Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-27 / 4. szám
Bütyök bolond rajongással messziről követte. Goórék tornácán, ügy tetszett, Köves őrnagynak minden szándéka sikerült. Az öreg Goórba két pohár bort tudott beledíktálnt. Juliskát, Gudulics lázadó feleségét pedig féltg-meddig meggyőzte róla, hogy Géza égen földön mindig is őt szerette: — Emlékszem, amikor együtt dolgoztunk... hányban ts volt Gézus ... annyit ittam, már elfelejtettem minden évszámot. — Negyvenhatban, Rudíkám. Mi pottyant ide? Valami koppant a könnyű vadszőlő lombon. Nagyot nyelt Rudi. — Nahát tdehallgasson, Juliska drágai — Nem hiszek én maguknak. A férfi mtnd huncut, amíg csak mozog. Rossz a maga felfogása, kedves. Ez az ember, ez a Géza fiú égen-földön magát szerette mindig. Emlékszek én negyvenhatban egy beszélgetésünkre, amikor is ez a fiú sírva jelentette ki, hogy életének legnagyobb csalódása, hogy egy tizennégy éves leány, amikor feleségül kérte, azt válaszolta neki: „Engem az én édesanyám soha nem engedne olyanhoz, akinek földje nincsen. Hát az édesapád? 0 nem törődik vele, 6 hívő!“ Ez az emlékezés nagy hatást tett Juliskára. Goórné pedig nevetve folytatta, azzal, amit Köves már tudott. — fis a háború után éppen ellenkezőleg történt. En mondtam, hogy Jöhet a Géza s az uram kötötte magát: „Pogány kommunistához nem adom a lányomatI“ Ezen még Juliska is nevetett. Ünnepi ruhában ismét felvonult a folyosón Goór, a templomi verekedő, kezében a biblia. — János jelenéseiben, az armageddont csata után is megvan, kinek szabad megadni a tisztességes temetést. — Hagyd már ezt, atyus, inkább itasd meg a jószágot. — Nem, nem — tiltakozott Köves —, addig egy lépést se innen, amíg meg nem áldja a borunkat. Az elébb ugyanis azzal vette le a lábáról az öreget, hogy áldását kérte a pogány italra. Miáltal a bor elfogadható folyadékká vált a vendégség számára. S nyilvánvaló, hogy a háziak számára is. Rátétté bibliáját a kancsóra Goór s nekifohászkodott, tenyerét az asztal fölé terjesztve, hogy elmondja az étel-ital szentelést. De eszébe jutott valami. Tisztelt röpdér úri Hivatalosan tetszik itten tartózkodni mivelünk, vagy magánosán. Miért fontos ez, Goór bácsi? Az áldás miatt nagyon fontos. — Ha az áldás miatt fontos, akkor megvallom nyíltan, hogy én ide csakis magánosán jöttem Géza barátommal és nem hivatalosan. — Így már más — mondta Goór —, így már egészen más, mert nem mindegy — és motyogva mondta, rögtönözte az áldó, szent szavakat. A vadszőlőn most koppant göröngy harmadszor, de igazán eddig nem vették figyelembe a hangos beszéd miatt: — Van valaki a kapunl — Ki az? — Senki. — Dehogynem! Ekkor mégis megnyílt a kapu s Bütyök bicegett be rajta. Goór éppen borát ürítette, de hirtelen letette a poharát az asztalszélre s bibliáját fogva anyinyíra eltávolodott, hogy akár átkot is mondhatott volna. Eltávoztatta magától az italt, azaz magát az italtól. — Engem keresel, testvér? — Rövtd kérdését csuklással vegyítette. Bütyök azonban ügyet sem vetett rá, egyenest Gudulicshoz kacsázott, fülére hajolt s valami rövidet súgott neki. Az elnök nagyot nyelt, megtörölte száját s bocsánatkérő szó nélkül kiment az utcára. Bütyök még most sem vette észre imaházi főnökét, hanem a hájastésztát igen. Kettőt markolt egyszerre s tömte befelé. Még szájában forgatta az elsőt, már tolta foga közé a másodikat s nyúlt a következő után. — Kóstold meg — kínálta Goór nagymama elgondolkozva. Mert kifelé füleltek válamenynylen. Alkonyodon. A kerítés rácsán át csak azt ismerhették fel a tornácról, hogy leány vagy asszony az illető. S aztán a susogás, majd Gudulics rövtd, elég halk válasza: Nemi Valami szövetkezeti dolog — gondolhatták volna, de Gudulics tagadása megerősítette a nő hangját. En azt vallottam, hogy egész éjjel magával voltam együtt. Mást nem mondhattam. Érti? Ezt, ezt az egyet maga se tagadhatja megI Már a szavakat értették, de még nem tudták kinek a szavat. — Kt ez? — kérdezte Juliska. — Tőre Annus néném — mondta Bütyök, egyszerre tömött tésztát szájába és zsebébe. Hiába mondta Gudulics Géza újra és újra, hogy „Nem, nem és nemi“ Juliska kitámolygott az udvarra, mint egy állat, mint egy szép nőstény állat, égre fordított arccal üvöltent kezdett! Eleinte semmi értelme nem volt kiáltásainak, de amint a kerítéshez közeledett, már szavakra oszlott fájdalma: — Hát itthon sincsen nyugalmunk már tőled, már ide is a kurafld után jössz, Phi, phi. Anyja ts, Köves is meg Géza is csak azt hajtogatták: — Ne, ne, Juliska, nem szabad! Csitulj, szívem. Talán attól féltek, hogy kthatol az utcára s megtépázza azt a nőt. Tőre Anna azonban nem támadott. Nem állt szembe csípőre tett kézzel, ahogy egy kurafi után járkáló nő nyugodtan, sőt büszkén megtehette, sőt meg is tette volna. Nem védekezett, nem kiabált. Vétkesnek sem mutatta magát, csak nyakára téve fél kezét, álla és a ruha szegélye között a keskeny csupasz területre, hátrált néhány lépést, mint aki szóval mindent megmondott már úgyis, aztán megindult. nem befelé, hanem ki a faluból. Ezt az irányt érezhették megfutamodásnak, akik az udvaron maradtak. — Már itthon sem lehet nyugalmam — ismételte egészen halkan, de nagy keserűséggel Juliska, amint befelé támogatták. A folyosón a heverőlg támogatták, s mert az idő már hűvösödön, letakarták egy vékony takaróval vacogását. — Jól van, jól. Nyugodjál meg. A két férfi újra pohár után nyúlt. Most már az ijedségre Ihattak. Ebből a hangulatból inkább menekülni kellett és illett volna, de Köves még bízott benne, hogy még visszafordíthatja színére a váratlanul elromlott, fonákára fordult családi békét. — Hogy mondtad annak a Komlóslnak? Uram, az apámat keresem, és súlyos bizonyítékaim vannak önre! — és felnevetett, hátha magával sodorhatja a többieket is. Magában nevetgélt egy jó percig, pedig Goór is ott állt a folyosó torkában, mellére szorítva a feketébe kötött nagy bibliát.- folytatjuk — LEGYŐZI AZ EMBERISÉG A RÁKOT? Az utóbbi évtizedekben Földünk lakosságát egyre jobban nyugtalanítja a rákos megbetegedések számának növekedése. A számítások szerint Földünkön mintegy öt millió ember szenved rákos megbetegedésben, s közülük évente több mint 2 700 000 hal meg. Vannak, akik ezt csupán annak tulajdonítják — mármint a rákos megbetegedések nagy számát — hogy pontosabban ismerjük a betegséget. De bárhogy magyarázzuk is, tény az, hogy nagyon sok ember szenved korunk legborzalmasabb betegségében. Ezért természetes, hogy érdeklődésünk középpontjában áll minden, még a meg nem alapozott hír is, ami arról ad számot, hogy eredményeket értek el gyógyításában. Ez azonban korántsem egyszerű. A rák ugyanis nem valamelyik szerv vagy szövet — nem is az egész szervezet — megbetegedése, hanem a sejteké. Mit tudunk a rákról? A rák keletkezését illetően a tudományos világban többféle feltevés született. De az első nyom arra, hogy a vírusoknak szerepük van a rák keletkezésében, F. Payton Rous érdeme, aki 1910- ben került a michigani orvosegyetem kórélettani intézetébe. 1911-ben figyelte meg, hogy a csirkék szervezetében spontán — tehát minden külső beavatkozás, látható ártalom nélkül — keletkező bizonyos rosszindulatú daganatok más, egészséges csirkékre átolthatók, mégpedig úgy, hogy az eredeti daganat nedvtartalmát kipréselik és megszűrik, eltávolítanak belőle minden sejtet, és ezt a szűrletet viszik be az egészséges állat szervezetébe. E szűrlet, noha sem rákos sejt, sem baktérium nem található benne, rákot okoz. Tehát az átvivő nem lehet más, mint vírus. E felfedezésért kapott most, fél évszázaddal később, 1966-ban Nobel-díjat. Ma már egyre inkább megegyeznek a szakvélemények ebben. A molekuláris virológia St. Louis-i Intézetében dr. Fudzsigan és Green annak a nézetüknek adtak kifejezést, hogy korunk e legrettegettebb betegségének legyőzése már nincs messze. Mindkét orvos az élő szervezet sejtjeinek úgynevezett „jelző"rendszeréből indult ki, amit „fejlődéstani törvénynek” neveznek. Szerintük ez szabályozza a sejtek újraképződését. A sejtmolekulák nagyon pontosan reagálnak e rendszer minden változására. E mikroorganikus jelzőrendszer megértése meggyorsíthatja, vagy lassíthatja a normális reprodukáló képességet. Ebben az esetben a vírusok bontják meg ezt a fejlődéstani törvényt, tehát ezeket kell megtalálni, s „elválasztani" a daganatokban. Elméletünk a Tokióban megrendezett IX. rákkutató kongresszuson is vita tárgyát képezte, ahol több mint 6000 tudományos dolqozó foglalkozott a rákos megbetegedések kérdésével. A Nobeldíjas Serero Ockra, aki a főbeszámoló egyikét tartotta, szintén annak a véleményének adott kifejezést, hoqy a rák alapjában véve a sejtek „fejlődéstani törvényének" megzavarásából eredő betegség. Ahogyan a rákkutatással foglalkozó orvosok tájékoztattak, a beteges elváltozások kutatásában különleges helyzetük van a vírusoknak, összetételük: nuklein-sav, fehérje burkolatban. Ha a sejtbe hatolnak, közvetlenül megbontják a fejlődéstani törvényt, azonban nem minden esetben szaporodnak, tehát nem áll be minden esetben rosszindulatú rákos daganat fejlődés. A chromotín elve Végérvényes válasz* erre még nem adhatunk, de a tudomány már nagyon közel áll ahhoz, hogy a határozott igent kimondja. Ilyen értelemben tájékoztatott a Szófiai Rákkutató Intézet igazgatója is. Megértettem óvatosságuk okát, mert nincs joguk alaptalan reményeket ébreszteni a beteg emberekben, ha még nem biztosak abban, hogy segíteni tudnak. Razgradban senki sem akart nyilatkozni. Beszéltek az időjárásról, a repülőgépszerencsétlenségről . . . nem segített semmi, még az újságíró-ismeretségek kötése sem. Csupán a szerencsés véletlen, egy szó, amit kimondtam — a kromoszóma. Arról beszélgettünk, miben különbözik a normális sejt a rákostól. Lényeges különbség van ugyanis kromoszómáik között. A kromoszóma megsérülése esetében elkezdődik a daganatképződés folyamata, amit külső hatások is elősegíthetnek. Ennek az ismeretnek a birtokában az új gyógymód alapjaihoz értünk, amely nem a rohamos sejtosztódás ellen harcolna, hanem a sejten belül gátolná meg a daganat fejlődését. Hallgattam a szakmai fejtegetéseket, s végül feltettem a kérdést: nem a kromoszómával van összefüggésben az új gyógymód, a chromotín elve, amelynek alapján Razgradban szérummal gyógyítanak? A két razgradi orvos Néhány hónappal ezelőtt világgá repült a hír, hogy a két bolgár orvosnak, dr. Zsabilorovnak és dr. Karavaszilevnek sikerült a rák gyógyszerét felfedezni. Nemcsak az újságírók, hanem minden rákos megbetegedésben szenvedő érdeklődésének központjába kerültek. A Szófiában megtartott sajtóértekezleten dr. Georgi Naszter, a bolgár egészségügyi miniszter helyettese kijelentette, ha a kísérletek eredményesek lesznek, a szérumot az emberiség rendelkezésére bocsájtják. Razgrad a román határtól délre fekszik, körülbelül 60 kilométerre Rusé-tól. Szófiától majdnem olyan messze van, mint Eperjes Bratislavától. Erre a járási székhelyre (Bulgáriában nincsenek kerületek), pontosabban ennek a kórházára szegeződik most az emberek millióinak szeme. És vajon joggal? Igen is, meg nem is — ilyen választ kaptam. De menjünk sorjában. Ez is, mint annyi más kutatás, állatokon végzett kísérletekkel kezdődött. Rengeteg átvirrasztott éjszaka, véget nem érő viták, ideget őrlő munka, s határtalan lelkesedés vezette a két bolgár orvost, amíg elkészült a PTA-191-es szérum. Sokáig tartott, amíg a rákkal beoltott állatok a szérum hatására újra egészségesek lettek, s amíg kísérletképpen — embereken is kipróbálhatták. Teljesen titokban akarták végezni a kísérleteket. De lehet-e titokban tartani, ha egy ember úgyszólván a halálból tér vissza az életbe? Mondhatták a páciensnek, senkinek egy szót sem, nem szabad megtudnia senkinek! A család, a rokonság, az ismerősök — végül a munkatársak, az egész gyár is megtudta. Ez az ember beteg volt, gyomorrákja volt, súlyos áttételekkel a máján is. Ügy feküdt az ágyon mozdulatlanul, csont-bőr soványan, sárgán. Szörnyű fájdalmait ópiummal enyhítették. És egyszer csak újra erősen, egészségesen megjelent a munkahelyén . .. Már egy év telt el azóta, hogy elhagyta a kórházat és azóta a betegség tüneteit egyáltalán nem észlelték. Nem csoda, ha elterjedt a hír. . . Különösen hogy utána a második, harmadik, tizedik beteg is egészségesen távozott. . . Szinte vihart kavart a razgradi hír. — Csak amolyan helybeli vihart. Jelenleg még nem tudjuk bizonyítani, hogy nem véletlenről van szó, jött az ellenvetés. — Másutt is ki kell próbálni — érveltem. — Igaza van — felelték. — De csak a tények alapos vizsgálatával, vagyis a betegek gyógyításával zárhatjuk ki a véletlen lehetőségét. A. Marusin (folytatjuk)
