy-kettő-egy-kettő. A hosszú folyosókat gyéren világították meg csüngő lámpások. Beléptem a termekbe. Az ajtók mind csak be voltak támasztva — egy kattanást hallottam —, valamelyik óra dallamos ütőszerkezetét — a huzattól az ajtók maguktól kinyíltak — egy reccsenés: — Uram irgalmazzl — a tigrisl Ettől a pillanattól fogva ez a rémkép gyötört, s egy ellenállhatatlan erőtől hajtva neki- Iramodtam, azon igyekezve, hogy minél kevesebb zajt csináljak. Többször hallani véltem, hogy nevemen szólítanak. Fennhangon, majd pedig halkan, egészen közel hozzám; de a világ minden kincséért sem mertem volna körülnézni. Az elhagyott, lakatlan helyiségekben törött bútordarabok hevertek, nyomasztó, erősen dohos levegő szorította el a lélegzetemet. Tágas termeken haladtam keresztül, amelyekben csak egy magányos gyertyaszál fénye derengett. Mindenfelé feldúlt ágyak, letépett függönyök, befalazott ablakok, kihunyó díszkandallók, félrebillent faliszőnyegek. — Szűk, poros lépcsőkön és hosszú, csöndes folyosókon siettem végig, mint egy hoidkóros. Egyszerre csak megpillantottam az ismert, alacsony tölgyfaajtót. „Patera — gondoltam szüntelenül —, Patera, Patera ...“ Ez az ajtó csak be volt támasztva. A szoba mennyezetéről ezüst ámpolna csüngött, pislákoló lángja egy trónszék baldachinjának fityegő rongyait világította meg. A mozaikpadló homályosan kibontakozó rajzán kívül jóformán semmit sem lehetett látni. — Megálltam — most már meg mertem állni I Íme... íme ott!... a látomás! — és halántékomat máris kiverte a hideg verejték. Gábor György fordítása A tavasz köszöntése Verlaine HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT Under 0RG0NAVIRÁGZÁS Shakespeare DAL Cocteau KÖZEL KUTYA UGAT TT ogy ragyog a tető felett az ég azúrja! Zöld lombját a tető felett egy fa benyújtja. Abban a darab égben egy harang kalimpál. A madárfüttyős, bús fa egy kis cinkét himbál. Óh istenem, ott, ott zsibong a város, ott van. Milyen egyszerűen zsibong, milyen nyugodtan! Hát te mit tettél, te bolond, hogy sírva szánod? Mivé tetted, szegény bolond, az ifjúságod? Szabó Lőrinc fordítása Láttam, hogy a kipirult virradat csákzáporra! köszönti a csodát: házam körül lila szin-áradat: kinyíltak mára mind az orgonák. Most éj van, ágyam enyhe fényben ázik, szivem lángolva emészti magát — ablakomnál, jaj, orgona, rogyásigl rámönti kábító, vad illatát. Mit kezdjek most? Mért nem vagy itt velem? Nélküled e szikrázó éjjelen mit ér a fény s az áradó szirom? Egyedül már e terhet nem bírom I Ha nem hallod meg hívásom szavát: itt fojt meg e nagy szépség és a vágy. Képes Géza fordítása Egy kisleány meg egy legény — ihaj, halihó, no de hollarihó! egyUtt sétált a zöld mezőn, tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. A rozs között, amerre ment, —• ihaj, halihó, no de hollarihó! - a két szerelmes megpihent, tavasszal, mikor mindenki angyal s csizek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. S akkor kezdték dalolni már: — ihaj, halihó, no de hollarihó! - hogy az élet csak egy rózsaszál, tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. Éld hát világod, szerelmem, — ihaj, halihó, no de hollarihó! — mert koronád a szép jelen tavasszal, mikor mindenki angyal s csízek, rigók meg a pirók zengik, hogy jó a csók. Szabó Lőrinc fordítása Közei kutya ugat és messze kakas harsog. Ű te komisz vidék, hát ilyen a te arcod. De pár nap: április, s minden megváltozott! A gyümölcsfák selyem vitorlája lobog, kénes himpor ragyog szöllőn és pilleszárnyon, följebb száll a nap, úgy, hogy a földnek se fájjon, a rózsák borain a méh megrészegül, s a széthullt szerelem füzére egyesül. Egy költő zengi ezt, vad istenek barátja, s mint Jánusznak, neki sem egy, de több a szája. Rónai György fordítósa
