Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-06 / 14. szám

— A te öledből, hercegnő — mondotta néki akkor Lipai Jindfich úr — sarjad ki újból a Pfemyslek fája. Az ág, amely magvát testedbe oltja, a luxemburgi —, egészséges, király hajtás, amely minden bizonnyal megfogan a Pfemyslek vérében .., Azt mondod, hogy János gróf még gyermek? — folytatta Jindfich úr. — Annál magasztosabb s nemeseb lesz küldetésed. Változtasd meg idegen testét, idegen lelkét, a szerelmeddel örökre fordítsd magad és a cseh nemzetség felé szívét, teremtsél a Luxemburgiból — Pfemyslt.

ö engedelmeskedett, és a saját két kezével készítette el nászruháját, amely a Speierben összegyűlt udvari népet nemcsak a kelme és a csodás drágakövek sokaságával kápráztatta el, hanem annak a szerelemnek és reménységnek vakító fényével is, amelyet beleszőtt, beleálmodott köntösébe. János hódolattal nézett rá. Tetszett neki, mint ahogy a suttyó legénynek tetszenek az érett nők. Csakhogy a csókja, amit a frigy megkötése előtt adott, az már nem volt gyermeki, nem vallott kamasz fiúra. Honnan szorult ebbe az aranysújtásos gúnyába öltöztetett fiúba ennyi vadság? Talán az anyja brabanti vére szólalt meg benne? És ez a nyugtalanság a lelkében, a szeme járásában, minden mozdulatában! Az az örökös bújócska, rohanás! Tud-e majdan ülni a Pfemyslek kemény kőtrónján, s ítélkezni alattvalói fölött? Ki az, akit most magával visz a szomorú prágai Várba? És eszébe jutottak a tréfák, adomák, amiket a Majna-Frankfurt-i időzésükről hoztak magukkal a királyi frigy megkötéséről tárgyaló nagyurak. És eszébe jutott az is, hogy Henrik király először Valramot, édes bátyját ajánlotta férjnek, igaz, érett férfiú: S az is, hogy aztán a zbraslavi apátúr ékes és virágos beszédében a királytól János fiának a kezét kérte, mert — úgymond — a fiú vére az apja vére, s így mint a csehek uralkodója is kedvesebb lesz atyai szívének. Henrik király meg ugyan miért engedett volna ilyen alkalmat kisiklani a keze közül? Alig fordult két esztendő, s a testi különbség kiegyenlítődik a vőlegény és a menyasszony között. S hogy Henrik király ily gyönyörűséges, zsíros földről lemondjon egy harmadik javára — azt már nem! Tizennégy éves fia ilyen trónért akár ötvenéves királylánnyal is házasságra léphet... Így beszélt az apátúr, s a király, úgy mondják, csak nevetett, leplezvén zavarát. Igen, így vetettek kockát a Pfemysl királykisasszony leikéért! És így teljesedett be sorsa. De a királyság, az ország ügye ... ?-- Nem teszem, tudom én jól — szólalt meg halkan és majdnem fájdalmasan a királynő, — Nem teszem, mert a királynő én vagyok, te csak a király ágyasa: Ezért Johanna grófnő, sohasem értheted meg, mit jelent kihaló királyi ház utolsó sarjának lenni. Nem akarlak megm

alázni. De mondom neked, menj el magad szántából, és ha szereted is Jánost, ne vétkezz tovább!

— Nagy és súlyos, amit követelsz, királynő, meg sem kérdezvén azt, aki fölötted és fölöttem is egyként úr. Én az ő akaratának szolgálólánya vagyok. Kicsiny az asszony akarata a szerelem dolgaiban.

EliSka magába roskadva kuporgott a medvebőrön, és a szeme alatt' még jobban elmélyültek a sötét árnyak, összekulcsolt keze úgy pihent az ölében, mint két hervadt virág. Hol talál oltalmat? Ki védi meg? VII. Henrik szerette. Legalábbis akkor, amikor lefelé lépkedett a haimbachi kolostor lépcsőin, ahol fia mátkájával találkozott. A lányának nevezte, s csókot lehelve homlokára, megígérte, hogy ezentúl már nem lesz többé árva. A szemében — ó, mily hasonlatos volt János szeméhez! — csodálat és tisztelet tükröződött. Királyi gyermeknek nevezte és királynőnek. Dicső nemzetség szűzének nevezte, aki nemzetségét immár e frigy által halhatatlanná tette, s hogy soha, de soha sem engedné, hogy ismét árva földönfutóvá váljék. De VII. Henrik király már harmadik esztendeje alussza örök álmát Pisában, és a királyi anyós, Brabanti Margit, aki ugyanolyan szeretettel fogadta őt, nem győzvén eleget gyönyörködni ifjonti bájában, szintén halott már. És most ez az idegen némber azt merészeli mondani, hogy csak a király akaratának engedelmeskedik, s ezért nem hagyja el az udvart.

— Tehát te azt állítod — kiáltott föl hirtelen éles és parancsoló hangon Eliska, — hogy a király színe előtt mi ketten egyformák vagyunk? Tévedsz, királyi szerető! Igaz, hogy testünk fölött mindketten csupán egyetlen urat ismerünk el, de egyenlők mégsem vagyunk — még az ő szemében sem. Csak fusson a király előlem és a királysága elől, ám ossza meg éjszakáit köztem és te közötted, csak töltse el rettegéssel búskomor kötelessége: uralkodni népem fölött.. . ö mégis az enyém, az én lelkemnek foglya, általam övezi majd dicsfény a homlokát, általam oltódik be e csodálatos ország királyainak törzsébe. Énhozzám van kapcsolva, összenőtt énvelem nemzetségem minden erényében és minden vétkében, és mindennel, amit véremben magammal hoztam szántóvető ősöm, Cseh véréből. Ó, csak lejtsd előtte gascognei táncaidat, negédeskedő nyelveden csak danázz neki. — Az én szerelmem, az én vallomásaim nyelve oly kérlelhetetlenül nyers, mint mikor föld röge hull föld rögére, de akkor is, így is királyi szó az én szavam. Te házasságrontó Johanna, én szívem alatt hordom édes magzatomat, és a te csípődnek gőgje mily meddő!

A két asszony most szálegyenesen állt egyással szemben és nézett farkasszemet.

— Maradj, ha ez a király óhaja! Engem nem gátolsz meg abban, hogy az legyek, aki vagyok. S ha lelkedből már a szégyenérzet is kiveszett, tán dajkája lehetsz a trón örökösének. De semmi több! És mondom neked: éld a világodat, idegen föld szülötte, idegen vendég a várban, élj zabolátlan kedvteléseidnek. Az én sorsom az, hogy testemben megfoganjon az eljövendő király, aki megmenti majdan e földet a pusztulástól. Csak kergessétek a királlyal, míg e világ világ, az élet meddő örömeit, felőletek ám pusztulhat igazság és jog ebben az országban. De nem sokáig! Mert nemsokára életre kel méhemből az, akit régóta várok, az, aki az országomból virágzó kertet és erős várat teremt, az, aki e szétmálló Várban hajlékot ád az igazságnak, s bölcsességével és békéjével koronázza meg e várost. S majd az esztendők hosszú során .. . minden gondolatom tetté válik, és minden cseekedetem megfogan, s az elhintett magból a törvény és rend csírája sarjad.

— Asszonyom, bocsáss el, későre jár — kérte

éarne erófnő.

В-- Eredj!

Johanna grófnő ismét földig hajolt a királynő -lőtt, s mindaddig így maradt, míg a másik nem intett, hogy felemelkedhet.

Pfemysl Eliska, a királynő, az ablakhoz lépett. Termének fáklyái utolsót lobbantak. De Prágát odakünn ezüst fénnyel vonta be a Hold világa. És ez a látvány oly szépséges volt, mintha minden földek, országok, birodalmak nagysága ott fénylett volna összesűrítve a holdezüstben. Boldog megnyugvásban sírni kezdett, és könnyeinek árja puhán csurgóit végig orcáin. Aztán visszatért magányos nyoszolyájához. S miközben testéről lassúdan csúszott le a meleg köntös, olyan édes és titokzatos ijedelem nyilallt át rajta, hogy egy pillanatra beleszédült. Mozdulatlanná meredve hallgatózott, és önmagába, befelé figyelt. A szíve alatt lágyan megmozdult valami. Testében életre kelt a Pfemyslek késői utóda.

Fordította: Láng Éva

LENGYEL JÓZSEF

Pozitivitds és hősiesség

Feltételezem: lényegében tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. így feleslegessé válik a felsorolás Einsteintől a lelkiismeretes foltozóvargáig, о saját hat gyermekét emberséges embernek nevelő anyától a gyermekotthon gyermektelen palántaápolójáig. A sor akkor se lenne teljes, ha ezer példát hoznánk fel. Sok és sokféle о pozitív ember, vagyis az olyan: aki jó ügyet jól szolgál. Ezzel a meghatározással már válaszvonalat is húztunk közéjük és a negatív emberek közé: akik egy rossz ügyet szolgálnak „jól", vagy egy jó'ügyet rosszul.

Hős a pozitív emberek közül az, aki saját magával, környezetével, a kapitalista társadalommal, a mi társadalmunk visszahúzó elemeivel való konfliktusában — érzéseinek és ítéletének összességétől vezetve, személyes áldozatok árán is megmarad a jó ügyek szolgálatában.

Ezt megállapítva készen is volnánk? Azt hiszem, még bele se kezdtünk — legalábbis ha művészetről, a művészet felmutatta emberi jellemekről és kapcsolatokról akarunk valamit megtudni.

Brecht a Galilei életében nem pozitív embert és hőst jelenít meg, hanem magát a problémát: pozitív maradhat-e egy ember, ha nem hős? És tulajdonképpen egy tézist bizonyít itt is, mint a Kurázsi mamában, ahol az emberi jellemből indul ki nagy művészi erővel: aki nem tudja — és meri — pozitív felismerését hősi módon megvédeni, az emberi-pozitív voltából is veszít.

Ezt a tézist más eszközökkel és mégis rokon módon Babits így fejezte ki: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.“ Mindkét mű 1939-ben íródott, és a fasisztaellenesség közös gyökeréből származik, időhöz kötött és egyben örökérvényű.

Üj korszakban élünk. Ezt megállapítani nem túlságos nehéz, és az se vitatható, hogy a mai pozitív hősök másmilyenek, mint a múlt hősei. Igen, mások, de nem „egészen,,. Jurij Gagarin például elérte, amit Ikarusz elérni nem tudott, de a közös vonás, a hősiesség, egyazon tiszta forrósból származik: egy nagy ügyért készek voltak akár az életüket is feláldozni.

Azt is látni kell, hogy a korszakoknak — az emberiség egész fejlődését tekintve — nincsenek elhatároló dátumai. Mert hol és mikor kezdődött a világűr meghódítása? Gagarinnál? Kopernikusznál? Vagy még előbb? Vagy akkor fog kezdődni, mikor a világűrből sikerül művi úton lehozni az első nyersanyagot? Talán mindez még csak felkészülés, és új korszaknak csak az lesz nevezhető, mikor már végleg és egészen biztosan megszűnt a háborúnak minden lehetősége?

De a múlt és jelen hősei akkor is hősök maradnak, mert az új korszak hőseinek se lesznek idegenek se az Ikaruszok, se a Szókratészek.

De egészen másféle hősökről se tudnék lemondani. Nem tudom, mit szólnak hozzá a teoretikusok, de én, olvasmányaimban, szeretem „összetéveszteni" a szeretetre méltó hőst a pozitív hőssel. Ilyen számomra például Don Quijote — aki szinte kizárólag ostobaságokat csinál. És még csak nem is azért szeretem, mert Cervantes nagyregényéből megtudható, hogy a lovagi eszmék megszállottja a hanyatló feudalizmus korában csak korszerűtlen, tehát nevetséges lehet. Ezt tudva még nem olvasnám újra Cervantes regényét. Mit tagadjam, azért olvasom, amiért az olvasó olvas: hallatlanul szívderítő, „muris", „jópofa" ez az öreg lovag és lova, a derék Rozinante. No, persze nem vagyok egy véleményen a derék lovaggal, akinek oly pozitívnak tetszenek a lovagregények „pozitív hősei". De Sancho Panza is pozitív hős az én olvasói élményemben, akit paraszti józansága ellenére is butává tesz a kapzsiság. És pozitív hős számomra ez a Sancho Panza azért is, mert becsületes és kitűnő kormányozó volna, ha egy ilyen Sancho valóban kormányozó lehetne.

Svejk is a Sancho Panza fajtából való pozitív hős, aki olyan korban és olyan birodalomban élt, ahol nem volt már és nem is lehetett — a bolondból se — Don Quijote.

Sancho Panza és Svejk között az a lényeges különbség, hogy Svejk semmiképp se buta, se magánéletében, se a közügyekhez való viszonyában. Útja a kényszerű hülyéskedésből nyilván oda vezetett volna, ahova megteremtője, Jaroslav Hősek el is érkezett — a bolsevikok soraiba.

így látom én a fejlődést Sancho Panzától Svejkig és tovább, szakadatlan sorban.

Saját korunkat megértve érthetjük meg a múltat és a jövőt. Aki ebben a megértésben az embert helyezi a megértendők középpontjába, s a megértést a valóság fokán tudja kifejezni — művész. És el is végzi feladatát: megláttatja korának pozitív hőseit.

Készen vagyunk? Vagy evvel kellett volna kezdeni?