Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-03-23 / 12. szám
lennék“. Itt elég sokan vidékiek, albérletben laknak és lassan megöregszenek lányfővel, a „befutottabb“ kolléganőim kicsit nevetségesnek tartják őket. A hőség kezd kibírhatatlan lenni, bekapcsoljuk a ventillátort, bár úgy se jó, kapkodhatjuk a papírlapokat, kereshetünk rájuk nehezéket, ránkhull az izzadság, kinek a szeme, kinek a feje fájdul meg a szélben, én részemről elkezdek lassan szédülni, úgyhogy nem bírjuk sokáig, marad a hőség. Fél egykor ebédidő, kimegyek a csarnokba, na most megint mi a nyavalyát vegyek, ja persze őszibarack, drága, dehát inkább azt, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne egyek, aki élni akar, az egyen. Visszatérve úgy vitatkozom magammal, mint egy szigorú mama: ezt meg kell enni, na még ezt is, aztán abbahagyhatom a reménytelen küzdelmet. Lassan szállingóznak 13 2СГ 21 28 19 26 28 rtss2o a többiek. A meleg mindenkit elpillesztett, nekivetkőznek, ahogy csak tudnak, karjukat, lábukat szétvetve igyekeznek tökéletesen elengedni magukat az ebédidőből hátralevő pár percben. Anikó összetolt két széket, lefekszik, csendesen énekel magában. Saci az újságot böngészi. — Molett asztalos teltkarcsú hölgy ismeretségét keresi, házasság céljából — olvassa. — Ez kell nekünk, menjünk el mind a ketten, együtt majdcsak kitesszük a teltkarcsút mondom. Elkezdünk hülyéskedni, tervezgetjük, hogyan fogunk élni hármasban a molett asztalossal, a többiek nevetnek, jó érzés, hogy tudom őket szórakoztatni. — Na komolyan, adjatok tanácsot, férjhez menjek? Van kérőd? — Persze, egy srác most már minden héten megkéri a kezem. Megoszlanak a vélemények, az asszonyok azt mondják, hogy fiatal vagyok még, meg akkor majd nem leszek ilyen gondtalan, a lányok inkább azt tudakolják, hogy milyen az illető és szeretem-e. — Azért nem hiszem, hogy hozzámegyek ilyen felelőtlen emberhez, aki pont engem akar elvenni. 25Ä 26 Az miért felelőtlenség? Hát egy bohócot? Jócskán letelt a fél óra és még nem dolgoztunk, hát igen, inkább ezért dobtam be a kérdést, no meg, hogy velem foglakozzanak. Zakatolnak a gépek, úgy érzem mintha a fejemben száguldoznának oda-vissza; ezres tabulátor 1249,50 szorozva egyes tabulátor 1,68-cal, „S" csillag, tovább, aztán megint. A karom már nem fáj, ellenben az ujjaim készülnek ki lassan, a csontok már izom nélkül ütnek, ezután jön az az érzés, hogy a meztelen idegszálaim érintik a billentyűket. Nem nyugtatnak már az egymás alá sorjázó szabályos, tiszta, hibátlan sorok, üvölteni lehetne, de inkább mosolygok, mert bohóc vagyok és mert élni akarok és emberek között élni, akikre mosolyogni kell. Hátam mögött az üvegfalban üvegajtó, járkálnak rajta ki-be, nemigen mennek el mellettem csak úgy, megsimogatnak, megállnak egy kicsit. Ha megkérdeznék egyszer: — Ilonka drágám, minek vagy? Hát hogy kezeljem ezt a gépet, mert ez egy olyan szép, nagyon okos gép, és nem azért konstruálták, hogy csak álljon és ne csináljon semmit. Délután van még egy szünet, leállunk harmadszor is, utána, a hátralevő időben már sokkal nyugodtabb vagyok, látom a munkalapomon, hogy jó sok sort csináltam eddig is, és egész nap csak egy leltárt adtak vissza hibával, azt is csak eladási ár elütéssel, ami nem érdekes, mert egyből kiugrik, nem kell sokáig keresnie annak, aki ellenőriz. Fél ötkor mintha víz alól buknék fel, összeadom az egész nap teljesített soraimat, ötszázharminc a norma, nem mintha teljesítménybért kapnánk, de mégis. Nekem ma hétszázhúsz jött ki, hihetetlenkedve átszámolom még egyszer, a többiek enyhe áhítattal néznek. Ugrándozva szaladok az öltözőbe, nagy a tömegnyomor, meztelen karok, mellek, combok kavarognak, van aki szemérmesen a szekrényajtó mögé bújik öltözni, mások kiállnak a placcra. Lopva mustrálgatjuk egymás alakját és fehérneműjét. Otthon a szokásos párbeszéd anyuval. — Mi a programod estére? — Rendevúm van. — Kivel? — Kivel lenne? — Péterrel? — Igen. — Mit veszel fel? — Nem tudom. — Segítsek valamit? — A nem kell. Egy negyedóra múlva kimegyek a konyhába. — Anyukám nekem nincs kedvem elmenni. — Hát ahogy gondolod. Üjabb negyedóra múlva anyu jön be hozzám. — Kislányom, mégis el kéne menned, nem szép dolog valakit becsapni. — Persze anyukám, elmegyek. Elmegyek hát, mit is csinálnék itthon, olvasni egy óránál tovább nincs türelmem, a tévét nem szeretem, a rádióra nem tudok odafigyelni. Legalább Péternek beszélhetek, biztos megint bohóckodom majd, hülyeségeket mondok, amiktől meghökken és azt mondja, hogy épp ezt szereti bennem és én ettől a falnak tudnék menni, mert miért ezt szereti, miért nem próbál keresni bennem valami emberit, hátha van. De persze erről nem szólok neki, hanem csak mosolygok, hiszen bókolt, azt így kell fogadni, meg nem is akarom elvadítani magamtól, mert valószínűleg mégiscsak hozzá kell mennem, mindenki férjhezmegy, legalábbis ez a normális, A villamoson a peronon maradok, az arcomon szárnyat bont a szellő, már sötétedik, az út jobboldalán a hatalmas, régi temető sírkövei lassan belesimulnak a magasra nőtt fű és a halk fák árnyaiba. Milyen közel van hozzánk a temető, mégsem voltam még ott soha, pedig gondoltam már rá, dehát minek is, az nem lenne természetes, aki meg tudná, csodálkozna, kinevetne: jobb szórakozásod nincs? És én sem tudnám megmondani, minek mentem oda, azt csak nem hozhatnám fel komoly oknak, hogy sehol máshol nincs ennyi virág, fa és ilyen csendes, szép, aranybetűs szó együtt. Mindjárt nyolc óra, remélem nem fogok elkésni, akkor valahogy zilált lesz minden, és ez nem jó, mindennek szabályosan kell lebonyolódnia, keveset inni, kávét egyáltalán nem, nehogy ne tudjak majd aludni és tízkor legkésőbb haza kell mennem, hogy tizenegyre ágybakerüljek, mert csak akkor lesz ki rendesen a nyolc óra alvás. BÉKÉS ISTVÁN Legújabb magyar anekdota-kincs (részlet) Lőrincié Lajos körül egész kis anekdotakor kerekedett. Az édes anyanyelvűnk iránti érdeklődést, de az érdeklődés felkeltésének avatott művészetét is dicséri, hogy a jeles nyelvtudós családi neve — úgyszólván — köznévvé lett. A köznevesitést néhány évvel ezelőtt egy ifjú férj hajtotta végre a balatonfüredi mólón. Az ifjú férj még ifjabb nejével vitorlást szerelgetett a parton, s e különben sem izgalommentes művelet közben az asszonyka állandóan okította férjét. Okította vitorlás szakkérdésekben, de szüntelen javítgatta henye magyar besiédét is. — Hagyjál már békén I — morgott a férfi. — Inkább littyentsd végig a fedélzetet egy kis tiszta vízzel I — Nem littyentsd, hanem löttyintsd vagy legfeljebb lottyintsd ... Más a litty, más a lötty, más a lotty Na most már elégi — Nem elég. Az előbb is azt mondtad, hogy a vitorlavászon egy vacok. Lehet, hogy vacak, bár azt sem tudom biztosan, de semmi esetre sem vacok, mert akkor kutya lakna benne vagy nyúl, vagy bagoly, vagy valami más állat... — Jucii — robbant ki a férjből a köznevesitö düh. — Ne I ő r i n c é z z itt nekem, mert rögtön belefordítalak a vizbel Anyelvficamitás általában a zsenge gyermekkorban kezdődik. Elmesélek egy friss élményt, amely kissé megborzongatta édesanyanyelv-érzékemet, de aztán beletörődtem és tudomásul vettem. Minek legyek pápább a pápánál...? Múltkoriban megyek le a lépcsőn a feleségemmel, jön szembe felfelé a negyedik emeleten lakó tizenhárom éves Jutka. Harsányan köszön; Csókolomokl — SzervuszI — viszonozzuk kissé meglepődve a többes számú főnévként tovább ragozott egyes szám személyes igealakot. Am mielőtt még elítélően megkritizálnánk Jutkát, bennem felágaskodik az önkritika. Hányszor ragoztam, ragoztad, ragoztuk, ragoztátok és ragozták a latinból átidomitott szervusz köszöntést a szervusztok torz többesébe, s nem mozdult meg a nyelvi lelkiismeret. És annyi ezresem lenne, ahányszor kicsúszott a számon az is, hogy; szevaszI Ez a bujkáló bűntudat lehet az oka, hogy elnéző mosollyal hallgatom, mikor a házbeli gyerekek vidám Szia I — SziasztokI kiáltásokkal üdvözlik egymást, s titokban bitóm benne, hogy a gyerekek is kinövik, a magyar nyelv is kiheveri ezeket a divatos szóficamokat. Nyelvészek dolga, hogy megállapítsák: milyen úton fajzott a latin servus és az olasz ciao szavakból a magyar szia — ha ugyan származtatásom gyanúja helyes. Különben, mit köntörfalazzak, amikor kisunokáim, harsány szia kiáltásokkal törnek a szobámba, egyenesen kellemesnek érzem e furcsa fattyú-szavacskát. Csak akkor állott el egy pillanatra a lélegzetem, midőn a napokban Rituka, a nagyobbik unokám, akivel kifejezetten baráti viszonyt tartok fenn, iskolából hazajövet a szia továbbfejlesztett, legeslegújabb köszöntés-változatával robbant elém; Szivacsl Borsos história a másik is, amely másutt esett meg, a birtokos személyragok helybeli állapotának kutatása közben. Lőrinczéék élénk szellemű nagymamától azt akarták kitudni, hogy miképpen is mondják arrafelé: apja vagy aptya ,.kalapja vagy kalaptya ...? A kisunoka éppen ott lábatlankodott a nagymama szoknyájánál, s a nyelvészek a fiúcskát használták fel kérdésük körülírására. — Azt tessék már megmondani, mije is van hát ennek a kisfiúnak? Csak úgy, ahogy maguk mondják, parasztosan I A nagymama fülig pirult. — Hát... amúgy, parasztosan — sütötte le a szemét —, mi csak azt mondjuk, hogy: bögyörője ...
