Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-20 / 16. szám
A szövetkezetek húsz éve min, Bukus József, Kukó János és a többiek, a szövetkezet alapító, s első tagjai úgy szövik a beszéd fonalát, mintha mese lenne a húszéves múlt. Ma már valószerűtlennek ható, de mégis torkot markolón igaz, s máig érő, hiteles a kép, amely az emlékek mozaikjából összeáll. Szegény emberek reménysége Ültek a szűzdohányból csavart cigaretta erős füstjében, s ha megakadt közöttük a csend, továbbgörgették egy-egy szóval. Nem ízlett a beszéd. A gondolatok bora még zavaros volt, nem tudták vele egymást kínálgatni. De mégiscsak szólni kellett, tenni kellett. — Ezek a tehetősek úgy szeretnék, ha maradna minden a régiben. — Mór nekem is szóltak, hogy szerződjek napszámba. — Újra — szolgálni? bői is hagyni kellett valamit, mert hátha ... hátha mégse sikerül. Nagy úr a muszáj. Hogy mekkora, annak a középparasztok, a „gazdák“ a megmondhatói. Ez parancsolt nekik, meg a „kontingens“. Ez a szó könyörtelenséget idéz, magyarázat nélküli parancsot. Azt, hogy elkötötték a jászol mellől a tinót, elhajtották az ólból a disznót és lesöpörtették a padlásról az utolsó szem gabonát. Makacskodtok? Nem kell a szövetkezet? És ha kellett, ha nem kellett, muszáj volt belépni. Horváth Sándor négy szép tehenet vezetett a „közösbe“. Felesége sírva kísérte a kapuig. — Jaj, édes istenem, mi lesz velünk? — Mi lenne? Más is kibírja, majdcsak lesz valahogy. ÉS FELEMELTÜK / •.. / > Azt mondd meg, miért jártok ti szövetkezeti tagok mindig lesütött fejjel? — Állított meg az egyik gazda. Ha felelni akartam volna, ahhoz is le kellett volna hajtanom a fejemet. Mert akkor még nem tudtuk, lesz-e a semmiből valami. Nem isten az ember, hogy kimondja: legyen és már meg is van. Nem, az etnber valóban nem isten. Neki verejtékből, két keze munkájából kell teremtenie. Asztalon nyugvó kezek, ölbe ejtett nehéz öklök. Idősebb és fiatalabb földműves emberek ülnek az asztal körül, hogy emlékezzenek. Kekes Józsi bácsi, Pokol Gyuláné, Horváth Sándor, Szabó Andrásné, Bukus Mihály, Szabó Jolán, Nagy Miklós, Molnár Imre, Molnár Benjá— Dehát... akkor minek mondják, hogy felszabadultunk? — Nem maradhat minden úgy, mint hátforú előtt volt! — Közösen kéne próbálkozni alakítsunk szövetkezetét. A szó is új volt, a fogalom is, ami mögötte sejlett. Hogy milyen is lehetne, nem tudták biztosan. De — egymás 'segítése, összefogás, erő — minden benne volt. Akarták, hogy benne legyen. Először csak a földet szántották meg közösen. „Gépszövetkezet“ így nevezték. Aztán a birtok üres istállóiba kerültek a tehenek, malacok. Meg vetőmag a magtárba. Vékával hordták, kinek mennyi volt. Nem sok akadt a padlásokon, s még a kevés— De ez a szegény jószág ... Éhen pusztul. Nincs azoknak csak szalmájuk. Nem ahhoz vannak ezek szokva! Kekes Józsi bácsit kerülte ezekben az időkben az álom. Nem így képzelte. Pedig 1925-től, mióta a kommunista pártba lépett, olvasott is, hallott is egyet-mást. Azt szerette volna, ha irigykedve nézik őket a kívülállók, ha szívesen jön, önszántából, aki be akar lépni. Dehát... a pártban csak tudják, miért így csinálják. És ezért úgy gondolta, legalább a kommunisták mutassanak jó példát önkéntes belépésben. Jó barátja részéről ebben nem is volt hiba. Vitte a tehenet, malacot, baromfit, ekét, boronát ... Hát a szekered? Azzal mi lesz? Uj gépek, tele magtárak. A körös vagyon másfél millió korona kezdeti értéke tizennégy millió 200 ezer koronára gyarapodott. g— Aratás után ünnepelünk. Harmincöt alap Iemlékérmet kap, jutalmat is osztunk. Elvégre éves a szövetkezet isi — Plutko Andrej méri vetkezet elnöke már most készül a vendéglátó Vagy te csak íéllábbal léptél be? Hát milyen párttag vagy te? — A szereket, azt nem adom! — Nincs egy furikunk, te meg, kommunista létedre nem adod a vacak szekeredet! —• Nem én! Azt(pem... Igen jó szekér az ... Tudod''te, emlékezhetsz, hogy egy nyáron kódus voltam érte... egész nyári munkám árán csináltattam ... azt ott akarom látni az udvaromban mindig... a szekeremet! Barázdában sírt a gyerek — Szabóné, ha nem bír hajlani, ne jöjjön dolgozni — szólt rá a csoportvezető a kilencedik hónap vége felé járó várandós asszonyra, aki a többiekkel versenyt ültette a dohánypalántát. Nem is válaszolt a megjegyzésre, amiből akkor elutasítást, nem sajnálkozást vélt kiérezni. Mert dehogy maradt volna otthon. Kell a „normába“ minden nap, minden óra. Különben a kevés még kevesebb lesz... és miből telik a szaporodó családnak mindenre, ami kell. Ültette hát tovább a dohányt... De csak délig. Mert akkor már úgy érezte, ott jön el az órája, a dohányföldön. Éppen csak hogy hazaérkezhetett. Két hét múlva már ott nyekergett a kis csomagocska a hűsben. Az anyja meg kapált. — Szabóné, sír a gyereke! Leült a barázdába, kibontotta a mellét. A földek úgy itták a fényt, mint a mohó csecsemő a tejet. Az utolsó csepp még fehéren ringott a
