Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-16 / 33. szám
к tlépett a sűrítésből, kopasz felét kellemesen hűsítette a htdeg éjszakai levegő. Óvatosan és megfontoltan ment át az úton, mintha ki akarná kerülni a kékesen csillogó foltokat, amelyeket a szálloda neonreklámfa vetett a nedves úttestre. A szálloda csarnoka üresen ásított, csak hátul, a központi fűtés radiátora mellett üldögélő két néger beszélgetett halkan. — Elnézést — szólította meg az érkezőt a portás, megigazítva aranykeretes pápaszemét — elnézést, uram... — s иЦа tétován keresgélt a sűrűn teleirt vendégkönyvben. — Vágner — mondta a kopasz. — Uram — pislogott a portás sajnálkozva — önnek kétágyas szobája van, de csupán az egyik ágyat foglalja el... s így ... elnézést... egy küldöttség érkezett... sajnos, alkalmazkodnunk kell a körülményekhez ... nagyon rendes úriember, akit kénytelenek voltunk elhelyezni az ön szobáidban ... egy volt hotelier ... — A kulcs fönn van? Nos, nem tesz semmit... A kopasz férfi biccentett, és belépett a felvonóba. A felvonó zökkenve megállt a harmadik emeleten. A férfi zajtalan léptekkel végigment a folyosó plüsszőnyegén, és szobájának ajtaja előtt visszafojtotta a lélegzetét. Belülről semmi sem hallatszott. Lenyomta a ktltncset, és belépett. Az ablak közelében levő ágyban gondosan fésült és borotvált férft feküdt narancssárga ptzsamában. — összepárosítottak bennünket — tette le a könyvet a takaróra. — Vágner vagyok. — örvendek, Stlan. Gyakran jár Prágába? — Hetente egyszer. — Fél év után először vagyok Prágában. Azt hittem, szórakozom majd egy jót, de nem ért semmit. — Nem zavarnám, ha megfürödnék? — Nem. fó meleg a víz. A férfi letette a kalapját a fotelre, a felöltőjét akasztóra téve felakasztotta a szekrényben, és levetette a cipőjét. Csak úgy zokniban kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, s eltűnt mögötte. Amikor ott állt meztelenül a kád előtt, amelyben tompa zuhogással ömlött a forró víz, hirtelen hideg borzongás futott végig rajta. Miközben várta, hogy a kád megteljen, a vízből felszálló pára kellemes meleggel simogatta, de mégts megrázkódott a belső hidegleléstől, még most sem tudott tőle megszabadulni, tulajdonképpen attól a pillanattól fogva tartotta, hogy az Igazgató azt mondta neki: — Foglaljon helyet. ö leereszkedett az egyik puha bőrfotelbe, a szűk Igazgatói szobában, amely a zsúfolásig meg volt tömve bútorral, mlkrofonos zeneszekrénnyel, a fogassal, amelyen most ott lógott a felöltője. — Szomorú kötelességet kell teljesítenem — szólalt meg az Igazgató — annál ts Inkább, mivel jó előmenetelő diáklányról van szó. Bocsánat, mtért nem jött el az anyja? — Nem tudom. Két éve nem láttam az anyját. De talán megfelel az apja is ... — Ezért írtunk önnek — mondta elégedetten az Igazgató. — Ezért van Itt az elvtárs. Na. Hát röviden és velősen ... A lánya nem mondott semmit? — Még nem. Csak délután találkozunk. Hetente egyszer látjuk egymást. Mlndtg akkor, ha Prágába jövök, a központba. — Arról van szó, hogy ... Tulajdonképpen minden azzal a vlkendházi esettel van összefüggésben. Hogy rövid legyek, arról a mníSekt víkendházról van szó. Elzárta mind a két csapot, mert a hideg és a mes kényszerítette magát, hogy az arca helyett piros bőrkesztyűjére szegezze tekintetét. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Hiszen tudod — mondta zavartan. — Különben ma korábban kell elmennem ... Zongora órára Hány éves vagy, Míténo ... Tizenhat — mondta rá csodálkozva. Már lehetne magadhoz való eszed. Hozták a lány kávéját, kanalával körözött a csészében, kapargatta az alját. Lehorgasztott fejjel keverte a kávét, gondosan fésült frizuráját pajzsként tartotta az apja elé. Nem lehetett a szemébe látni, így hát az apja alaposan végigmustrálta. Vízhatlan kék köpenyét magán hagyta, egészen a szék szélén EDUARD PETISKA NINCS KÖZÉPÚT leg vizet egyszerre szokta a kádba ereszteni, az arany középút szabályai szerint. Eltalálta a kellő hőfokot, ebben az esetben bevált a középút, az életben minden másképpen volt. A lányával délután háromkor találkozott, egyszer egy héten háromtól ötig futotta az Idejéből, így egyezett meg a bíróságon a feleségével, akkor tizenhárom éves volt a lánya. Mindig ugyanabban a cukrászdában találkoztak, az első években azért, mert a kislány szerette az édességet, és örömmel vásárolta neki garmadával a tejszínhabos, csokoládés süteményeket. De az utolsó években csökönyösen elutasított mindenfajta édességet, azzal a szilárd elhatározással, hogy olyan formát biztosítson az alakjának, amilyeneket a tv képernyőién, a moziban és képeslapokban látott. Ma fél négy volt mire meglőtt, máskor ez nem ts lett volna fontos, de hát éppen ma, s ezen felül még nem volt 5 óra, mikor elbúcsúztak. Amióta kinőtte a gyermekcipőkéi, a férfi gyakran azt sem tudta, hogy miről beszéljen vele, — társalgásuk minduntalan megakadt, s mindehhez a lányka mindlobban kezdett az anyjára hasonlítani. Hovatovább elvesztette önbizalmát, s különös zavar kerítette hatalmába. — Ahoj, apu — jött félórás késéssel — régóta vársz? Néhány bevásárlást kellett elintéznem. Tudta, hogy hazudik, mégsem válaszolt semmit. Már régen meggyőződött róla, hogy a lány számára a valóság csupán nyersanyag, amelyből képzeletének termékeit modellálja. Futólag rápillantott, ült, mintha a következő pillanatban márts futnia kellene. — Aha — mondta váratlanul, és felemelte a fejét — tehát megtudtad. — Az apja zavarában ismét a hanyagul odavetett kesztyűre bámult. — Levelet kaptam. Az igazgatóságtól. Ma voltam az iskolában. — Az igazgatóval folytatott beszélgetése után elhatározta, hogy nem tesz a lánynak szemrehányást. Hogy megpróbálja megérteni. De több, mint fél órát kellett rá várni, és most már fáradt volt. — Szépen kezded az életedet — mondta, s érezte, hogy milyen elviselhetetlen, és talán ezért még hozzátette: — Mondhatom, nagyon jól kezded az életedet. — Minden egészen másképp volt, mint ahogy ne ked bebeszélték — jelentette ki a lány szemtelen fölénnyel. — Nekem semmit sem beszéltek be. Honnan tudod, hogy egyáltalán valamit bebeszéltek. Ezek tények. Az egész fürdés véletlen volt. — Most? Míténo! Már majdnem tél van. Kt fürdik ilyen időben? — Ja, te a folyóra gondolsz? — mondta ironikusan. — A folyóban. Szóval te azt gondolod, hogy a folyóban fogok fürödni, mi? — élvezte apró kis diadalát. — Ott egyáltalán nincs ts folyó, a víkendház az erdő szélén van, s ha az ember fürödni akar, messzire kell mennie. Jonathan Stagge £ 'a í Már sötétedett, amikor befutottunk a Talizmán-foki kikötőbe. Elbúcsúztunk a csónakosoktól, és a kislányom, Daniela, felfűzte egyetlen zsákmányunkat, az aranymakrélát a horogra. Vad és kiszámíthatatlan volt az idei szeptember ezen az Üj-Anglia-i vidéken. A tenger hullámai centiméterről centiméterre martak ki a portból egy-egy darabot. A falu legrégibb része, valamikor eleven település, ma már majdnem teíjesen elárvult. A Talizmán szálloda, amely tizenöt év előtti első látogatásomkor teljes virágában volt, és veszélyen kívülinek látszott, azóta egész közel került a tengerhez. Két évvel ezelőtt feladták a régi templomot is, mert az óceán egy forgószél alkalmából elöntötte a régi temetőt, és már a Talizmán-fok egykori lakosainak utolsó nyugvóhelyét is veszélyeztette. Sűrű köd feküdt a homokos part fölött, mikor befordultunk a földnyelv felé, amely a régi temető elhagyott szélét képezte. Éppen apály volt. Daniela végre abbahagyta a fütyürészést. — Nézd csak, apu, azt a piros fényt — kiáltotta. — Úgy néz ki, mint egy lampion. Tényleg, a ködön keresztül átszüremlett valami vörös fény. Valahol a temetőben egy lampion égett. Odaadtam Danielának a halászfelszerelésemet, és elindultam a vörös fény felé. Miközben átmásztam a homokbuckákon, egyszerre csak megmozdult a lampion. Amikor odaértem a temetőhöz, világosan láttam a lampiont egy görbe erdei fenyő tövében, amely egy pár méterre állt a parttól. Fényénél megismertem a kis sírhantokat, amelyek már régen elvesztették fejfájukat. Egyszerre észrevettem még valamit egy furcsa, alaktalan figurát, amely mozdulatlanul támaszkodott a fenyőhöz, majd rögtön eltűnt a köd leple alatt, a fa mögött. Tovább haladtam a vörös fény felé — a lampion egy ásó előtt állott, amelynek lapjára nedves föld tapadt. Feltűnt nekem, hogy lábam alatt a homokos föld is nedves. A lampion fénye felfedte a talányt: egy frissen felásott sír szélén álltam. Felé hajoltam, egy régi koporsó volt benne. A felső végén valaki tisztára súrolta a réztáblát, néhány rög is feküdt a nyitott sírban. A tenger felől jövő szél hirtelen eloltotta a lampionban levő gyertyát. — Apu! — hallatszott Daniela ijedt hangja a partról. Gyorsan visszamásztam a homokbuckákon. Jól esett Daniela izmos kis alakját látnom, s meleg kezecskéjét érezni jobbomban. — Rettentő sokáig voltál el, apu — mondotta Daniela szemrehányóan. — Hova tetted a lampiont? — Kialudt, ott hagytam — válaszoltam neki zavartan. II. Amikor a szálloda fényei áttörtek a ködön, Daniela előre szaladt. A hallban háiom ember ült: Buck Valentine, Fanshawené, és — akit nem szívelhettem — Usher doktor. Buck Valentine-t a szálloda partőrként alkalmazta. Fehér sportinget és fehér sortot viselt, egy régi folyóiratban lapozgatott, s szűkösen öltözött hölgyek fényképeiben gyönyörködött. Ahogy elmentem előtte, Valentine leeresztette a képeslapot, és egy oldalpillantást vetett a fiatal hölgyre, aki egy kemény tapadón ült. Marion Fanshawenek kecses alakja volt, de hideg, szürke szeme sokáig tudott a semmibe meredni. Férjén és ötéves Bobby nevű fián ritkán szólt valakihez. Előtte is el kellett mennem, hogy az étterembe jussak. — Még mindig dolgozik a férje? kérdeztem. — Igen — válaszolta. Tudtam, hogy a Diana-szerű Nellie Wood, Bobby nevelőnője, Virgil Fanshawe-nek, a festőművésznek még modellt is áll. Kérdésem tehát ebben a késői órában nem volt éppen tapintatos. — És Bobby alszik már? — próbáltam zavaromban menteni a helyzetet. — Igen. Gyorsan tovább mentem. Reméltem, hogy elkerülöm a harmadik ott ülő tekintetét. Magam sem tudom, miért nem viseltem el Usher urat. Semmit sem tudtam róla, de már a puszta megjelenése is zavart. Bizonytalan korú volt, magas, vékony, vörös hajú, és a világ legutálatosabb kezeivel verte meg a sors. Szokása szerint ezen az estén is kedvenc könyvét, a bibliát olvasta. — A, Westlake doktor úr — szólított meg torokhangján. — Ma még ilyen későn is halászott? — Igen, elég sokáig — mormogtam. — A ködben könnyen eltéveszthette volna a kikötőt. Szerencse, hogy semmi baja sem esett.
