Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-23 / 8. szám
„Úgy mentem el innen, mint kis gyermek ... “ Amikor beszéltem velük, Petőfit idéztem hangulatkeltőül: „Itt születtem én ezen a tájon... Úgy mentem el innen, mint kis gyermek ... Hol vagytok, ti régi játszótársak? ... Gyermek vagyok, gyermek lettem újra ..." A nagy költő sorait hívtam segítségül, hogy megtudakoljam tőlük: — akik a világ minden tájáról érkeztek körünkbe, itt tanulnak nálunk — hogyan éltek gyermekkorukban, mire emlékeznek vissza? Forgassuk a földgömböt PAPÍRSARKANY A NAP ALATT ... Famagustában születtem. Édesapám a ciprusi kommunista párt egyik veteránja volt. Később őt választották Famagusta polgármesterének ... Hárman vagyunk fiútestvérek. Mindig együtt fociztunk, s a magunk faragta fapisztolyokkal western-történeteket játszottunk: ezt láttuk a moziban, ez imponált. Legkedvesebb gyerekkori emlékem mégis az maradt, amikor papírsárkányt eregettünk, s az olyan sebesen repült felfelé, mintha a fényes Napig meg sem állna Ciprus szigetén csak a fiúk ismerik a játék örömét, a szabad viháncolást, a tengerparti kergetődzést. A lányok nem mehetnek ki az utcára, s tizenkét éves koruktól varrniok kell a kelengyéjüket. Ahol sok a lánygyerek: sok a gond Isi A legminimálisabb hozomány ugyanis: egy ház... A lányok a konyha rabszolgái. Még álmukban sem gondolhatnak az egyetemre, ök arra születtek — így mondják az öregek, s így vésik ezt minden lány agyába —, hogy férjüket szolgálják, amíg csak élnek. A ciprusi iskolában nagy a szigorúság. Néha már о kegyetlenség határát súrolja ... Hazafelé menet mindig találkoztunk egy kutyával. Gazdag ember ölebe volt, amolyan kényes fajta. A gazdája megpróbálta ránk uszítani, mi pedig — válaszul — megkergettük a kutyát, s botokat hajigáltunk utána. Másnap a gazdag ember bepanaszolt bennünket, s az iskolaigazgató tüskére térdepeltetett. Közben olyan erővel verte a hátunkat egy bottal, hogy a tüske szinte a csontunkig hatolt... Ha elvertek, soha nem sírtam. Pedig lett volna rá gyakran okoml Ilyenkor mindig haza menekültem. Édesanyám vigasztalt meg, s szárazbab főzeléket főzött: ez volt a legkedvesebb csemegém. Én pedig hálából — hiszen nem volt lánytestvérem — segítettem neki: bevásárolni, takarítani, ágyazni. Amikor ide kerültem az egyetemre, az lepett meg legjobban, hogy itt a tanár és a diák barátja egymásnak, s őszinte hang uralkodik közöttük. Sokszor kértem új barátaimat, hogy meséljenek erről, mert jó hallani... Én pedig elmondtam nekik, hogy soha nem felejtem el a tüskét, a botot, a „kormost", s azt az érzést, hogyan szerettem volna együtt repülni a papírsárkánnyal, elfelejtkezni mindenről, csak fürdeni a fényben. Repülni, fel, egészen a fényes Napig Szawidisz Maximosz VÁGTÁT A FEKETE LÓ ... Mongóliában születtem, Ulan- Batorból körülbelül ötszáz kilométerre, egy kis faluban, ahol faházak és jurták váltogatják egymást... A családban hosszú Ideig én voltam az egyetlen életben maradt fiúgyerek, s mindent megtettek, hogy megvédjenek a betegségektől. Majdnem ez okozta a vesztemet!... Annyira óvtak, hogy amikor hathónapos csecsemő voltam, tömjénnel körbe füstöltek, hogy elűzzék a rám leselkedő bajt. Nővéreim sürgölődtek körülöttem, s egy parazsat kiejtettek a füstöbólől. Mire észbe kaptak, a parázs lyukat égetett a torkomban, örökre nyomot hagyott... Az én hazámban a gyerekek szinte hamarabb tanulnak meg lovagolni, mint járni, hiszen a ló a legjobb közlekedési eszköz. Lovacskám fekete szőrű volt, velem együtt nőtt fel, s csak az én szavamra hallgatott. Hű barátom volt, akárcsak a kiskutyám, akinek Barsz volt a neve. Minden reggel felpattantam a lovam hátára, Barsz pedig mellettünk szaladt, s elkísért az Iskolába ... Egyszer, télen, leestem a lóról I Nehéz volt rajtam a bunda, a kucsma, a dupla csizma, s lábam beleakadt a kengyelbe... Barsz hiába nyüszített, én hiába kiabáltam, szólongattam a lovacskát, ö kötelességtudó jószág volt, s megszokta, hogy reggelenként sietni kell, egy percre sem szabad megállni, mert a kis gazda elkésik az iskolából, s abból nagy baj lesz... Ebből még nagyobb baj lett, hiszen a ló több mint egy kilométert húzott maga után, s mire beértem az iskolába, alig maradt rajtam ép bőr, tele voltam kékzöld foltokkal... Mongóliában nyolcéves korukban kezdenek iskolába járni a gyerekek, s tíz osztály elvégzése után érettségiznek. Nagy szigorúság van az osztályzásban. Ha valakinek minden jegye ötös, de van egy hármasa is, az már csak közepes-rendű lehet. Egyetemre viszont csak az jelentkezhet, aki kitűnő bizonyítványt szerzett az érettségin. Ha ez nem sikerült, akkor elmegy két-három évre dolgozni, s csak azután próbálkozhat ismét a felvételivel. Még néhány év, s ismét hazamehetek, m’int bőr- és cipőipari szakember. Több mint két hétig tart majd hazafelé az út: vonaton és lóháton... Gyönyörű lesz ismét versenyt vágtatni a szélleli Olzi-utász Csimedregzen A KILENCÉVES KENYÉRKERESÖ ,.. Legtisztábban arra emlékszem, hogy mindig éhes voltam és mindig álmos. Nekem szinte nem is volt gyermekkorom. Hatan voltunk testvérek, s nehezen jutott minden szájba falat. Szíriában csak a gazdagok gyerekei tanulhatnak, mi pedig szegények voltunk. De én mindenáron tanulni akartam, Imádtam a matematikát, mérnök akartam lenni. Szüleim tudták ezt és szomorúak voltak, űk is szerették volna, ha fiukból tanult ember lesz, de semmivel sem biztathattak. Én is láttam, hogy küszködnek, hogyan dolgoznak, s megértettem, hogy a magam lábára kell állnom. Kilencéves fejjel kenyérkereső lettem!... Munka után néztem. Egy szabóhoz álltam be, varrtam, vasaltam, vittem a megrendelőknek a kész ruhát. Aztán egy gépszerelő mellé kerültem, mindenesnek. Végül egy kávéházban kötöttem ki: vízhordó fiú lettem! Kezembe nyomtak egy hatalmas korsót, amely nagyobb volt, mint jómagam. Ezt cipeltem asztaltól asztalig, kínálgattam a friss vizet, s minden pohár után mélyen meghajoltam . . . Iskola után mentem mindig a kávéházba. Letettem kis bádog bőröndömet — ez volt ugyanis az iskolatáskám, ez volt a legolcsóbbl — s éjjel tizenegyig dolgoztam . . . Az iskolában gyakran elbóbiskoltam, s ilyenkor a tanár úgy büntetett meg, hogy ceruzája végét a fülemhez szorította. Nagyon fájt, de szótlanul tűrtem . . , Leckét írni, otthon tanulni, sohasem volt időm. Minden tudást az órán kelleti magamba szívnom .., A vízhordásért a kóvéház tulajdonosától háromnegyed szíriai lírát kaptam naponta. Ez egy csomag cigaretta ára. Hetekig kellett dolgoznom, hogy megvehessen! az iskolakönyveket, hónapokig hordtam a vizet, hogy rendes ruhát vehessek magamnak, s végre egy cipőm is legyen, ne kelljen mezítláb gyalogolnom kilométereket az iskolába! Életem legboldogabb napja volt, amikor vehettem egy ócska biciklit, amelyet már csaknem megevett a rozsda, s nem kellett sóvárogva néznem a többieket, akik előkelőén — szamárháton — érkeztek az iskolába . ., Korán megismertem a munka verítékét, de ha nincs bennem ez a minden akadályt legyőző erő és szorgalom, akkor sohasem teljesül a vágyam, hogy mérnök legyek I A szocialista országok gyerekei nem is tudják, milyen nagy boldogság az: iskolába járni, rendes ruhát viselni, csendben olvasgatni otthon, játszani a barátokkal, szép könyvekből tanulni, jó falatokat enni, s tervezgetni, hogy „mi leszek, ha nagy leszek?1' ... A TUDÓS EMBER VARÁZSLATA Kamal Haymaf ... A guineai családoknál nem ritka a sok gyerek. Mi is tízen vagyunk testvérek: öt fiú és öt lány. Félős kisfiú voltam, mert mindig az ördöggel ijesztgettek. Egyszer — holdsütötte éjszakán — a saját árnyékomtól rémültem halálra, mert azt hittem, hogy az ördög van a nyomomban... De a legjobban attól féltem, hogy beteg leszek! Ilyenkor mindig elhívták a házhoz a tudós embert, aki különféle hókusz-pókuszokkal próbált meggyógyítani, s ezt ki nem állhattam! Leírt például néhány arab verset. Mágikusnak hitt verssorok voltak ezek, amelyekre vizet öntöttek, s nekem a lecsurgó tintás lét meg kellett innom .. . Ha ej sem segített, akkor a tudós ember megfogta erősen a fejemet, arab versikéket mormolt, s közben állandóan köpködte a hajamat. . . A guineai falvakban az Iskolát alig lehet megkülönböztetni a többi afrikai kunyhótól. Én büszke voltam rá, hogy városi iskolába jártam, amelynek alumínium-teteje védett a nagy meleg ellen! Nekünk nem volt olyan bőrből készült iskolatáskánk, mint az európai gyerekeknek. Szövetből varrtunk egy dossziéformájú tartót, s ebbe raktuk a könyveket, füzeteket. A fogóját a homlokunkhoz szorítottuk, s a „táskát" a hátunkon vittük az iskolába. Nálunk „fordítva" tanulnak a gyerekek, a hatodikba Íratják be őket, oztón jön az ötödik, negyedik, harmadik, s az elsős végezi Én jó tanuló voltam, szerettem iskolába járni, s így a hatodik után azonnal a negyedik osztályba mehettem .. . Iskolás koromban Guinea még gyarmat volt, s a francia gyerekek lenéztek, megvetettek bennünket. Mindenáron fitogtatni akarták, hogy az ő szüleik kezében van a hatalom, az övék az ország. Egy ízben összevesztem az egyik francia osztálytársammal, Szemtelenkedett velem, meg akart alázni a többiek előtt, de én nem hagytam annyiban a dolgot, s alaposan elvertemI Nem kellett sokáig várni a bosszúra. Másnap megjelentek a fiú szülei, panaszt tettek, s azt követelték, hogy verjenek engem el — az osztály színe előtt — elefántfarokkal, mert kezet mertem emelni egy franciára! Ez megbocsáthatatlan bűn ... Abban az iskolában a nagybátyám volt az igazgató, aki jelenleg a Guineai Nemzeti Múzeum igazgatójaként működik, ö fogadta a fiú szüleit, s ezt válaszolta nekik: — Ataou nem kaphat verést, mert nem követett el bűnt, csupán jogosan megvédte fajtáját, népe becsületét... Most önök a hatalmasok, önök itt az urak! Ha mindezek ellenére megveretik Ataou-t, én azonnal lemondok az iskola igazgatásáról! Bah Ataou
