Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-06 / 14. szám
GABOR ANDOR Évfordulón A Tanácsköztársaság évfordulójára 1925- ben írta ezt a verset a magyar forradalmi költészet kiváló alakja, Gábor Andor. A verset rövidítéssel, három szakasz híján közöljük. Időben tőle egyre távolabb, lélekben hozzá egyre közelebb, emléke bennünk nemcsak megmarad, de nőve nő, s mint óriás mered szemünkbe, mely tizenkét hét alatt nem. nyílt ki, ámulattal nézni rája: Nem látta, m i t lát, mily hatalmasat; de most, hogy fordulón a múlt hasad, már tudja, hogy csudánkat hogy' csodálja. Most már tudod: n e m úgy van az, hogy ott kisiklott csak a történet-szekér. Most már tudod, hogy végleg elfogyott a többi út, mely más irányba tér, s hogy akkor nem hamisat, csak nagyot léptél s az egyetlen utadra leltél. Nem voltál légbe málló puszta szó, ábrándozó szem s nem kalandozó, csak kérdést kaptál s hangosan feleltél S felelted azt, ami a felelet! s amit felelned kell majd holnap is! S ha emlékkel múlt hangod' neveled, attól lesz majd jövendőd hangja friss. S ha láncodat még egyszer levered, nem lesz kovács, ki visszapörölyözze. Ha újra mozdulsz: végső mozdulat, nem gyűr le többé rabtartó urad, s az épület nem rád, reá dűl össze! Mikor volt? Tegnap. Holnap újra lesz! Agyunkban van s izmunkban van a mag Mért mondjam, hogy kedvet s erőt ne vessz? Erőben s kedvben éh s lánc tartanak. S mert egyre szőkébb lesz a szűk rekesz, amelybe visszadugtak rossz robotra: kitörsz belőle, szabadulni fogsz, igát, bilincset, béklyót, félredobsz, s lecsapsz e kőbe-dermedt állapotra. Ki mondja azt, hogy elveszett csatánk? hogy győzniük, rajtunk, lehet neki Mi most van: farsang és farsangi fánk, nyeljék mohón, soká nem nyelhetik. Nyeljék, de nézzenek reszketve ránk, mert öklünk dugja le végső falatjuk’, s e társaságot, mely lelkünk' eszi, vélvén, ez halhatatlanná teszi, igen, mi mégis, mégis meghalatjuk! Igen! mi meg! Van ennek záloga! Keletre nézz: egy ország-óriás, élő valóság, nem tündér-csoda! Csak arra nézz és ujongón kiálts önüdvözítő üdvözlést oda! ö k megcsinálták! S mink ismertük egyszer! Ez most már mindig bennünk zakatol, nem törli ki se gyilkos darutoll, se orvul ömlő ámítási vegyszer! Nem tévedés volt és nem vakmerés, nem kísérlet a nem-lehet felé; s ha érte jár halál, vasrács, verés, mi álltunk bot, tömlőé, kötél elé. S ha mozdulunk, az újra fölkelés az küzdelem lesz, véres bál, virradtig Vér-siberek és hulla-láncosok Ürficskák, úrnők, shimmy-táncosok, mi készülünk. Mulassatok ti addig Jöjj, ünnepeljünk! Volt! És elbukott? Nem! Nem ЪцкоН el. El nem bukhatik. Kelet riadja ezt s a nagy Nyűgöt még nem nyugodt, és meg se nyughatik. Nem holt a holt, a sír felé rúgott, nincs élőbb élő nálunk s holtjainknál: Napunk már bontja tüz-arany haját rajongva nézd a múlt koporsaját mellette száz piros bölcsőcske ring már. ;k? FRANTI5EK К U В К A, a cseh irodalom nagy mestere ez év januárjában, 75 éves korában, elhunyt. Élete mozgalmas volt, s talán stílusa ezért olyan vonzón színes. A klasszikus gimnáziumi érettségi után a Károly Egyetemen germanisztikát és szlavisztikát tanult. Az első világháború vihara Oroszországig sodorta. A harmincas években a Prager Presse újságírója, majd később a külügyminisztérium alkalmazottja lett. A megszállás alatt rövid időre fogságba vetették. A felszabadulás után ismét visszatért a külügyi munkakörbe, s három évig (1946— 1948) ő volt Csehszlovákia bulgáriai nagykövete. Hazatérte után már csak az irodalomnak szentelte életét. Elbeszéléseiben és regényeiben sok önéletrajzi vonatkozás található. A műfajok váltogatása ellenére elég későn (tízéves újságírói tevékenysége után) sikerült az élvonalba fellendülnie. A „Szkita lovas" című novelláskötete hozta meg az átütő sikert. A könyv történelmi elbeszéléseket tartalmaz. Szerzőjük a cseh történelemből (részben a világtörténelemből) akart erőt meríteni a megszállás alatti évek keserű küzdelméhez. Ebben a kötetben Kubka a történelmi novella mestereként mutatkozott be. Anélkül, hogy mélyebben elemezné az adott kort, vagy személyt, a zsánerrel és a hangvétellel teremti meg a téma korhű légkörét. Az író terjedelmes hagyatékát a cseh irodalom értékes kincseihez sorolhatjuk- FÉ Prága, a Vár aljában kuporogva, békésen aludt a téli csillagok alatt. Ritka volt ebben az évben a januári hó, és csupán fehér pásztákban maradt meg a laposabb háztetőkön. Eliáka, a királynő, lelépett ágyáról és az ablak felé indult. Sokáig nézett ki az éjszakába, amely szürke volt és csöndes. Fázósan összébb húzta magán meleg köntösét, azután odament az ajtóhoz és a szolgálattevő hölgyet szólította: — Hívjad Béarne grófnőjét! A lány léptei elhaltak a hosszú folyosókon, amelyeknek falain még mindig fekete árnyak csüngtek, idézve a nemrégi tűzvész emlékét. A hajdan vígasságtól hangos prágai Várban már lassan megáporodott a bánat. A pezsgő életet lassú haldoklás váltotta föl. A tűz pusztította Várból egymás után hullottak ki a kövek. A várudvarokat benőtte a fű, s az istállók szögleteiben gyom burjánzott. A vártemplom szögletes tornyával, égbe nyúló falaiba vágott, keskeny ablakaival, a vénség és a bú súlya alatt roskadozott. Nem egészen hat esztendővel ezelőtt ezen a helyen fogadták őt a prelátusok és velük az egész udvar, akkor, amikor a nagy gyermek, Luxemburgi János oldalán visszatért Speierből Prágába, királyt hozni népének. A gyönyörű gyermek, az ifjú lovag, akkor tizennégy esztendős, kíváncsian, de emellett kimondhatatlan büszkeséggel, gőgösen hordozta körül tekintetét az urak gyülekezetén, kik hódolatukat jöttek kifejezni. Baljával erősen fogta ezüst hüvelybe zárt kardjának markolatát, jobbjával férfiasán az ő kezét szorongatta. Akkoriban a hangja még bűbájosán gyermeki volt, időnként torkára fulladó, és ezen a hangon suttogta felesége fülébe a német szavakat. És ilyen volt a hangja a hirtelenül rázúduló bujaság perceiben — sok ilyen perc volt — és akkor is, amikor francia dalocskákat énekelt neki a szerelemről és a viadalokról, arany sarkantyúival verve hozzá a taktust. Luxemburg grófja akkor lovagi kalandra indult. Eliska ezt már Kolmar után észrevette, amikor János Itáliába siető szüleitől búcsút vettek. VII. Henrik német király és Brabanti Margit Olaszhonba készültek, régi rablólovagos álmaikat kergetve. János és Pfemysl EliSka a cseh föld felé vették útjukat. EliSka szívében reménnyel és szorongással, János az élet édes ajándékairól szóló pajkos dallal az ajkán.. . Ma, hat év után, még mindig látszott köztük a korkülönbség. A férfi húszéves volt, ő huszonnégy. És mégis: már kivesztek belőle a kezdeti anyai érzelmek, inkább a megrozsdásodott, nagy szerelem fájdalma borongott a lelkében. A szolgálattevő hölgy Béarne grófnőjének jöttét jelentette. Eliska fölállt, s egészen az ajtóig ment vendége fogadására. A teremben kellemetlen, maró füstöt árasztottak a fáklyák. Az ezüst feszület a falon olyan volt, mint a sötétben megcsillanó könnycsepp. Jeanne de Béarne grófnő egészen a földig hajolt a királynő előtt, s alázatosan megmaradt ebben a helyzetben, mindaddig, amíg engedélyt nem kapott, hogy fölemelkedhet. Kiegyenesedve, egyszeriben sokkal szebbnek és délcegebbnek tűnt, mint a királynő. És idegen volt a köntösének szabása, idegen volt a hajviselete magasan tornyosuló fejéke alatt, idegen volt a szeme az idegenül fehér és sima homlok alatt, idegen volt a szája, amely déli gyümölcshöz volt hasonló. Testéből idegen derű sugárzott. Gyermeteg mosoly enyhítette gascogne-i arcának dacos szépségét. Jeanne de Béarne várta, hogy a királynő megszólaljon. — Üljön le nálam, — mondta a királynő. — Szorongás kínoz, nem érzem jól magam. Csak üldögélek. Pfemysl EliSka leereszkedett brokátbélésű medvebőrrel fedett nyoszolyájára. — Üljön ide, mellém, — kínálta a grófnőt. Egyikük sem láthatta a másik szemét. A teremben hűvös volt. Mind a ketten egy kicsit dideregtek. — Johanna grófnő — szólalt meg ismét elsőként a királynő, — köszönöm önnek, hogy látogatásomra sietett. Komor és szomorú a prágai Vár, és mi asszonyok néha szeretnénk úgy szívből szót váltani valakivel. Érezte ezt már ön is? — Minden bizonnyal, felség — válaszolt fennhangon és engedelmesen Béarne grófnője. — Nem érzi magát magányosan, elhagyatottan, nem vágyódik távoli hazája után a Pirreneusokba? — kérdezte melegen a királynő. — Felség, immár tizennyolc éve, hogy elhagytam Béarne-t. Amikor két esztendős voltam, akkor Párizsba vittek. Csak ott érzem magam otthon, ahol boldog vagyok. És itt boldog vagyok. — Tudom — suttogta a királynő. — ön ott boldog, ahol éppen a király tartózkodik. — Elmosolyodott: — Ahol Johannes, ott Johanna —. Majd hirtelen felcsapott a hangja: — És én mondom most teneked, hogy vége legyen a boldogságodnak. És akkor aztán ezt a te boldogságodat keresheted, amíg a világ világ, és ott lelheted meg, ahol akarod. De ebből az országból én a te boldogságodat kiűzöm! — Ezt nem teszi meg, felséged — mondta FRANTISEK KUBKA ЮШЙ szende mosollyal Johanna grófnő, s felállt az ágy széléről. Nyúlánk karcsúságának magasságából nézett le most az ülő királynőre nagy, fekete idegen szemével. A hirtelen kirobbanás után a Pfemyslek rőthajú kései ivadéka, mint elhagyatott gyermekleány ült nyoszolyájának szélén. A királyi árva, ajka körül gondok véste redővel, bánatosan nézett föl a gőgös szépségre, aki a törvénykönyvekben soha meg nem szabott jogokat mondhatott a magáénak. A huszonnégy éves Pfemysl EliSka ismét érezte éveinek súlyát, amelynek viselésére a nálánál ifjabb férfivel kötött házassága ítélte. — Ezt nem teheti meg, felséged! — ismételte meg most már egy csöppnyi alázattal a gascogne-i nő. EliSka hallgatott. Csak nézte Jeanne de Béarne-t akit a király két évvel ezelőtt hozott udvarába, számtalan kalandos útjainak egyikéről. De már Luxemburgban is együtt voltak — Párizsból odarendelt gyermekkori játszótársnője, vele egyidős, ma. húszéves, korán érett, mint a délvidéki asszonyok, s mégis — éppen olyan fiatalos, mint maga a király. Eliäka emlékezetében most tisztán felmerült a hat esztendő előtti kép. Akkor azt mondták, neki kell megmentenie a Pfemysl-házat a kihalástól, új sarjat, új nemzedék ősét adni az országnak és házának.
