Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-02-10 / 6. szám

Megáll a hosszú, sötét, most tel­jesen néptelen folyosón, hátat fordít a fehérre festett végte­len ajtósornak. Az egyik ablak­hoz áll, majdnem szemben azzal az ajtóval, amelyre az van' írva: „Tár­gyaló terem“. így két szóban írva, bizonyára a felette álló szlovák „Po­­jednávacia sieh“ hatására. Szórako­zottan bámul kifelé, a bíróság macs­kakövekkel kirakott keskeny udva­rára. A kő tompán csillog a párás októbervégi szemergésben. Háta mö­gött ajtók nyílnak, csukódnak, és megtelik a hosszú sötét folyosó siető, előbukkanó, meg újból gyorsan eltű­nő emberekkel. Beszédfoszlány üti meg fülét, de a mondatok értelme nem ér el tudatához. Ivanics István ÉS MEGTELIK A HOSSZÚ, SÖTÉT FOLYOSÖ „Korán jöttem — gondolja magá­ban a férfi — nagyon korán. Per­sze, persze, az idézés csak kilenc harmincra szól“. Órájára pillant. „A fene vinné, csak negyed tíz. Mi az istennek siettem ennyire?! Éva is azt mondta mindig, hogy én min­dent mindig elsiettem. Hiába, ugye­bár kérem, fő a pontosság. Elvégre is hivatalnokok vagyunk ugyebár, s tudjuk mi illik! Úristen, csak Éva meg ne hallja ezt az „ugyebárt“. Min­dig rettenetesen utálta az ilyen sza­vakat. Igaz, lehet, nagyon buta szó, a nagyon precíz emberek használnak csak ilyen szavakat... Éva egyéb­ként is művésziélek, szereti magát teljesen szabadon, kötetlenül kifejez­ni“. Ideges mozdulatokkal cigarettára gyújt. Ott lenn az udvaron csillog a kő, a szemben levő falnál, a kes­­kenyre sikerült járda mentén barna, piros és még majdnem egészen üde­zöld falevelek tapadnak a kőhöz. „Érdekes, milyen keskeny itt min­den. A folyosó, az udvar, a tárgyaló­terem is olyan sötét és keskeny ... Vajon megint sírni fog? Eddig mind a két tárgyaláson sírt... Gyerekes szepegéssel, nein hangosan, csak úgy nagyon, nagyon csendesen egyálta­lán nem pózolva, egyáltalán nem asszonyos sírással.., Rettenetesen csendesen ... Ilyenkor ő mindig na­gyon feszengett, bántotta az asszony sírása. Szeretett volna átmenni hoz­zá, oda a másik oldalra, s nekiadni a zsebkendőjét. Mert Évának mindig olyan nevetségesen kicsi zsebkendői voltak, gyerek-zsebkendők, s azonnal átázott neki mind. De olyan rettene­tesen messze volt tőle,- nem is mert arra nézni, meg a taláros emberek is itt voltak, szentimentálisnak tűnt volna a szemükben, talán meg sem engednék, hogy odamenjen. S a talá­ros emberek mérhetetlenül komorak, néha .összenéznek, a homlokukat rán­colják, indiszkrét kérdéseket tesznek fel nekik, de inkább csak Évának. Mert ugyebár, ő a „felperes“. Háta mögött lépéseket hall. Nem fordul meg. Nevető női hangot hall egészen közelről: — Nem, dehogyis igazán nem. Sie­tek. Addig daráld meg a kávét, ha­mar végzek. Csak tíz-tizenöt perces ügy. — „Ahá, a bírónő! Apropó, kikapcsol­tam én otthon a gyorsforralót?! A mindenségit... Ez úgy látszik, már unja az ügyet. Az „ügyünket“. Hamar végez velünk. Elfordul az ablaktól, de nem néz a távolodó bírónő után, leül az ab­laktól nem . messze egy kopott, bar­nára mázolt padra. Újabb cigarettára gyújt. Észreveszi, hogy fehér ingének manzsettája nem egészen tiszta; fel­hajtja, begyűr! esőkabátja' hosszú, bő újjá alá. „Még öt perc. Azután még kettő, vagy három, mert Éva biztosan nem jön pontosan. Mindig késik ... A nyá­ron egyszer vagy fél órát várt rá ... Érdekes, az idén nem is volt nyár. Hülye idő volt, nagyon hülye, állan­dóan esett. De azért a szeptember, az igen, az szép volt. Egészen jó volt most az építkezésre járni. Príma he­lyen épül az a klub... Sok ott a zöld, a fa, meg fény, meg minden ... Még most is szép ott, pedig a fák már egészen megkopaszodtak ... Más­kor ilyen esős nyár után sokáig zöl­dek szoktak maradni...“ Az egyik ajtó mögül zenefoszlá­nyok szűrődnek ki a folyosóra. Oda­figyel. . „Uramisten, ez igen, ez aztán stí­lusos dolog. Kár, hogy Éva nem hall­ja... Azt hiszem ez Ravell Bolerója. Igen, ez az! Rajong Ravellért... Azt mondja, hátborzongató ... igaz le­het ... ez rettenetesen hátborzonga­tó.“ Valaki kikapcsolhatta a készüléket, mert már nem hallani semmit. Az egyik terembe emberek mennek, öten-hatan lehetnek. A bírónő is köz­tük van. Szürke kosztüm simul szép HILDE RÖDER (Ausztria) A vonat zakatolva gurult a síneken. Az ablak mellett elfutó tájat nem lehe­tett látni, mert az üveget jégvirágok borították. Sokszor, ha valaki a fülké­ben cigarettára gyújtott, még a régi­módi virágminták is láthatóvá váltak. Stilizált vázákra emlékeztettek. Az ablak mögött hollófekete volt az éjszaka. De a földeket és az erdőket hó takarta, ami szintén láthatóvá vált, ha valaki már megszokta a sötétséget. Sápadt, szomorú, félénk fény volt. Azonban elegendő volt ahhoz, hogy az ember lassacskán megismerje a fül­ke fapadjain üldögélő emberek kör­vonalait. A sötétbe borult országot akkor még „protektorátusnak" hívták, de már nem sokáig. 1945. februárja volt. Egymásután jöttek az egyenruhás és polgári öltözékű őrjáratok és zseblám­pák fehér fénye pásztázta az utasok igazolványát. Közönséges személyvonat volt, két oldalon fapadok, köztük keskeny út. Az egyik oldalon két egyszemélyes ülés, a másik oldalon két pad három­három személy számára. Az egyik ülést egy ápolónő foglalta el. Fehér gallérja felderengett, sötét fátyla szinte patetikus árnyként fogta körül alakját. Vele szemben kis, vékony ember üldögélt, árnya belesimult a sö­tét háttérbe, csak néha vált láthatóvá hosszú orra, jellegtelen arcéle. Az ápo­lónőnek csak éles durva hangja volt felismerhető, amikor minden őrjáratot „heil Hitler"-rel köszöntött. A másik oldalon három férfi ült há­rom lánnyal szemben. Az őrjáratoknak bejelentették, hogy „mozgósított munka­erők". A férfiak nehéz, sűrű tömeget alkot­tak, csak az illatuk volt átható. Irha­­bunda, bőrcsizma, dohányfüst és pálin­ka bűze árasztotta el a fülkét, ha meg­mozdultak. A lányok jelenlétét csak enyhe szap­panillat és arcuk fehér foltjai árulták el. Fáztak, hangjuk reszketett, amikor az őrjáratoknak válaszoltak, vagy egy­más közt beszélgettek. A vonat zakatolt, a vagon falai csi­korogtak, a mozdony felől néha sípszó hasított az éjszakába. A hang elszállt az erdők felé és olyan volt, mintha hosszú, vékony jégcsappá fagyott volna a levegőben. Néha a füst apró fehér rongyai húztak el az ablak mellett és a szikrák úgy csillogtak, mint az égő bogarak. Az ablaknál ülő férfi lyukat lehelt a jégvirágok rajzába, kinézett, aztán egy idő múlva megszólalt: „érdekes". Az r-hangot úgy elhúzta, mintha a szót több r-el imák. Úgy mondta, mint egy vásári bódé kikiáltója, annyi méltóság­gal és olyan hangosan. Azután irha­bundájából üveget vett elő, nagyot kortyolt és megkínálta társait is. Azok hallgattak és ittak. Ilyenkor az ápolónő lekicsinylő só­hajjal, sziszegve fújta ki a levegőt. A vonat sokszor megállt a kis vasút­állomásokon. Olyankor az ablaknál ülő férfi sietve kinézett és megszólalt: "érdekes". Pedig csak az éjszaka, a sö­tétség, a hó hideg csillogása és a for­galmista körvonalai voltak láthatók. Amikor a vonat megállt, a csend szinte megsűrűsödött. Itt-ott egy távoli falu­ból kutyavonítást is hallottak. A férfi az ablaknál kinézett, hallgatózott és ivott. A másik három férfi pipára gyújtott és a fülke megtelt szürke füstfelhőkkel. Az ápolónő a vele szemközt ülő vékony férfinak panaszkodott:- Miféle emberek ezek? Isznak, füs­tölnek, és ez talán nemdohányzó fülke. Az egyik lány gyufát gyújtott és meg­világított egy kis piros táblát: dohány­zó. Érdekes — mondta az ablaknál ülő férfi és átnyújtotta a lánynak is az üveget. Az ember nem is hinné — mondta

Next

/
Oldalképek
Tartalom