Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-02 / 5. szám
lóban szokták, akkor még nagyon sokra viheti. Nos, ha nem Idealizáltad túlságosan — Nem, csakugyan nagyon szokatlan jelenség volt. Az a hatalmas életakarása, érdeklődése minden Iránt, vitalitása, természetes szépsége — szóval engem egészen lenyűgözött! Aztán megérkeztem hozzád folytatta elcsendesülő hangon az író. — S te valószínűleg nagyon meglepődtél. — Hát Igen. Be volt csavarva a hajam és rendetlenség volt a szobámban, — Igen, Az éjjeli szolgálat után nagyon fáradt voltál. Egy emberről meséltél nekem, aki egész éjszaka ott haldoklóit a kezeid között. Vérzett, nem tudtátok a vérzést elállítani, a lepedőt, az egész ágyhuzatot ki kellett cserélni, a padló, a köpenyed, minden csupa vér volt. Még akkor Is rémült voltál, amikor mesélted. — így tartott ez bizony egész éjszaka, s reggelre meghalt. Jó voltam hozzád legalább? Igen, jó voltál, — Engedd meg, hogy visszatérjek az elbeszélésem hőséhez, mert ettől a perctől fogva kezdődik a történet kigondolt része, amely semmiképpen sem függ össze az én személyemmel. Szóval, a fiatalember a karjaiba veszi a lányt, aki az ölelő karok között elszenderedik, és ekkor a százszázalékosan szerelmes fiatalember közben másra gondol I Konkrétan arra a vonatbeli kislányra. Érted, szerelmes a kedvesébe, tudja, hogy az most nagyon fáradt, együtt érez vele, tiszteli, becsüli és mégis ... egy másikat képzel a helyébe. Azt a gondtalan, vidám kismacskát, aki mindeddig még nem ismerte meg az élet árnyoldalait. Szégyenkezik, bután érzi magát, de hiába... Tudom, hogy ezzel nem mondok semmi újat, de ha jól megírnám, mit gondolsz , ’ A lány egy percig hallgatagon nézte a fiút. A pohár alján egy kis darabka jeget kapargatott a szalmaszállal, amely csilingelve ütődött az üveghez. A kezdő Irodalmár elvörösödött. — Túlságosan átlátszónak tűnik és te valószínűleg nem is hiszel nekem — mondta gyorsan. — De ón komolyan nem gondoltam rá. Csak eszembe Jutott, hogy a hős esetleg gondolhatna rá. Nem én. Csak a hősöm, gondolt rá, mert különben hol maradna a drámai konfliktus, amire szükség van az elbeszélés megszületéséhez. A hősnek ugye mindent szabad?l Megengeded neki? — és hogy van tovább? — kérdezte a lány. — Fölkeresi a hősöd az elragadó kalauznőt, vagy megmarad a képzelgésnél? — Ez az, amit nem tudok — vallotta be a fiú. Miután a bárfiú még egyszer megtöltötte a poharakat, a lány megfontoltan kijelentette! — Mi a csudának kell nekünk nőknek a tudás, ha csak úgy tudunk sikert elérni, ha megmaradunk teheneknek? — Van egy ötletem — csillant fel a fiatalember szeme. — Az elbeszélésben a fiatal író úgy mondaná el a történetet a kedvesének, mint én most neked, és ő, mármint a lány, nem hinné el, hogy a hős elképzelése nem az ő fiújának is az elképzelése. Ez mese lenne a mesében, és a csattanója pedig az lenne, hogy a lány nem akarná megérteni az alkotásnak a lényegét, azaz azt, hogy a élet olykor észrevétlenül beleolvad a művészetbe és sokszor nem lehet meghúzni a választóvonalat.---De a lány megérti — mondta a szőkeség békülékenyen, — De különben azt gondolom, nem kellene megírnod. Ezt most nem a személyes elfogultság mondatja velem, de tudom, hogy nem lenne jó elbeszélés. Csakugyan — nézett a fiúra gyönyörű, őszinte pillantással — ennél egy egész csomó sokkal jobb ötleted van. A fiatalember a szájába vette kialudt pipáját. A bárfiú máris ott termett a fellobbanó gyufaszállal, — Mester, írhatna megint valami ügyes dolgot — mondta. — Valami olyan elevenbe vágót. Hiszen maga olyan fiatal és merész ... Fizetek — mondta az író. Fordította: L. É, Petrőci Bál hit akihez aznap készült — jegyzi meg a kapitány. — Benyó attól tudhatta meg a titkotI Nézz utána, kivel poharazgatott az utóbbi időben. — Amikor a férje elaludt, Kürtiné átment a szomszédba, hogy telefonál-' jón. A tárcsázás után bemondott egy számot. Kettő tifenötl Mintha mellékállomást kért volna. Az Illetőt öcsizte. Nem az öccsével beszélt? Csak a szomszédasszony hiszi. Mit mondott a telefonba? — A férje rosszul érzi magát,1 nem kísérheti el. A házbért kell beszednie, annyi pénzzel nem járhat egyediül.,, — A férje rosszul érzi magát, nem kísérheti ell ű lesz az! — Az öccsével ma reggel beszéltem, Fiatal műépítész, tavaly végzett. A nővére nem hívta, négykor már odahaza volt. Karácsonykor beszélt vele utoljára. A rejtély kulcsa: Kettő tizenöt... öcsi. Berreg a telefon. Szikora kapitány hallgatja, mit adnak a tudtára. — lőhet — mondja a hívónak, és leteszi a kagylót. — Itt a postalgazgató, valami fontosat akar mondani. Megkerült a pénz, kapitány elvtársi Szikora felpattan a székről, s kétkedve néz a köpcös emberre. Halántékáról csurog a verejték. Kalapját a székre dobja, kapkodva .kinyitja az aktatáskáját. Egy dossziét húz elő, az asztalra teszi, és felcsapja a fedelét. — TessékI Itt vanI — mutat a nagy, fehér, tömött borítékra. — Már az első pillanatban gyanús volt nekem I A duzzadt boríték tele volt százasokkal. Több ezer korona lehet benne. A címzés: A postaigazgató kezébeI Tollal, balra dűlő betűkkel írták. Bélyeg nincs rajta. — Ki adta át? Hol találták? érdeklődik a kapitány. — Az igazgatóság épületében dobták a postaládába. — Ott óránként szedik ki a küldeményeket — jegyzi meg Krivos. — Fél órával ezelőtt kaptam kézhez. Tíz és tizenegy között dobták a ládába. — Megszámolta a pénzt? — kérdezi a kapitány. — Csipesszel! —- büszkélkedik a postalgazgató. — Egy korona sem hiányzik belőle I Csak kettőnk kezében volt a boríték. Tessék. — Két fehér papírlapot nyújt át, rajta két ember ujjlenyomatai. — Bélyegzőfesték van nálunk bőven. Tudom, kérem, hogy ilyenkor mire van szükségük ,.. Krivos ebéd után elment Miklós doktorhoz, hogy megbeszélje vele az újabb fejleményeket. Az orvos feketekávét főz. Krivos izgatottan lesi minden mozdulatát. Nem tudja kivárni, hogy az asztalhoz üljön. — A gyilkos visszaküldte a pénzt I Miklós doktor meghökken. A csészét tartó kezére loccsan a forró víz. Felszisszen. — Várj még egy percig! Tudod, hogy ülve jobban szeretek gondolkodni. Az asztalra teszi a párolgó csészéket. Leül. Most már mesélhetszl Rágyújtanak. Fejük felett gomolyog a füst. — Egy nagy borítékba tette, és bedobta a postaládába. Az Igazgatóság épületében... — S az ujjnyomok? — Semmi... Most is kesztyűs kézzel dolgozott. A borítékon csak az igazgató s egy postás ujjnyomát találták. A ragasztékot is megvizsgálták, vízzel nedvesítetté, rhlntha tudta volna, hogy a nyálából megállapíthatják a vércsoportját. — Ha igy áll a dolog ... — töpreng Miklós doktor, s elgondolkodva fújja maga elé a füstöt. — Te, ez még képes lesz önként jelentkezniI — Ahhoz bátorság is kelll — Hát a pénz visszaküldéséhez nem kellett bátorság? — Hogy valaki embert öljön, mekkora bátorságra van szüksége? — Ha előre megfontolt szándékkal cselekszik, nagy bátorság kell. — Ahhoz Is nagy bátorság kell, hogy egy asszony altatót keverjen a férje borába? — kérdezi Krivos. — Ha végső döntésre szánja el magát. . összenéznek. — Mit tervezhetett Kürtlné? — szólal meg újra Miklós doktor. — Szökni akart? Aznap elég sok pénzt gyűjtött össze. — Most jut eszembe, mit mondott Kürti anyja. Kürtlné boldogtalan aszszony lehetett... Amikor mosolygott, csak a szája mosolygott, a szeme szomorú maradt... Klimné meg azt mondta, friss és eleven volt, s valahová sietett... Ha friss és eleven volt, nem lehetett boldogtalan. — Azt akarod mondani.., — Szerette azt a bizonyos öcsit.,. Annak nyitván mindeay volt, hogy meddő-в, vagy sem. Talán épp ez tetszett neki benne... Ha Öcsi a gyilkos, nem folthatta meg előre megfontolt szándékkal. Ehhez Is nagy bátorságra van szükség? Miklós doktor a lejét csóválja. — Ha a pillanat műve volt, amikor az ember nem tud/а, hogy öl, csak azután döbben rá, mit tett, bátorságról nem beszélhetünk, elvetemültségről sem ... Szó sem lehet élőre megfontolt szándékról? Kesztyűs kézzel fojtotta meg, s utána az asszony kalapjával elsöpörte lábnyomát... — Visszaküldte a pénztI — mondja Krivos. De elvetteI — Biztos, hogy elvette? — kérdi Krivos olyan hangon, mintha vizsgálóbíró volna, s újabb cigarettára gyújtva elgondolkodik. Csak percek múlva szólal meg: — Tegnap Kürtiéknél feltettem magamban a kérdést: Kiben szólalhat meg a halott? Miklós doktor elmosolyodik. — és meg szól alti — Türelmetlenkedik. Tizenhét nap telt el a gyilkosság óta. Talán meg akar győződni, hogy tiszta-e körülötte a levegő. — Sok idő ez olyan embernek, aki nem tartozik az elvetemültek közé. Sok Idő — állapítja meg orvosi észjárással Miklós doktor. — összegezzük csak, mit tudunk eddig konkrétan róla? — Nyomot nem hagyott maga után. — Tévedsz, ott az áldozat. Magad mondtad, hogy várod a halott megszólalását ... — Ma tíz és tizenegy között dobta a pénzzel tömött borítékot a postaládába — folytatja Krivos. — Több, mint valószínű, hogy itt lakik a városban, s Kürtinének nagyon Is közeli ismerőse.... — és : kettő tizenöt... öcsi? — veti közbe Miklós doktor. — Ugyanaz a személy is leheti Miklós doktor feláll. Leveti magáról fehér köpenyt. — Az asszonynak már bejelentettem, hogy ma később megyek haza. — Mégis velem jössz?- folytatjuk —