Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-15 / 11. szám

Még mindig rázza a nevetés, talán még az utat sem látja, egész testével ráfekszik a kormánykerékre, hogy ki ne csússzon a kezéből. De örül, hogy belemélyedhet ebbe a témába.

— Már fényesítik a sarkantyúikat, csak egy háborúra várnak, aztán majd szépen oda masíroznak. Egyelőre még csak marakodnak, még nem döntötték el, ki milyen miniszteri tárcát kap, mert igen sok a jelölt.

Mária nem nevet. Hallotta, tudja, hogy itt valaki varsői kormányt is összeállít. Itt, vagy Amerikában, talán máshol. Tehát kormány, az lenne éppen elég, csak olyanok vannak kevés számban, akik kormányozni is tudnak.

— Hát mit szól hozzá?

— Maga velük megy majd? — kérdezi vissza Mária.

A férfi elhallgat. Az autó egyre magasabbra mászik, már beértek a villanegyedbe, itt nincsenek gyárak és neonok, nagy bérházak sem, a fényszóró olykor mesébe illő kis rezidenciát világit meg zöld pázsit közepette, mintegy kitépi a sötétségből, majd könnyelműen visszadobja. A széles szerpentin csendes és üres, csak a motor zúg, biztosan jó messzire elhallatsztk.

— Én nem akartam meglógni — mondja a sofőr. — Azért szöktem, mert a szökős nagyon nehéz dolog volt. Csak ezért. Nekem elég, ha valamiről tudom, hogy nehéz, máris meg akarom próbálni.

— És visszatérpi nem lett volna nehéz? Ez nem vonzotta?

A férfi megint elneveti magát:

— Hát én legföljebb csak szépasszonyokhoz lopózkodom be. De most már ezt sem, mert az asszonynak olyan orra van, hogy veszélyesebb mint egy csendőré.

Láthatóan elégedett, hogy ilyen szellemesen szerelte le Máriát, bravúrosan kanyarodik jobbra, majd balra, aztán megáll egy kivilágított ház előtt. Kikapcsolja a motort, s ebben a pillanatban hangos dzsesszmuzslka támad rájuk a tárt ablakon keresztül.

Bálba megy?

— Csak egy kis baráti összejövetelre.

Mária a retiküljében keresgél, a férfi rá sem pillant a taxaméterre, nem siet.

— Party — mondja nagy szakértelemmel. —■ Ezt nagyon kedvelik errefelé. Mindig, minden alkalommal party-t rendeznek. Kik laknak itt? Ausztráliaiak?

Nem. Lengyelek.

Lengyelek.

A taxis egyszerre igen elkomolyodik, s az idáig szűrődő fényben figyelmesen vizsgálja utasa arcát.

— És ausztráliaiak már meghívták? Volt valamelyik családnál?

Igen, voltam.

Ez a közlés olyan hatással volt rá, hogy tenyerével nagyot ütött a kárpitozott háttámaszra.

— Hát most elhiszem, hogy visszamegy. A mi fajtánkat nem hívják meg. De hozzánk sem jönnek látogatóba. Mi csak úgy éldegélünk, csehek, lengyelek, románok, olaszok külön-külön. Mindenki a „párjával“, az emigráns, csak emigránssal érintkezik, legtöbbnyire a földijeivel. De miről is beszélgessek az itteniekkel? Nekünk megvan a magunk gondja-baja, egyik rögtön megérti a másikat, de az Itteni ember — az másképpen él, nem, persze az nem lustálkodik, azt nem, de őt, máshol és másként szorítja a csizma, az inkább csak olyannal jön össze, akinek ugyanaz a baja, mint neki. Mindenki szereti kiönteni a szivét, hát ki bírja egyedül, folyton csak egyedül, mint a rab a cellában, vagy egy puszta szigeten. Maga kibírná?

Nem, én sem bírnám ki — helyesel Mária.

— Mondom, senki sem akar egyedül maradni. Én még egy napig sem vagyok meg emberek nélkül. S mit kezdjek itt? Azok közé, akiknek a kápójuk a kórházban van, nem megyek, így hát csak a magamfajtához húzok, csakhogy nem nagy a választék. Sydneyben kevés a velem egylvású, egy-két cseh, egy pár szlovák, aztán kész.

— Maga már egészen szépen beszél angolul dicséri Mária,

— Hát igen, az angolt már lassan keverem e csehvel. Valakitől kaptam egyszer egy cseh könyvet, örömet akart nekem szerezni. Én is örültem de azt hiszi, hogy elolvastam? A dehogy. Akkoriban az angolt bifláztam, nem engedhettem meg magamnak, hogy az anyanyelvemen olvasgassak Most pedig mér úgy sincs értelme, annyi év után mit kezdjek vele?

a

Mária már a kezében tartja az erszényét, de taxisofőr eltolja a kezét.

Nem kell semmi, mulasson jól.

Becsapja az ajtót, megrántja a kormányt s a kocsi szép csöndesen lecsúszik a dombról

Fordította: L. É

„Ntncs munka. Az emberek Rusztnszkóba járnak munka után. Elég messze. Havonta csak egyszer jönnek haza“ — írta negyedszer.

„A húgodnak Gyöngyös Béla udvarol. Nem örülök neki. Kocsmatöltelék. Nem engedem a házunkba. Már el ts akarta szöktetni Piroskát. A szülei neheztelnek rám, hogy büszke vagyok az iskolás ftamra, pedig nekem ts csak a két dolgos kezem van, mint nekik“ — írta, nem tudom, hányadszor.

Aztán véglegesen és utoljára:

„A húgod elszökött azzal a gazemberrel Szlovákiába. Itt már nincs mit tenni. Hozzá kell adnom a lányom, hogy vágna bele a mennykö! Megszökött a SAS behívó elől. Az a szerencsétlen meg velement."

Es most Gyöngyös Béla Itt menetelt előttem. Ahogy szürkült az égalj, úgy vált egyre feltsmerhetőbbé az alakja. Elöl haladt, nem akart a közelembe kerülni Mtóta a szöktetést megejtette, haragban áll a két család. Édesanyám csak a húgommal beszél, ő át Is jön hozzánk, de ml nem lépjük át Gyöngyös Béláék küszöbét.

Az tstápolnokl lankásnál megszólalt Domonkos Károly, aki elsőnek vonult be a fálunkból, és teljes épségben a legkorábban tért vissza.

— Ebből íratok az öt holdhoz még tíz holdat — mondta, és megigazította a sapkáját. Szokása volt ez. Ha csak néhány szót mondott is, megtgazgatta hozzá a sapkáját.

— Tudod, mit jelent ebből a földből tíz hold? — fordult hozzá a kappan hangú Hegyi Barna.

— Gazdag ember lesz — vélte Széldömökt. — Ml ts azok leszünk — folytatta meggyőződéssel. — Mindnyájan gazdagok leszünk, akik szegények voltunk, és a két kezünk munkájából éltünk. Így ts van ez rendjén. Akt tegnap lent, az most fent, ez a szoctaltzmus. Legalábbis ml így tanultuk Hegyi komámmalI

— Így bizony — húzta ki magát Hegyi Barna, és büszkén körülhordozta tekintetét a földeken.

— Tíz hold — sóhajtott Domonkos Károly és újra megigazította zsíros sapkáját. — Az orosz fronton még nem, de a Tiszánál már öt holdat kínáltak annak, akt legalább égy T-34-est ktlől Késő volt... Meg aztán egy életért öt holdat?!

— Drága föld lett volna — vetette közbe a sógorom és nagyokat bólogatott hozzá. — Ingyen kapunk most. En talán többet ts, mint a többiek.

— Mtért? Hogyan? -- hallatszott Innen ts, onnan Is.

— Partizán voltam.

— Partizán voltál te a gatyám ráncában, de nem a hegyekben — torkolta le Hegyi Barna. — Lőttek ott, nem pálinkát mértekI

— Partizán voltam — makacskodott a sógorom. — Ha kell, papírt is szerzek. A feleségem ts bizonyítja.

— Akkor te Ijesztetted meg Méhes sógort — jegyezte meg Háncs Gyula. — Te szalasztottad a falunkba! Miattad kiabálta, segítség, partizán! Segítség, Gyöngyös Béla!

Az emberek nevettek, a sógorom meg trult-plrult. Méhes sógornak pedig vereseden a füle hegye. Köpködött a hóba és elővette a dózníját. Menet közben csavart cigarettát. Félbeszakadt a beszélgetés, a gondolat azonban nem pihent.

Tudtam, mindenkinek ez a két szó

forgott a fejében: tíz hold! Mindenki ezt variálta ezerféleképpen magában. E köré font színes álmokat. Ez lódított a képzeleten, hogyan ts lesz maid? A földhöz szekér és tgásállat kell, a ház végébe Istálló és a szín, trágyatelep, szérúhely, hiszen eddig mindig az úrnak és a gazdag parasztoknak, Barnabásnak és Boros Gézának csépeltek. El sem bírják nagyon képzelni, hogyan ts lesz, ha pz udvarukon felbúg a cséplőgép?

A debreceni képzőben nem sok alkalom nyílt a haladó eszmékkel való Ismerkedésre. Az események menete alakított ki bennünk bizonyos világnézetet. Visszakerült a Felvidék, visszakerült Erdély, Bácska, a Trianon előtti határokat Igazságosnak tartottuk, és ez jelentősen befolyásolta szemléletünket. Tetszettek a nagy szavak Magyarország jövőjéről, a hárommillió koldusról mit sem, tudtunk, a népi írók könyvel csak később kerültek a kezembe.

Magának élő képzős voltam. Nem barátkoztam komolyan senkivel. Egye dűl a tanulás és a vallásos áhítat érdekelt. Nagy templomjáró voltam minden vasárnap beültem a harmadik padba, énekeltem és buzgón Imádkoztam, és azt hittem, soha semmi nem Ingathat meg a hitemben. Nem így történt.

Egyszer ellátogatott hozzánk Mákkay püspök. A díszteremben találkoztunk vele. Előadást tartott az Isten mindenhatóságáról, mindenütt jelenvalóságáról. A vitában egy ötödévei azt kérdezte tőle:

— Mi a bizonyítéka Isten létének? A püspök nem jött zavarba. A diákság felmorajlott, ő nyugodtan kivárt.

Amikor lecstllapultak a kedélyek, kitérően ugyan, de annál találóbban válaszolt:

— A hivő ember abban különbözik a hitetlentől, hogy kétkedés nélkül él!

Sokunkat kivetett nyugalmából a püspök válasza. En ts hetekig töprengtem a feleletén. Ültem a könyv fölött, a tanulószobában, és a püspök szavat zsongtak a fejemben. Nem mertem a végkövetkeztetést levonni, hessegettem el magamtól a józan, a mérlegelő és bűnös gondolatot.

Mert a püspök azt mondta, legalábbis én azt vettem ki a szavaiból: Ha hiszem, van, ha nem hiszem, nincs!

Akkoriban még nem bírtam elképzelni az életet másképp, csak úgy, hogy az embereket gazdagokra és szegényekre osztottam.

Ne kívánd, ami a te felebarátodéi - vallottam és tartottam a bibliával Így hát Domonkos Károly tíz holá föld utáni sóvárgása és az e körül kirobbant vita vegyes érzelmeket ébresztett bennem. A vörös uralomtól rettegtem; azt tanultam róla, hogy fel akarja forgatni az ezeréves rendet. Sztálinban sem láttam és nem fedeztem fel többet, mint amennyit a vicclapok karikatúrát mondtak róla.

A tanítót arra nevelték, hogy szellemi vezetője legyen a falunak. Szellemi vezetője a jegyzővel, pappal, csendőrőrs-parancsnokkal, egyszóval az elittel. Es én most Itt kutyagolok ezeknek a vörös álmodozóknak a nyomában, akik le akarnak rombolni mindent, ami ezer év hagyományaira épült, tíz holdakat íratnának az ura- Ságéból!

(Folytatjuk]