Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-27 / 4. szám

a Hugó bácsi türelmetlenül feszengett a hokedlin. — Mi az? Valami ba] van? — kér­dezte akkora hangon, hogy az ablak­üvegek is beleremegtek. — Talán még nincs műsor — mond­ta ijedten Döme. — Ugyan kérem — szólalt meg Klo­­pács, aki feleségével és öt gyermeké­vel már ugyancsak ott szorongott a zsámolyokon, öt perc múlva nyolc óra. Már öt perce a Parabolának kel­lene mennie. Döme idegesen csavargatta a készü­lék gombjait, de az csak süketen, bár ezüstös csillogással hunyorgott a né­zőseregre. — Se kép, se hang — mondta meg­semmisültem Hugó bácsinak eszébe jutott, hogy a legutóbbi Parabolában Brigitte Bar­­dot is szerepelt a bikininél is bikinibb öltözetben, ezért Izgatottan felugrott: — Majd én megpróbálom! Am hiába csavargatta a gombokat. — Hát ez elromlott — mondta szo­morúan. — Meg kéne javítani. S mintha Hugó bácsi, csak valami S£ t % en bűvös jelszót mondott volna ki, min­denki hozzálátott a „javításhoz“. Klopács rögtön hazaszaladt a szer­­számos ládájáért. Egészen beleizzadt, míg átcipelte a temérdek szerszámot. Volt köztük fűnyíró olló, hidegvágó, három kisebb fejsze, két ágfűrész, öt lombfűrész, négy hasznavehetetlen harapófogó, bugylibicska, villanyfor­rasztó, libella és a Jó ég tudná meg­mondani, mi minden, de ami szüksé­ges lett volna, olyan semmi. A szer­számos ládának mindenesetre óriási sikere volt a jelenlevő gyereksereg körében. Az öt Klopács csemete a szerszámok gazdáinak fölényével osz­togatta szét a többi gyerek között a rengeteg hasznavehetetlen szerszámot és mire Amálka felocsúdott, a régi perzsaszőnyegen már nagy sötétbarna olajfoltok, a parketten szürrealista stílusban felvázolt ákombákomok je­lezték, hogy bér a jó műsor a TV-ben egyre késlekedik, a szomszédgyerekek határozottan kitűnően szórakoznak. Döme, a házigazda szóhoz sem jut­hatott a „javításnál“. A szomszédok kötelességüknek tartották, hogy legalább ilyen formában viszonozzák Keszegék szíves vendéglátó készségét. A TV-készülék perceken belül „alkotó­elemeire“ bontva hevert a szőnyegen és a lelkes amatőrszerelők szakszerű véleménynyilvánításban rendeztek afféle kis házi „KI mit tud?“-ot. Klopács egy parányi ellenállást szo­rongatott a kezében, forgatta, néze­gette jobbról, balról, aztán egy egye­temi tanár szigorával az arcán kije­lentette: — Ügy látom, hogy az áramkör megszakító egyenirányító kivezetésé­nél van egy kis baj a koaxiális kábel­lal. Merész kinyilatkoztatás volt és elég­gé szakszerűen is hangzott, de még­sem ájult el senki a meghatottságtól. Nem. — Dehogy is az a baj — igyekezett lekapni Klopácsot Csengerédy, a szép­nevű kéményseprőmester a harmadik emeletről, aki ugyan csak a „szak­emberek“ között kotort, Ingujjra vet­kőzve. Más itt a hiba. Ide nézzenek! Egy elektroncsövet mutogatott dia­dallal. — Ez a kondenzátor van kiégve mondta tudákosan. Ki kell cserélni. — Ne beszéljen szamárságokat ripakodott rá öblös hangján a süket Hugó bácsi. — A TV-ben nincs is kompresszor.- Kompresszor a maga süket feje morgott Csengerédy. — Biztosan a diódák égtek ki — mondta tovább a magáét Hugó bácsi, aki természetesen nem hallotta Csen­gerédy epés megjegyzését, és öntelten nézett végig az izgatott társaságon, mintha csak azt akarta volna monda­ni: Hát ehhez mit szóltok? Hittétek volna, hogy az öreg Hugó bácsi a technikai dolgokban is ennyire otthon van? Biztos, hogy nem hitték volna. Fél­óra múlva Döme már azt sem igen merte hinni, hogy a temérdek alkat­részt, melyeket a „szakemberek“ a készülékből kiráncigáltak, valaha si­kerül a helyére visszarakni. Jóval ki­lenc óra után végre „egyben“ volt a készülék. De a kép és hang nem akart jelent­kezni. Viszont jelentkezett a szerelő Szerencsére a szomszéd házban lakott, ezért Amálka — míg a férfiak ádáz harcot folytattak az alkatrészek he­lyének megállapítása érdekében elszaladt érte és el is hozta. Az egyetlen szakember döbbentes megállapításra jutott. — Ilyet még nem tapasztaltam, pe­dig már tíz esztendeje lesz, hogy TV- készülékeket javítok. Ennek a gépnek az égvilágon semmi hibája nincs és mégsem tudom sem a képet, sem a hangot behozni. Ha nem látnám a sa­ját szememmel, hogy az antenna ba­nándugói is rendben a helyükön van­nak, el sem hinném ... Mélységesen sajnálkozva eltávozott. A társaság lesújtva ült a helyén. Né­­hányan már szedelőzködtek. Hirtelen felberregett az előszobában a csengő. Tivadar érkezett menyasszonyával. — Brr, cudar idő van. Dühöng a vihar. Elhallgatott, mert észrevette a sava­nyú arcokat a — MI van, csak nem halt meg Szajmon? — kérdezte ijedten. — Számunkra igen — mondta Döme szomorúan. Odanézz... Tivadar a homlokára csapott. — Megvanl Hiszen akkor a kábel­ban botlottam meg. Ha Magdi el nem kap, hanyatt is vágódom. Nem értették, mit mond, de Tivadar nem is magyarázkodott. Kirohant, aztán intézkedett. Keszegék a hét­emeletes szövetkezeti ház földszintjén laktak, tehát az épület előtt egy rúd­ra volt szerelve a TV antennájuk. Az erős északi szél erről cimbálta le a kábelt, ezért az antenna és a készülék között nem volt semmi összeköttetés. Negyedóra múlva a vállukon cipel­ték be Tivadart, aki a sebtében elő­kerített létrára mászva, ráerősítette a kábelt az antennára De öröm csak akkor lett teljesen, amikor úgy féltíz tájban megjelent a képernyőn a csinos szőke bemondónő és ezt mondta: —Kedves nézőink! Szíves elnézésü­ket kérjük, hogy az Intervíziós sport­­közvetítés elhúzódása miatt csak most kezdjük az „Angyal kalandjai“ film­sorozat legújabb filmjét. Jó szórako­zást kívánunk I Hugó bácsi örömében az ezüst séta­pálcájával hadonászott és csak egy kis vázát vert le az ebédlőasztalról, me­lyet Amálka reggel ottfelejtett. Sze­rencsére az egyik Klopács-csemete ölébe pottyant és így még csak el sem törött. A jelenlevők átszellemült képpel bámulták a rokonszenves és bátor Angyalt, csak Klopácsné súgta oda a közelében ülő Amálkának: — Amálka édes, a kép nagyon Jó, de mintha egy kis hanghiba lenne. Nem hall valami olyan izét? Amálka elmosolyodott. Hogyne hal­lotta volna a „hanghibát“. De azt — sajnos — nem lehetett „elhárítani“. A sarokból jött a hang, Tivadar és Magdi felől... Sági Tóth Tibor CSERES TIBOR FEKETE .... /&2SJL’ Köves elmosolyodott, szabad ke­zével megsimogatta azt az arcát, ahol egykor ő is kapott ettől a falat-kenyér embertől. Félreérthető volt, hogy mosolyog. Az Italon kívül nem érthették józan ésszel egyéb okát az asszonyok. — Ez nem tréfa — sóhajtotta Goórné sajnálattal —, aki csak megközelítette azt a nőszemélyt, a ml Gézánk már felpofozta. Az, hogy „mi Gézánk“ — na­gyon jólesett Gudulícsnak. Átölel­te anyósát és borosat cuppantott arcára: — AnyuciI Köves segítségre határozta el magát, előre hajolt ültében. — Tessék elhinni. Géza olyan ember, aki mindennek a végére jár. Ha valami beleeszi magát a fejébe, abban nagyon fanatikus. De a családját mindenek fölött és előtt szereti. Másfél évtizede meg­van már annak, de én még most ts élénken emlékszem rá, beszélt nekem magácskáról, pedig akkor még... Juliska hihetetlenül ingatta fe­jét. De, de higgyen nekem: a szomszéd tanyában lószerszámot javított s akkor átment magukhoz és megkérte a maga kezét és ma­ga azt mondta neki, édesanyám úgysem engedné, ha megtudja, hogy lelenc vagy. — Nem tegezödtünk. — Jó, jó. De ebből következett az, amire én ugyancsak emlék­szem, hogy szabadságot kért az édesapja megkeresésére. Mert ugyebár, akinek megvan az édes­apja is, az nem lelenc. — Nemcsak azért — szólt közbe most Géza, akaratlanul gyöngítve az érvelés erejét. — Na igen-igen, azért is, mert az volt a rögeszméd, amíg nem tudod, milyen apától származol, addig nem Ismerheted a saját lövődet. — Igaz — bólintott Goórné —, máig forgat ilyesmiket a fejében. fis tetszik tudni, engem fagga­tott — szólt közbe Sári és elpi­rult —, mint legnagyobb húgát, vajon nlncsen-e, nem került-e szó­ba a családban valami olyan név, amelyet anyánk emlegetett. Bizony nekem eszembe jutott egy név, valami Körber, vagy Körner, aki­ről azt hallottam, hogy szintén mérnök és kivándorolt Amerikába, és apu tudnt sem akart róla, és soha nem írt levelet, holott Ame­rikából nyugodtan írhatott volna. És mert apu azt is mondta: nem akarom látni sei — abból én és mi azt következtettük ki, hogy az tlletö mégis csak valahol a köze­lünkben él. fis valahányszor ezt a nevet kimondta, mindig zongo­rához ült és játszott valami bána­tosat. — Igen — bólogatta fejét Gé­za —, hogy levél soha nem jött, abból következtettünk a lehetőség­re, hogy Magyarországon keressük meg. Apámat. Rendőr voltam, még azt ts egykettőre kinyomoztam, miféle magyarosítások történtek abban az időben. Körberről, vagy Körnerről. Rábukkantam egy Kom­­lóstra, akinek a szakmája is — technikus — megfelelt úgy, ahogy, s az én születésem után kérte a belügyminisztert, hogy a nevét... Megkerestem a házat. Család, két gyermek. Már tudtam, mikor jár• haza. Az utcán vártam rá. Nem akartam mégsem a család előtt. Azt akartam mondani: én nem óhajtok öntől egyebet — szóval jobban fel voltam dúlva, mint ö, amikor megérintettem a vállát. „Uram, az apámat keresem és sú lyos bizonyítékaim vannak önre.* Rendőr alhadnagy voltam. Arany­­lottak a rendfokozati jelzések. Megszeppent. „Gyerünk, barátom — motyogta gyerünk ide a presszóba, igyunk meg egy kávét." Magam elé tettem rendőrtáskámat egy székre. A pisztoly ormótlanul kitögyelt belőle. Elébetártam a tényállást: huszonegybe a főpos­tán dolgozott egy Gudulics Margit nevű hajadon, akinek apja kilenc­venhatban érkezett Spalatából, Dalmáciából, de a lány már nem tudott sem horvátul, sem olaszul. Elővettem a huszonegyből szárma­zó fényképét is. — Hivatalos hatalommal való visszaélés — újjongott fel Köves. — Ezért külön le kellett volna szerelni téged! — De nem ezért szereltettél lel — Én téged? — lepődött meg Köves. — Ja perszel A nők érdeklődéssel mosolyog­tak már. — Hát ez a Komlósi elég nyu­godtan, bár nagy töprengésekkel nézegette a képeket. Énrólam meg csurgóit a verejték. Lehet, hogy apám mellett ülök és lehet, hogy örökre kicsúszik a kezem közül, bár rendőr vagyokI Kivel volt ne­mi kapcsolata az anyámnak hu­szonkét esztendővel ezelőtt? „Ha látnám a hölgyet, tálán. De így nem tudok visszaemlékezni. A fő­postán dolgozott? Hm." Amikor búcsúztunk, melléje álltam. Maga­sabb volt nálam. De mtvel anyám Is magasabb, elejtettem Komlósit. Pedig, valahogy nagyon vonzódtam hozzá, ö azt mondta, nagyon saj­nálja, ha csalódást okozott volna. Azóta sem jutottam előbbre. Anyám meg nem akart beszélni arról az tdőről. A férje, azt tudja, ö nagynéném nekem. De a lányok­nak, amint elérik a tizennyolc esztendőt, én sorban elmondom a titkot: a bátyátok vagyok, de apunak erről egy szót sei Engem nem nagyon szível, de a fiaimat szereti. Nagyon szeret játszani velük: Ami egy vízimérnöktől szép dolog. Az asszonyok meghatottan hall­gatták. — Hol van az a három szép fiú? — kérdezte Köves, amint eszébe juttatták a fiúkat. — Sárika elvitte őket nagy­mamájukhoz vallotta be halkan Gudultcsné. Az elégedettségtől most Köves hallgatott el. Mégsem papolt ő itten hiába. — Régen nem beszéltél ilyen szépen Gézánk — mondta anyuci. 25. Rátette bibliáját a kanosára s nekifohászkodott, hogy tenye­rét az asztal fölé terpesztve el­mondja az Italszentelést. De eszé­be jutott valami: — Tisztelt rendőr úr! Hivatalo­san vagy magánosán? A búcsú forgatagára bízta gye­rekeit s egyedül sietett Goór bá­csiék házához Anna, beszélnie kellett Guduliccsal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom