Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-02-10 / 6. szám

asszonyos alakjára. Az ajtó előtt megáll, mindenkit maga elé enged, még szív egyet cigarettájából azután kioltja s a többiek után siet, erélyes csattanással teszi be maga mögött az ajtót. „Mi az, még civilben, asszonyom? ... Hja, a talár, az ugyebár szent dologi Nem lenne méltó, fontos, rettenete­sen fontos tisztjéhez, ha abban men­ne végig a folyosón. Majd ott benn, ott majd magára ölti, nemcsak a vál­­laira, a lelkére is, hogy egészen tel­jesen betakarja, az arca is mintha talár alatt lenne, mérhetetlenül ko­mor, mérhetetlenül szigorú és mérhe­tetlenül emberfeletti lesz ... Mert ugyebár a gyerekeinkről lesz szó, asszonyom, mélyen tisztelt bírónő asz­­szonyom, s az ilyen ügyhöz ugyebár sok sok szigorra, komolyságra, meg emberségre van szükség, ugyebár ... Nem is olyan hosszú ügy ez kérem, tíz-tizenöt perc mindössze, azután megiszik egy jő forró kávét, de azt már talár nélkül, teljesen steril kéz­zel és steril lélekkel... Csak Éva lenne már itt“. Ismét órájára pillant, közben inge újját idegesen gyűri a zakó alá. „Még vagy két perc ... Uramisten, csak Éva ne sírjon! Olyan rettenete­sen csendesen tud sírni... Vigye In­kább ő a két gyereket magával, csak ne sírjon ...“ A folyosó végén ajtó nyílik, hűvös, nyirkos légáramlat suhan be rajta. A közeledőnek — még mindig ülve — csak a lábát látja, csak azt nézi, ahogy lassan, szép biztos járással fe­léje közeledik. A formás, szép lábát. Az egyik ablakból keskeny fénycsík vetődik egy pillanatra a lábára, s ez a férfiben valami érdekes képzettár­sítás révén egy pillanatra kedves gyerekkori emlékeket ébreszt. Látja magát, amint apja kezét fogva a ta­vaszi napsütésben zsendülő határt járják, s az üdezöld búzatáblákon szaladva kergeti egymást a fény és az árnyék .... „Ahá, ezek az új harisnyák. Szé­pek. Pedig furcsák, szokatlan ke­resztcsíkosak ... De Évának gyönyörű vonalú lába van. A szoknya sejtetni engedi a combok lágy, tökéletes vo­nalát ... Évának csodálatosan feszes, és csodálatosan sima combja van... Jó lenne, jő lenne megsimítani... Christen, úgy látszik, én.. .én egé­szen kiborultam. Még bedílizek itt... Marhaság! Csak nyugalom, fő a nyu­galom barátom, csak jő öreg, higgadt hivatalnok-vér... Csak semmi izga­lom, és semmi érzékiség... Ez úgyis, úgyis...“ A lábak megállnak előtte. Nem néz fel, csak a csípőjéig látja az asz­­szonyt, az arcát inkább csak sejti, érzi. Tudja, hogy most mosolyog. „Ez az asszony, a „volt felesé­gem“, ez most biztosan tudja, mire gondolok. Lehetséges lenne, hogy meggondolja, és visszavonja a pert?!“ Látja, hogy az asszony meghajlik, kezét nyújtja, s lágyan ráejti az ő térdén nyugvó kezére. Torka száraz. „Lehet, lehet, hogy visszavonja ... Most gyorsan inni kellene valamit... Mi lenne, ha most azt mondaná: Nézd, meggondoltam, gyere, menjünk haza“. Az asszony keskeny, egész lányos csuklóját nézi, rajta a pici aranyórát. „Már késünk. A bírónő türelmetlen lehet. Kihűl a kávéja. Igazán bosz­­szantó lehet neki, rövidre szánta az ügyet...“ Minden idegszála ügyel, résen áll. Az asszony megszólal: — Sietnünk kell... már biztosan várnak ránk... De ugye okos leszel, ugve, beleegyezel?... Nézd én tu­dom, én igazán tudom, milyen nehéz neked, de hidd el, nekem sem köny­­nyű „Istenem, csak ezt ne, csak ezt ne! Minek ide kommentár, minek sajnál­kozol, hiszen mindent megbeszél­tünk ...“ Felmosolyog az asszonyra: — Persze, igen ... sietnünk kell. A tárgyalóterem felől a nevüket kiáltják. Feláll, Lassan, nehézkesen elindul az asz­­szony után a hosszú, keskeny, sötét folyosón -az ápolónő — mit kell egy németnek ebben az országban eltűrnie. A vékony árnyék ijedten morgott va­lamit. — Csakugyan pontosan ellenőrizni kellene, hogy ezek mind szolgálatilag utaznak-e — folytatta az ápolónő. ő egészen biztosan — bizonygatta a sovány, mert ő fodrász a filmeseknél. Ezt szinte esküszerűen mondta, mintha ezáltal szerette volna jobb hangulatra deríteni, barátságosabb kedvre hangol­ni az ápolónőt. Most Berlinbe utazom — magyarázta buzgón. A „Münchhausen" című film­ben még Hans Albersnek is ő csinálta a parókát. — Érdekes — mondta az irhabundás. A soványt ez felbátorította és részle­tesen fecsegett a munkájáról. — De most már — mondta — vége a szép időknek. — Mit akar ezzel mondani — csikor­­gott az ápolónő — nem szívesen hallok ilyesmit! Csak arról van szó, hogy áldo­zatokat kell hozni. Én tudom mi az, áldozatot hozni . .. két bátyám szolgált a keleti fronton, az egyiknek lefagyott a lába, a másik meg egyszer hazajött szabadságra. Aztán egy nap kihallgat­tam a beszélgetésüket. „A legszíveseb­ben átmennék az oroszokhoz" — mond­ta a szaíxadságos, az egylábú meg sajnálkozott, hogy ő rrrAt nem teheti, de ha ép lenne, egy pillanatig sem habozna. Én sem haboztam — mondta az ápolónő —, hanem azonnal jelen­tettem a Gestaponak. Még aznap elvit­ték őket. Amikor befejezte az elbeszélést, hir­telen nagyon erősen hallhatóvá vált a vonat zakatolása, a váltón átrohanó kerekek csattogása, sőt még a mozdony dohogása is. — Érdekes — mondta rekedten az irhabundás és nagyot húzott az üveg­ből, majd a három lány is kapott az italból. — Ez most nagyon kellett — mondta az egyik lány, A sovány borbély egészen betakaró­zott a sötétséggel. A három lány fehér arca az ápolónő felé fordult. Szinte érezni lehetett, mennyire erőlködnek, hogy meglássák, milyen ember ül kö­zöttük. De semmi nem látszott belőle, csak a fátyoltól ölelt körvonalak és a gallér fehér foltja. — Én tudom — mondta a nővér — hogy mi a kötelessége minden német­nek! Ebben a pillanatban robbanás rázta meg a levegőt, minden recsegni, ropog­ni kezdett, a vagon előre lódult, mint egy megvadult orrszarvú, az ablak­üvegek csörömpöltek, a csomagok le­zuhantak. Aztán megállt a szerelvény. Az ápolónő tisztulás hangon ordított, de kint ismét nagy volt a csend. Nyílt pályán álltak, a sínek egy sötét erdőn át húzódtak a messzeségbe. A fagyos havon léptek reccsentek. „Szabotázs" — kiáltott egy férfihang. „Árulás, az erdőben partizánok vannak" — kiáltott egy másik. Az ápolónő halkan nyüszí­teni kezdett. Az irhabundás meghúzta az üveget és nagyon elégedett hangon megszó­lalt: „érdekes." Fordította: P. GY. CSERES TIBOR FEKETE A mozdony elhúzott mellettük. Egyik személykocsi ablakában már ott könyököltek Gudulics leány­rokonai. Nem ismerték jel Annát. Abba a kocsiba szállt fel az ember, aki az imént még a mellék­­vágányon horkolt. Emmuska felszállt, vitte a tás­kát. Visszafordult. Anyjára nézett. Még állt a vonat. — A legborzasztóbb az — sóhaj­tott Tőre Anna —, hogy egyáltalán nem bántad meg. A lány gyűlölettel nézett rá vissza s a mozdony indított. — Kár, hogy kijöttél. A gőz ststergett, nem volt tiszta a szó. Anna tett két lépést. — Mit mondtál kislányom? — Kár volt kijönnil Megszégyenülten maradt ott Anna. Alig mert a vasutas szemébe nézni. 27. — Olyan nagy kakas volt maga, Géza? — Voltam? Mindenképpen sérte­getni akar? Köves Rudolf nem bízott már abban, hogy még egyszer összefol­tozza Gudulicsék családi életének festései*. Utóbb már leginkább az öreg hívövei értett szót, aki Arma­geddon pusztulását magyarázta szakszerűen az Evangélium alap­ján és azt, hogy 144 ezer kiválasz­tott (tiszta életű] mint fog ural­kodni a földön. Szerencsére jött a gépkocsi s a vezető: — Hol töltjük az éccakát őrnagy elvtárs? — Hol? Odahaza barátom — s boldogan bűcsúzkodni kezdett Köves. Nehezére esett volna, zse­­nírozta volna, ha tovább kell még vendégeskednie. A Goór házaspár arculcsókolta. Juliskának kezet csókolt. — A feleségem szeretné magát megismerni! — Ugyan, hisz nem is beszélhe­tett még rólam! — Amint hazaérek, ecsetelem magácskát s az én feleségem nyom­ban kifelezi kíváncsiságát, hogy megismerje kegyedet. Juliska nem hitte el. De Gudulics sem, hogy hamarosan sor kerüljön a meghívás teljesítésére, amely­ben Rudolf őt is prezentálni óhalt­ja feleségének. Arccsók, férfi módra. — Gézuskám, eljösztök hozzánk! Hamarább, mint gondolod! Vendég híján pillanatok alatt ki­ürült a vadszőlős tornác. Gudulícs­­nak nem volt helye ipamék, napa­­mék házánál. Ülőhelye sem, fekvő helye pedig egyáltalán nem. Juliska nem beszélt hozzá, apósa is visszaállította a régi haragot, amint párolgóit mámora. Az udva­ron ténfergett Géza, aztán halkan s az egyre sűrűsödő este árnyat közt elsomfordáit, mint a meg­szidott kutya. j Még állt a búcsú mulatságos ré­sze, de az apró-cseprő tárgyakat, sátrakat már bontották. Sötétedett, már nagyon nehéz megőrizni a mindenfelől nyitott asztalok porté­káit. Zene még vagy öt helyen szólt. De nyitogatta ajtait a művelődési ház is s a nagyteremből, ahonnan mára kirámolták a széksorokat — dzsessz rikkantott ki a főtérre, a szakszofon gurgulázó hangja még a hajóhintán lengő vakmerők fi­gyelmét is ide irányította. Gudulics Géza sem időzött sokat a gyérülő vásári sokadalomban, a tánczene látására indult. Csupa százas égők forrtak a nagyterem feldíszített mennyezetén s néhány pár táncolt is már a mű­anyag borítású padlón. Csak a fal mellett hagyták meg, jobban mondva fal mellé csúsztat­ták a hat székből összerótt mozi­székeket, ahová majd a petrezse­lyemárus leányok s az őrzőszemű anyák és kísérő öreglányok, meg nénék ülnek. Magánosán ott ült már Dtterné is, az öreghegyi szőlőcsapatok egyikének vezetője. Neki három lánya táncol ma este a terem sza­bad területein, az izzasztó hatalmas villanyégök alatt. Egyik a három közül már ott is forog a csillár alatt katona-választottjával. A má­sik kettő a barátnőkkel összefo­­gódzva fiú-lesen az ajtó körül ólálkodik. Gudulics nagyon fáradtan oda ült Diterné mellé. Mert ismerős, mert úgy is köszönteni illik és ... bizonyos, hogy van beszélgetni va­lójuk. — Melyik a magáé? Az. Persze. Szép pár lesznek Esküvő leszere­léskor. Helyes. Valami jó beosztást tanálunk majd a fiúnak! Aztán a zene elhallgattatta őket. Egy tangó következett. Diterné így szólt: — Nagyon sajnálom. — Annát? — ötét. — és Sajgót? — Azon már nincs mit sajnálni. Néhány mondattal megállapod­tak benne, hogy Annának sem könnyű az élete, de ennek a Dá­vidnak annyira nem volt szeren­cséje amióta kétágú, hogy alig­hanem megváltotta valami nagy tehertől, aki lukat csinált hátában a kikívánkozó léleknek. Lassan megtelt a terem, Gudulics ásított s arra gondolt, hazamegy s lefekszik — szégyenszemre jóval éjfél előtt. Burián főhadnagy pispiskedve állt meg az ajtóban. Megtalálta, aki keresett, úszva odaközelített. — Jóestét elnök úr. — A legjobbat. Szépen kezet fogtak. Diternével ts. Ö egy pillanatra felállt, fel­emelte magát székéről. — Van valami újság? — kérdez­te Gudulics. Burián nézte a táncolókat, szája biggyesztésével mutatta a semmit. Aztán mégis benyúlt felsőzsebé­be, papírszeletet halászott elő s két ujjal Gudulics kezébe adta: „Azután, hogy tegnap délután ittjárt nálunk motoron Géza, nagy szerencsétlenség történt, de hát talán már tudja is, amikor ezeket a sorokat olvassa. Tisztelettel Hal­­mágyi Károlyné, született Szabó Erzsébet." Gudulics visszaadta a cédulát. — Ez uraságod írása. Burián bólintott. —■ Hiteles másolat. Az eredeti alighanem elkallódott. Gudulics nyelt. Egyébként igaz, amit Bözsi írt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom