Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-02-16 / 7. szám

Rójja fel a kapu jelfájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!"

Ezt csak alig végzé, néhány zöldingesek agyba- Főbe verék, s kiveték jól meghurcolva hajánál! Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte.

Míg húzták-vonták, még egyszer visszakiáltott: .Osztán háromszor veri meg Ludas Matyi kendet!" Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz: .Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!" Ezt minden neveié; de kivált a Döbrögi-háznál örültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

Második

LEVONÁS

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva Elment földetlen földig; s elvitte magával A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.

Hogy dühe céljához juthasson, pénz-kuporásra Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,

Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangolt;

S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanulta A csínját-bínját. Bízván hát mind az eszéhez,

Mind erszényéhez: .Hogy Döbrögi meg ne csalódna, Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni!"

Képe azóta nagyon elváltoza, néki; azonba Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.

Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig Amelynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,

A fala fel van már építve, de a fedeléhez Még faragatlan fák vágynak halmozva rakásra.

.Meg lesz már, így szól Matyi, meg lesz Döbrögi verve!" Elfordúl onnan, vészén egy félkézi szekercét,

Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irhakötővel;

És egy vándorló olasz ács formában jelen meg

Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével;

Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;

Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja,

S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,

Arrafelé sétál; mit akar? — megkérdezi. .Semmit, Úgymond, méltóságos uram! csak ezen vala utam,

Meg sem is állhatnám, hogy az illyent meg ne tekintsem, Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,

A palotában a kőmíves munka királyi;

Bárcsak már fedelét láthattam volna; reményiem E dibdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni."

Mondja az úr: .Ezeket bizony én vágattam az erdőn,

Csak hozzávetvén". .Jók, jók, úgymond Matyi, apróbb Házaknak, de nem ily kastélynak; Róma felé kell Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.

Én, nagyságos uram, láttam s dolgoztam is egy-két Hercegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből Nem képes takaros mivel készíteni." — Kirántja Mérőjét, merkéli . . . .Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik;

Ám de hisz e' nem az én dolgom, senkit se gyalázok,

Sem magam ok nélkül más munkájába nem ártom."

Menni akar; de az úr meg tartóztatja. .Barátom!

Még nekem, úgymond, nincs egy áccsal is alkum.

Az úr hát

Járt az olasz földön? tessék bejönni! Ebédje

Volt-e már ma? Ha a munkám fog tetszeni, nem fog

Nálam az országban nemesebb gazdára találni."

Elmosolyodja magát Matyi és dicséri az úrnak

Építésbeli ízlését; sajnálja, ha itten

Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.

öl, mond Döbrögi, nincs a földön oly jeles erdő,

Mely az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.

Látni szeretné azt Matyi. Döbrögi pontba parancsol Egy hintóba fogatni. — Szakács tálaljon azonba!

Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arravaló fák Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni,

Sőt tán egyúttal vágatni is. — Egybe az ispánt Szólítsák! — kétszáz fejszést rendeljen az erdő Sarkához. — Készen az ebéd; jóllaknak; a hintó Ott terem. Egy pillanat alatt kinn vágynak az erdőn.

A fejszések is ott vágynak már. Járja az úrral A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát Sejt meg. Már minden munkást elrendele széjjel,

Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.

Beljebb mennek hát, vizsgálódnak; Matyi egyszer Mondja, hogy ő már lelt. Egy sűrű völgybe lecsalja, .Hlyen lenne derék, hahogy ölnyi kerülete volna."

Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.

Akkor megkapván, Matyi túlnan két keze szárát Egy gúzzsal, mellyet csak azért font, öszveszorítja.

.Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi!"

úgymond,

Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,

S háromszor fogadd, hogy visszapüfölgeti kendenI E' most hát első!" Vág egy jó tölgyfa-husángot,

S azzal tarkótól talpig meghányja keményen. Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert famohával A száját jól bétömködte; azonban az erdő Rengett a sűrű kopogástól s a rohanó fák Vad morgásaitól. — Mátyás az urat megagyalván És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,

Törli szemét-száját, és a sűrűbe elillant.

Már a fejszétek, nem lévén munka, pihentek.

Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő Legszebb része; menőfélen már a nap: az ember Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elánja: Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő. Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet, Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje Zengeti a zordont; beljebb-beljebb morog, amíg Mélyen elnémul. — Figyelem van utána, sehonnan Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg a;

ispán,

Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy! Amint egy néhány hajtők a völgyet elérik,

Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a kant Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót Elkergette. Mi az? megdobban az íjjedezésre Rákapatott jobbágy; hátrál, ordítja az ispánt;

Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen Ólálkodva az aljra velek; mit látnak? az Isten Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!

Fához kötve urok, famohával szája betömve,

És a drága ruhák szét vannak rajta feselve.

Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik Л mohot; a rémült ispán instálja alássan,

Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen A nagyságos urat? Felelet helyébe aludt vér Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára Ügy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta: Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját Megrántá: más a mellette valóra könyökkel Titkon bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:

.0 fiaim! vigyetek szaporán, mert’meghalok!"

úgymond.

Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. —

Hogy hazacammogtak vele a lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre Öt-hat férficseléd, szintúgyan annyi fejérnép Útköze egymáshoz; nagy volt, egyszóval, a hűhó!

Petrőci Bálint

ségében ujjai közé szorítja konyakos poharát. Miklós doktor szeme felcsillan.

— Hol a pincérnő? Ha konyakot hozna a barátomnak, mindjárt lecsillapodna izgatott kedélye ...

Benyó felemelkedik.

Szólok neki.

— Hagyja, már ott jön.

Benyó hátrafordul, és megpillantja

Gabit, akivel már két éve vadházasságban él. Gabi épp a csillár alatt halad el, koronába tornyositott vörös haja egy pillanatra fellángol az erős lényben. Fehér arcán az izgalom pírja ömlik el.

— Legyen szives, hozzon még ■ egy pohár konyakot — kéri Miklós doktor.

Krivos csak most emeli fel a lejét.

— Maga az, Gabika?

— Szerkesztő úri...

Kezet fognak.

Benyó csodálkozik.

— Te mindenkit ismersz? — suttogja lojtottan.

— Tíz éve nem láttuk egymást — magyarázkodik a pincérnő, és tekintetével kérleli Benyót, ne csapjon léltékenységi jelenetet. Hirtelen Krivoshoz lordul. Az arca csupa mosoly ... Mintha megfeledkezett volna róla, hogy egy pillanattal előbb, amikor Benyó szemébe nézett, még remegett az indulattól. Sötéten villant Benyó tekintete. Váratlanul érte. Még egyszer sem érzett magán ilyen dermesztő pillantást. Mintha .,, mintha ■ .. Nem merte magában kimondani, mit érlel az érzés benne. Csak mélyet sóhajtott, s úgy érezte, egyszerre megkönnyebbült. Tégy, Benyó, amit akarszI És Krivosra

mosolygott. — Ismerik már egymást? A lérjem ...

— Öljön le, Gabika — mondja körletén Krivos.

— Most nem tehetem, szolgálatban vagyok.

— Megkérem a vezetőt... Ki tudja, mikor kerülünk újra össze?!

A pincérnő elfordul tőlük, s tekintete végigsiklik az asztalon.

— Miki az előbb... — mondja, s amikor megpillantja a kávéházi konyha közelében üldögélő agglegény pincért, megnyugodva szól Krivoshoz. — Méq itt van . . . Délelőtt dolgozik, s este mindig belül egy pohár borra, hogy vendégként érezze magát a kávéházban ... Megkérem őt.

— És rendeljen számunkra négy konyakot ... és-És?...

— Fehér kötény nélkül jöjjön vlszsza... — mondja Krivos, és merengve néz a távolodó Gabika után.

Krivos cigarettával kínálja Benyót. Szó nélkül elfogadja. Miklós doktor várakozva pillant a barátjára. Némán rágyújtanak.

— Mi van veled, öcsi? — szólal meg Miklós doktor, amikor megelégeli a hallgatást.

—- Mi volnál Semmi.

Ez kevés — sóhajt fel az orvos. Minek kellene lenni?

Egész nap csak szomorú embereket látok, és Benyó úrral szomorú dolgokról beszélgettünk...

— Megszokhattad — mondja Krivos. Pszichiáter vagy.

— Te pedig még jobban elvetted a kedvem.

Én?

— Amint leültél hozzánk, rögtön a múltat kezdted emlegetni, mintha újra benned élne a régi lájdalom. Nem szeretném, ha újra az osztályomra kerülnél!

Csak ne fesd az ördögöt a falral Igaz, Benyó úr? Nem szabad az ördögöt a falra festeniI

— Szomorú lehet ott... — szólal meg halkan Benyó. — Ott fekszik egy jóbarátom.

— Mi történt vele? — érdeklődik ártatlan képpel Krivos.

— Ne beszéljünk róla — mondja Miklós doktor. — Benyó úrral már megtárgyaltam, hogyan segíthetnénk a barátján.

■ Jó estét az uraknakI — köszön vidáman a tömzsi pincér. — Négy konyakot tetszettek rendelni. — Könnyed mozdulattal a vendégek elé teszi a pohárkákat.

— Szervusz, Miki.

A pincér Benyóra kacsint.

— A nagyságos asszony mindjárt jön. Átöltözik a tiszteletedre ...

— Ne haragudjon, hogy így alakult a helyzet — mondja Krivos.

— Dehogy haragszom, kérem. Úgy sincs mit csinálnom.

— Igyon meg velünk egy pohárkával mondja Miklós doktor.

— Bort ittam az előbb.

— Akkor egy pohár bort.

— Köszönöm, majd később — szabadkozik a pincér. — A záróra még messze van.

— De ne feledkezzen meg róla.

A pincér mosolyogva meghajol.

Krivos a szemben ülő Góbira pillant Percekkel előbb, amikor még szolgá latban volt, konty ékesítette a lejét Most szabadon ömlik vállára a vörösre festett, dús haj. Másfél évtizeddé ezelőtt barna hajú bakfis volt, s ami kor Pista bácsi a fülembe súgta.. Krivos elmosolyodik.

Miklós doktor megemeli a poharát

— Egészségére, szép asszony! Egész ségünkre!

Koccintanak. Benyó egy hajtásra hör pinti ki a konyakot.

— Szóval, emlékszik rám, Gabika . ■ — mondja rövid szünet után Krivos Amikor látja, hogy Gabi cigarettát tesz a szájába, tüzet ad. — Szép magától.

Gabi elneveti magát.

— Hogy rágyújtottam?

— Hogy nem felejtett el.

— Hogyan felejthettem volna el, amikor állandóan itt ennél az asztalnál körmött, és négy-öt kávét is megivott, mig elkészült a hosszú litániával.... Jókat nevettünk a főúrral.

— Miért? — kérdezi Miklós doktor■

— Szegény fiú halálos komolyan gondolta, amit irt, és rá se nézett az emberre...

Miklós doktor mosolyog, Krivos elneveti magát.

— Jó, hogy „szabadságoltatta" magát, Gabika! Egy kis vidámságot hozott közénk. Olyan szomorúak voltunk.

— Mondtam Lajcsinak, miért beszél annyit a doktor úrnak arról a Kürtiről, vagy hogy hívják ... Otthon is csak sóhajtozik.

— Hallgass!

(Folytatjuk)