Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-30 / 35. szám
— Maradjon ülve — mondta mosolyogva, érezve, hogy a férfi fel akar emelkedni. — Micsoda gentleman! — nézett csodálkozva Meziára. Fürgén kikapcsolta a Mezia nyakán függő apró készüléket, és óvatosan megérintve ujjaival a férfi lenyírt fejét, szétkapcsolta a vezetékeket, amelyek Mezia koponyájából kiálltak. Az А-listába tartozó egyéneknek hat mikroelektródát ültettek az agyába, — hármat a gondolatellenőrző, és hármat a cselekvést irányító tekervényekbe. A többiek agyába csupán két elektródát vezettek. Attól a pillanattól kezdve, hogy a vezetékeket szétkapcsolták, Mezia már csak Máriára gondolt. Megbízható helyen rejtette el az asszonyt a Barna hegyek között. Megállapodtak abban, hogy amikor a gyermek megszületik, Mária Jákobnak fogja nevezni. Meziának Mária haja jutott eszébe. Mindig csak kopaszon látta az aszszonyt. Annak idején, amikor megismerkedtek, Mária már a nyakán hordta a készüléket. — Az enkephalographiai laboratóriumban leszek — jelentette be a leány, és kiment, kezében Mezia készülé kével. Szép lány! — sóhajtott fel az ezredes Igenis, uram. A barlangban búvóhelyet rendezett be Máriának, és víz- és élelmiszertartalékot rejtett el. Megállapodtak abban is, hogy Mária két év múlva, a gyermekkel együtt megpróbál eljutni R-204 faluba. Ott élt Mezia bátyja. — Kiváló lány! — állapította meg az ezredes. — Igenis uram — helyeselt Mezia, majd kisvártatva megkérdezte: — Mentesült a készülék viselése alól? — Igen. — Örökre ? — Egyelőre. Legjobbjaink közé tartozik. — Véradó? — Nem — rázta meg a fejét az ezredes. — Nukleinsav. Mindenféle genetikai liókusz-pókuszhoz használják. Bár, azt hiszem, jobb lenne ... — hahotázott az ezredes. — Azonkívül pedig az ALLL-tiszteletbeli elnöke. — Nem tudom, uram, hogy mi az — jegyezte meg Mezia udvariasan. — Az Abszolút Lojális Leányok Ligája. Az asztalon álló egyik készülék indikátora zöld fénynyel lobbant fel és Mezia hallotta a leány hangját: — Halló! Bonner! Érdekes adatok. Minden simán megy. Hallja, Bonner? Meg lesz elégedve az eredménynyel! Sikerült megfejteni az agyalapi impulzusokat. Mezia a falu kórházából ellopott egy, a szülőnők számára összeállított kötszeres csomagot, ezenkívül ellátta Máriát a legszükségesebb antibiotikumokkal. A válás időpontjában néhány órára sikerült szétválasztania a vezetékeket, amelyek a mikroelektródákat a nyakán függő 674-428-as készülékkel összekötötték. Mária készülékét a 118-KC tóba vetette, miután egy gránitdarabbal szétzúzta. A készülék olyan lett, mint egy szétlapított konzervdoboz. Az ezredes megint rágyújtott. — Nézzük csak, mit csinált közben Katrin — szólalt meg elgondolkozva. — Igen, uram! A leány ebben a pillanatban befutott a sátorba: kezében papírcsomót tartott, gépelt szöveggel. Az ezredes elmélyedt a papírok olvasásába. Katrin az asztal fölé hajolt és súgva mondott neki valamit. — Hát így vagyunk! — meredt az ezredes Mezia szemébe. — Hol van Mária? Nem tudom. Nem tudod? Igenis, uram. Vagyis nem, uram. Nem tudom, uram. — Már egy hónapja, hogy megfigyelő készülékeink nem fogják Mária gépének jelzéseit. Tudod, hogyan büntetik a készülék elpusztítóit? Hol van Mária — kérdezte újra, éles hangon. — Hol van? — Nem tudom, uram. A tavaszi vásár óta nem találkoztam vele. Mezia látta, hogy Katrin elneveti magát — Kimenni! — parancsolta az ezredes. Mezia kilépett a sátorból. Alacsony, súlyos felhők úsztak a mező fölött. Mintegy harminc méternyire egy sárral befröcskölt, nyitott teherautó állt. Tetején ezüstös hangszórók csillogtak. A völgyben emberek arattak, kaszákkal. Mezia látta meggörnyedt hátukat, izzadtságtól sötétlő ingüket. — Szóval, nem tudod? — Nem, uram! — felelte Mezia határozottan. A kocsi tetején megszólaltak a hangszórók, énekhangok hallatszottak, és a hangok Meziát valami régi, ismerős dallamra emlékeztették — egy szép, elfeledett, távoli zenére... — Nem tudom! — ordította Mezia. — Mit akarnak tőlem?! Az ezredes odakiáltotta az ejtőernyőst és valamilyen utasítást adott neki. A katona tisztelgett és gyorsan futott a nagy sátorba, amely ugyanolyan terepszínű volt, mint overállja. — Ez bölcsődal. Az én bölcsődalom — gondolta Mezia — A rádiós játszik — kiáltott fel Katrin elégedetlenül. — Hiszen mindenféle érdekes enkephalographiai leírást adtam neki. Aha, lám, kész is van. Ezt hallgassa meg! Mezia most a saját hangját hallotta. A kaszáló emberek dermedten figyeltek fel. — Mária — mondta Mezia dörgő, idegen hangja, — Mária, szerelmem. Megmentelek, Mária. Elmégy a DCI folyó torkolatához. A bokros hegyoldalon egy elhagyott kunyhót találsz, és ott letelepszel. Megmentelek téged. Az ezredes elgondolkozva dörzsölte meg kezével a protézisét, amely a fejét tartotta. A terepszínű sátorból előugráltak az ejtőernyősök. — Na, én megyek — szólalt meg Katrin. — Szörnyen sok anyagom van. — Minden rendben! — bólintott az ezredes dicsérően — Kiváló lány vagy, Katrin! Az ejtőernyősök, géppisztolyaikkal zörögve, a helikopterbe ültek. A hajtóművek megindultak, és a helikopter lassan felemelkedett. Az ezredes intett. — Gyerünk — lökte meg Meziát géppisztolyával az ejtőernyős. — Minden jót, fiam. És emlékezz — soha nem kell hazudni! Csak az igazat mondd, az igazat. Megértetted? Elmehetsz! Mezia felnézett. A helikopter elrepült a DCI folyó irányába. — Gyerünk — szólt az ejtőernyős türelmetlenül. Gyerünk, gyerünk! Mezia lépkedett, boldogan mosolyogva. Ez volt életének utolsó hazugsága. Emlékezett, hogy előző este arra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Máriára, és állandóan, szenvedélyesen suttogta azokat a szavakat. amelyeket suta kézzel egy papírszeletre írt fel magának: „Mária, Mária szerelmem. Megmentelek, Mária. Elmégy a DCI folyó torkolatához. A bokros hegyoldalon egy elhagyott kunyhót találsz és ott letelepszel. Megmentelek téged.“ — Állj! — szólt rá az ejtőernyős. Mezia hallotta, hogy háta mögött egyre távolodik a helikopter zúgása. A letarolt mező szélén állt. Eszébe jutott a hosszú út a tarlón át. — Szabad vagy! — mondta az ejtőernyős. — Menj. Szabad vagy! Mezia a tarlóra lépett. Fájt a lába. „Nem baj“ — mondta magában. „Hiszen már csak öt lépés.“ Maga elé nézett. A Barna hegyek kék körvonalai ott remegtek a szeme előtt. Hallotta háta mögött a géppisztoly závárzatának kattanását. „Már csak egy lépés“ — gondolta és megkönnyebbülten felsóhajtott. Karig Sára fordítása vázott egy kicsit. Megismertem Heywood kisasszonyt. Karjaiban egy nagy csokor babérágat tartott. — Jó estét, doktor úr. Gyönyörű este van — olyan vad és romantikus. S ez a csodálatos növény! A homokbuckákon találtam, nem tudtam ellenállni, holnap lefestem ezt a csokrot. IX. Ügy látszik, az őrmestert felajzották élményeink. Miközben a nedves homokban lépkedtünk, kiöntötte a szívét. — Húsz év óta nem történt itt semmi érdekfeszítő — kezdte. — Cora Mitchell esete óta. — Az Mitchell nővére, ugye? — kérdeztem. — Igen. De nem szereti, ha beszélnek róla. Jelenlétében nem szabad említeni a nevét. Nem akart még egy rendes temetést sem fizetni, amikor két héttel ezelőtt a halingi börtönben meghalt. Biztosan emlékszik még Cora Mitchellre. Minden újság közölte a fényképét. Igazán nagyvonalú ékszerrabló volt, s a végén mégis itt kapták el, Talizmánban. — Barnes hangja büszkén csengett. — Én tartóztattam le, lenn a faluban, a szülői házban. Az én képem is bekerült az újságba Még mindig tartott a dagály. Végre elérkeztünk oda, ahonnan Daniele-vel megláttuk a lampiont. — Na, doktor úr, hol van a nyitott sír? — kérdezte Barnes. — Itt kell lennie a közelben, egy fenyő alatt. A fához értünk. Meg voltam győződve, hogy jó helyen járunk. Zseblámpánkkal megvilágítottuk a földet, s meglepetésemben felkiáltottam. Nem volt már ott semmi, sem lampion, se ásó, sem pedig gödör. Barnes előrehajolt. Itt valószínűleg valaki felásta a földet. Miután ön elment, ismét eligazították. Ez világos. Nem olvasta el véletlenül a koporsón a nevet? — Sajnos, nem. — Nem baj. Doktor Gilchrist, mint az egészségügyi bizottság megbízottja, minden sírról tud. Ott van a jegyzéke az irodában, amelyet akkor készítettek, amikor a tenger elsodort néhány sírkövet. Itt hát nem maradt már semmi felderíteni való. Az őrmester elbúcsúzott, én pedig felajzott idegekkel visszatértem a szállodába. Mikor másnap reggel felébredtem, napfényben úszott a szobám. A lányom jókedvűen futott be. — Jó reggelt, apu! — kiáltotta, és majd megfojtott a csókjaival. Aztán előhúzott a zsebéből egy összegyűrt levelet: — Fanshawe úr megkért, hogy adjam át neked. Felnyitottam a borítékot: „Kedves doktor úr! Megkérhetem egy nagy szívességre? A feleségem nem érzi jól magát, s nekem mellette kell maradnom. El akarunk utazni, mihelyt ezt a rendőrség megengedi. Azonban Bobby nagy problémát okoz nekünk. Nagyon csügg az ön kislányán. Volna olyan kedves, ma délelőtt a szárnyai alá venni? Ha lehetséges, Daniela jöjjön érte. Bobby természetesen semmit sem tud Nellie haláláról. Mi csak annyit mondtunk neki, hogy Nellienek el kellett utaznia. Köszönettel — az ön Virgil Fanshaweja." Visszatettem a levelet a borítékba, és odaszóltam Danielának: — Fanshawe úr arra kér téged, hogy vigyázz ma délelőtt Bobbyra. Menj érte, jó? Daniela néhány perc múlva már meg is jelent Bobbyval. — Jól von — mormogtam. — Leviszem a gyerekeket a tengerpartra. X. Lementünk a vízhez, és ott Buck Valentine-nal találkoztunk. Azt mondta, hogy a következő félórában nincs ideje a gyerekekre vigyázni, mert arrébb, a parton, rendbe kell hoznia a mentőcsónakot. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg visszatér, s lefeküdtem a homokba. A gyerekek a közelemben játszottak. — Te vagy a fekete gyémánt — hallottam Danielát. — Eláslak, aztán megint kiáslak, és megtalállak. Bobby meg sem mozdult, miközben Daniela beásta a homokba. — Mi az a fekete gyémánt? — kérdeztem szórakozottan. — Hát nem tudod, hogy itt a környéken egy fekete gyémánt van elásva? A halászok mesélték nekem. Meg akarom találni, azért gyakorolunk Bobbyval — mondta Daniela. A gyerekek még mindig játszottak, mikor Buck visszatért, s leült mellém. — így, doktor úr — most már felválthatom — mondta. — Köszönöm szépen. Buck egy gyors pillantást vetett rám. — Szeretnék önnek valamit mondani, doktor úr. Nem tagadom, hogy egy ideig jártam Nellievel. Tegnap éjszaka féltem, azért hazudtam. Az egész már régen befejeződött. Kedvemet vesztettem, mert Nellie állandóan Fanshawe után járt, s engem cserben hagyott. De a gyilkossághoz semmi közöm. — Elpirult. — Tegnap este egyáltalán nem láttam. Okvetlenül be kell számolnom Sweenynek a képről és a többi dologról? Csak nehézségeim lesznek emiatt. — Sajnálom, Buck — mondtam, — de semmit sem szabad eltitkolnom. Sweeny felügyelő már mindenről tud. Tudja, hogy eltépte a fényképet, még mielőtt magához mentünk volna, hogy a gyilkosságról értesítsük. Gondolkozzék a dolgok felől, hogy a felügyelőnek kimerítő választ adhasson. (folytatjuk)
