Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-30 / 35. szám

MESÉK FELNŐTTEKNEK MESE A KÉT ZSUGORIRÓL (INDIAI NÉPMESE) Hol volt, hol nem volt, élt egy­szer két dúsgazdag zsugori. Szaka­datlan túl akartak egymáson tenni fukarságban. Még a falatot is meg­vonták szájuktól. Volt egyiknek egy tele fazék va­ja, s bizony csak éppen a kenyere morzsáit húzogatta végig a vaj színén. Persze dicsekedett, hogy milyen pórázul lakmározik. Barátja, a másik zsugori, meg­látta egyszer, amint éppen bele­mártogatta kenyerét a vajba, és rászólt: — Mit csinálsz, te ostoba? Pa­zarolod azt a drága, finom vajat! És ha egy morzsát leejtesz, és el­merül a vajban? Micsoda veszte­ség Jennel — Mit tegyek hát? — kérdezte az első. — Kövesd az én példámat — válaszolta a másik. — Nézd csak: felakasztottam a vajas fazekamat a falra, olyan magasra, hogy el se érhessem. Minden kenyérmorzsát megmutatok a fazéknak, azután megeszem. így a vajam is meg­marad, s én úgy érzem, hogy vajas kenyérrel laktam jól. — És mi lesz, ha a vaj megava­­sodik? — kérdezte az első zsugori. — Akkor odaadom a szegények­nek, és mindenki dicséri majd ada­kozó szívemet. — Éhínség van — mondta az első. — A szegényeknek most volna szükségük a vajra. — No, próbálják csak elvenni tőlem I — kiáltott fel mérgesen a barátja. — Nyomban rendőrt hívoki BADARCSI (TUVAI NÉPMESE) Kolduló láma volt Badarcsi. Házról házra járt és kéregetett, abból élt. Egyszer, ahogy bandukol a széles országúton, látja, az út kettéága­zik; az egyik út jobbra, a másik balra. AM a láma s töri a fejét: „Ha jobbra megyek — megha­ragszik a bal út; ha balra megyek — neheztel a jobb út. Mit tegyek hát?" All a láma s tűnődik. Végre ki­sütött valamit: hogy meg ne bántsa egyik utat sem, megindult szétter­pesztett lábakkal, mindkét úton egyszerre haladva. Addig ment így, addig ment, míg hosszában szét nem repedt. TUDJUK (KOREAI NÉPMESE) Élt egyszer egy házaspár. Derék ember volt mindkettő, ám sosem hallgattak végig semmit, folyton ezt kiáltozták: — Tudjuk, tudjuk! Beállított hozzájuk egy idegen és köpenyt hozott magával. — Ha felöltöd ezt a köpenyt és begombolod az első gombot — magyarázta — egy róf magasság­ba emelkedsz, ha a másodikat is begombolod, egyenlő távolságban leszel a földtől és az égtől. És ha a harmadikat is begombolod, egé­szen az égig repülsz. A férj, ahelyett, hogy megtuda­kolta volna, hogyan kell visszatérni, elrikkantotta magát: — Tudjukl Azzal felvette a köpenyt, mind­három gombot egyszerre begom­bolta, és felröppent az égbe. Az asszony meg szaladt, és ezt kiáltozta: — Nézzétek I Nézzétek I Repül a férjem! — így loholt, amíg csak bele nem zuhant egy szakadékba, amelyet nem vett észre, mert csak az eget bámulta. A szakadék fe­nekén egy patak folydogált. Azt mondják, a férfi sassá, felesége pedig hallá változott. Még így is jól jártak ahhoz ké­pest, amilyen oktondiak voltak. A MALOM ÉS AZ OSTOBA (INDIAI NÉPMESE) Egyszer egy ostoba lement az Indus folyó partjára. Ott meg­pillantott egy zakatoló vízimalmot, így szólt akkor magában az osto­ba: Azt mondják az emberek, hogy Istent megismerni az ő cso­dálatos tevékenységéről. Nos hát, ez itt csodálatos dolog, de csodá­latos az ő tevékenysége, hiszen se keze, se lába, mégis jár. Bizonyára ez az Isten. Azzal odaszaladt, térdre borult és megcsókolta a malom kerekét. Az éles malomkerék azonban ala­posan összevagdalta az arcát. AZ AFGAN ÉS A SZÁMÁR (INDIAI NÉPMESE) Néhány újságírónak (és nemcsak nekik), akik „objektivitásuk" bizo­nyítékait a téves közhangulatban keresik. Történt egyszer, hogy az Indust partján ült egy afgán egy kikötött révhajóban, mellette feküdt a ko­rája. Egy kis idő múlva jött a par­ton egy paraszt, maga előtt haj­totta szamarát, s kérte az afgánt: vigye át őket a folyón. Mikor azon­ban a csónakba akarta hajtani a szamarat, az megmakacsolta ma­gát, és semmiképpen sem engedel­meskedett. Sem kéréssel, sem fe­nyegetéssel, sem pedig szidással és rúgással nem tudta rávenni a pa­raszt, hogy belépjen a csónakba. Akkor az afgán felugrott, meg­ragadta a karaját és egy csapással lemetszette a szamát fejét. — Afgánnak joga a büszke ma­kacsság — kiáltotta —, de a sza­márnak soha! xxx A mesék minden időkben a leg­tisztább bölcsességet szolgáltatják. Szolgáljanak most is: az okosok­nak szórakozásul, a butáknak oku­lásul. (g) .w < CQ cc LU 00 üi *3 «st < Bár ezredesnek szólították, 6 is az ejtőernyősök terep­színű overállját viselte. Egy kendővel percenként megtörölte a kezét. Géppisztolyát a szomszéd asztal ra rakta, amelyen az ejtőernyősök felállították az elektronikus gépezetet. Amikor az ezredes leült a hordozható íróasztalhoz, Mezia észrevette, hogy a feje keskeny, haj­lékony, bőrrel bevont száron imbolyog. Mezia megértette, hogy ügye rosszul áll: hallott már egyet s mást az ilyen protézisnyakú emberekről. — H-á-t — szólalt meg az ezredes mosolyogva —, talán már azt hitték, hogy elfelejtkezünk a létezésükről? — Igenis, uram — felelte Mezia. — Azt gondoltuk, hogy már nem jönnek. — Évekig nem volt repülésre alkalmas idő — közölte az ezredes sajnálkozó hangon. — Igen, uram. Mezia a saját lábára meredt. Eszébe jutott a nyolc kilo­méternyi gyalogút a tarlón, amelyet mezítláb tett meg. Köröskörül már elkezdődött az aratás, és az R-259 falu határában a déli lejtőn elterülő szántóföldet az előző héten lekaszálták. Mezia öreg, terepszínű nadrágot és kifakult, égszínkék trikót hordott. Az ejtőernyősök megtalálták sarlóját (Mezia a 118-KC tó partján kaszált), a sátor bejárata mellett feküdt. — Ideges? — kérdezte az ezredes gúnyosan. — Igenis, uram. Az ezredes cigarettacsomót vett elő és rágyújtott. Meziára nézett, majd overallja zsebébe süllyesztette a cigarettákat. — Milyen a termés? — kérdezte, vöröses füstkarikákat eregetve. — Ezek rákellenes cigaretták — magyarázta. — Lymphosarkomán van. Ezeket kell szívnom. — Nem rossz a termés — felelte Mezia, és nagyot nyelt. Az ezredes a szomszéd asztalhoz lépett és mutatóujjával megpöcögtette a mikrofont: — Katrin, hol marad? — kérdezte ingerülten. — A rozs, úgy látszik, nem lesz rossz — ismételte Mezia. Erőlködött, hogy ne gondoljon Máriára. Lehet, hogy nem találják meg. Amikor már harmadik hónapja volt áldott állapotban, egy szál háziszőttes ruhában, mezítláb, az erdő­be mentek. Azután újra kinőtt a haja. Amikor Mezia meg simogatta a fejét, érezte, hogy szúrják tenyerét a rugalmas, fekete hajszálak. Magas leány lépett a sátorba, szürke nadrágban és sárga pulóverben, Mezia csodálkozva bámult a leány napbarnította kecses nyakára: egyetlen dísz sem ékesítette. — Hol csavarog? — mordult rá az ezredes. — Itt az ide­je, hogy ezzel a fickóval foglalkozzunk. — És Meziára mutatott. Kidolgoztam a szemfenék-felvételeket — válaszolta a leány nyugodtan. — Ne izguljon, Bonner. Nem történik vele semmi sem. Meziához lépett, végigmérte a férfit tetőtől talpig. Mezia zavartan dugta meztelen lábát a szák alá. — Emlékszik a készüléke számára? — kérdezte a leány. — Igen, kisasszony. A készüléket öt évvel ezelőtt állítot­ták össze. Gyári száma: 674-428. A leány átlapozta az asztalon az ezredes előtt fekvő papírokat. — Érdekes! — állapította meg végül. — Az A-listán szerepel a száma! — Tudom! — felelte az ezredes. — Minél gyorsabban meg kell vizsgálni, Katrin! A leány kulcsot vett elő a zsebéből és puha, napbarnított kezét Mezia nyakára tette. Jonathan Stagge Ui ♦l* 'w Ifi 3. — Nellie Wood? — Buck tágra nyi­totta a szemét. — Mit jelentsen ez? — Meggyilkolták. Az előbb találtuk meg a parton, megfojtva. Buck fiatal arcáról lerítt az ijedtség.- Na és? Miért jönnek ezért hozzám? Csak annyit mondtam: — Világos, hogy magához kellett jön­nünk. Nellie Woodot rövid idővel azután gyilkolták meg, miután elhagyta a szál­lodát. Én a hallban voltam, amikor ki­ment, s láttam, hogy maga követte őt. — Te jó ég, nem! Unatkoztam a hall­ban. Én ... Csak nem gondolja, hogy találkát beszéltünk meg? .. . Csak egy kis friss levegőt akartam szívni. — Mikor tért vissza? — Ejh, nem figyeltem az időre! — Buck bizonytalanul nézett Barnasra, majd rám. — Talán csak nem gondolja a rendőrség, hogy valami közöm van a dologhoz? Miért gyilkoltam volna meg a lányt? Hiszen alig ismertem! Megfigyeltem, hogy a papírkosár felé néz. Szó nélkül felálltam, és a papír­kosárhoz léptem. Ott feküdt benne egy négy részre hasított fénykép. Ahogy le­hajoltam, hogy kivegyem, Buck egy ugrással mellettem termett, és felkiál­tott: — Hagyja ott! Ügy állt aztán, mintha megmereve­dett volna. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy semmit sem csinálhat már. Az asztalon összeillesztettem a fény­képet. Nellie Wood képe volt. A jobb sarkában kézzel írt ajánlással: „A ked­ves Bucknak, emlékül Nellietől." Buckhoz fordultam, oki szürke arccal állt mellettem. Tehát nem volt maguk között sem­mi, ma este nem voltak együtt? Maga nem tud semmit az egész dologról? Buck nem mozdult. Zsebre tettem az eltépett fényképet, és Barnesszel az ajtó felé indultunk. A partőr tehát szemér­metlenül hazudott. — így. S most menjünk a temetőbe — mondtam Barnessznek. A hall ki volt világítva. Beszűrődött a köd. A hideg léghuzat elárulta, hogy a ház ajtaja nyitva van. Egy női alakot láttam homályosan, aki valamit tartott a karjában, s mielőtt belépett, této-

Next

/
Oldalképek
Tartalom