Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-27 / 4. szám

MOYZES ILONA Fekete hidak Úgy álltak itt a koldusok lőcslábukkal a régi vasosziopok mögött, mint furcsa égi szentek. Halált kongatva szét a széles úton a véges, örök bizonytalanba mentek. Bűvös, öblös templomok ajtajáig, honnét a hűvös fény durván szemükbe vágott. Otthonok meleg asztala mellett kenyeret nékik sohasem szeltek. Az ólmos égbolt volt bőkezű csupán, szemérmesen, puhán hullatta lágy havát. A csontjaikba mart a télnek égető szele, egymás után úgy hulltak el, akár a parki fák véletlen ottmaradt és aszott levele. Sovány testük sután feszes szabályba dermedt, a hídon itt, a régi vasoszlopok mögött. S a szétvetett csontkaron sírt a rongykacat s reménytelen hullott a téli föld felé akár a rozsdás s elfelejtett vihartól szétvert magányos sírkereszt. Az ólmos égbolt volt bőkezű csupán. szemérmesen, puhán hullatta lágy havát. Amíg ropogó kandallója mellett lomhán ásított a városi barát. Az ólmos égbolt volt bőkezű csupán szemérmesen, puhán hullatva lágy havát. Hófehér, habos takaróval úgy eltakarta őket, mint a temetőket. De egynek mégsem volt jó, nem volt jó szemfedőnek. Mert üveges szemük ordítva, vádlón fájón megakadt a házsorok között És megsiratták őket a szatócsok, az utcalányok aznap nem nevettek S a hidak alatt és a hidakon túl a folyó vize jéggé fagyott aznap. És sötétebb volt s nem is a koromtól, nem is az olajtól, mit a gyárak köptek, mégsem volt elég jó sötét szemfedőnek. És fájdalmában háborgott a folyó és fájdalmában jéggé fagyott aznap. Csak a vasgyárakban folyt a munka s a szénfalakra újra csákány koppani. Termeltek vasat, szenet, acélt, termeltek roppant milliókat s a hidakra újabb koldusokat löktek I И égre! — kiáltasz fel talán, kedves Olvasóm. Végre va­lami Jó műsor Is lesz a TV- ben, ha még a lapok Is felhívják rá a figyelmet. Nos, sietve ki­ábrándítalak, mert ez az írás nem valamiféle műsorismertetés, hanem — szatíra. Jó, Jó, az majd eldől, minek ezt előre magyarázgatnl — mondod talán kissé ingerülten. Pe­dig lehet, hogy ez a kis „magya­­rázgatás“ Itt nem Is lesz rossz, mi­vel olyasvalamit magyaráz, amit meg lehet magyarázni. De hogy ml a jó TV műsor, azt egyszerűen lehetetlenség elmagyarázni. Mert van aki a Foxi Maxi kalandjaira esküszik, másik a Halló, fiók — Halló lányok! hívei. Van aki a szín­házi közvetítésekért rajong, más meg a sportadásokért. És itt tulajdonképpen be Is fe­jezem e rövid kis „Invokációt“, amely — mint Jelen példa Is mu­tatja — nem csupán az egykori eposzok, hanem a mai modern sza­tírák elengedhetetlen tartozéka is és leírok inkább egy „varázsjel­szót“: Angyal kalandjai, Nos, remé­lem, helyben vagyunk. Mert olyan TV néző aztán igazán nincs, aki erre a filmsorozatra azt mondanná, hogy rossz műsor. Nem is szabad csodálkozni ezen. Hiszen ha egy filmsorozat hőse olyan derék fic­kó, hogy a szemünk láttára fojt­hatják meg, lőhetik le, ölhetik meg méreggel vagy bármi mással és a végén úgyis magához tér, felülke­rekedik, mindent rendbehoz és még borsot Is tör a hivatásos de­tektívek orra alá, nos, egy Ilyen hős műsora csak jó műsor lehet. Nem csoda tehát, hogy ha a kén­­ernyőn megjelenik a „The Saint“, azaz az „Angyal“, visszafojthata*­­lan sóhajok törnek elő tizenhat­éves bakfisok és tisztességben megöregedett nagymamák lelke mélyéről efféle szövegek kíséreté­ben: — Nahát, ez a Roger Moore tényleg egy angyali — Milyen csinos! — Milyen bátor! — Igazi férfi! Az „Angyal“ népszerűsége Jelen­tős mértékben szólt bele a Keszeg család életébe Is. Keszegék vendég­­szered emberek hírében állottak, s ezért amikor megvásárolták kor­szerű szén, nagy képernyős TV készüléküket, a szomszédok szép számban kezdték látogatni őket, A látogatottság azonban fokozott mértékben megnövekedett akkor, amikor a képernyőn egyre gyak­rabban jelent meg a rokonszenves „maszek“ detektív, Angyal alakja Azokon a napokon, amikor a film­sorozat egv-egy filmjét vetítették, Keszegéknél telt ház volt. Egy Ilyen napon játszódik kis történe­tünk is, amelyet a szerző által szükségesnek tartott összes tudni­valók előrebocsájtása után — íme, végre elkezdünk. Keszegné reggelt után nagyot ásítva nyúlt az újság után Fürgén megkereste az aznapi TV-progra­­mot és egv kitörni készülő sikolyt elfojtva felkiáltott: — Te jő isteni Döme! Döme! Döme, a férje, álmosokat plslant­va kicammogott a fürdőszobából és kedvtelenül kérdezte: — Ml bajod van Amálka? — Ml bajom van? Tessék olvasd! — sziszegte Amálka és odatolta az újságot Döme elé. Döme a TV- műsorra pillantott, elsápadt, majd kiszáradt torokkal kezdett a leve­gő után kapkodni: — An-gyall An-gyal! Hogy a hogy a ... fene nem tudja ezt az angyalt már megenni végre! Hiszen akkor vége a ml esténknek is! Amálka némán, távolba révedö szemmel, rábólintott. Döme nyelt még egyet-kettőt, aztán a felesé­gébe karolt. — Készülj, Amálka! Rohamlép­tekkel az ebédlőbe! Ti A Keszeg házaspár berohant az ebédlőbe. Pillanatok alatt felgön­gyölítették teljesen új, modern mintás torontáli szőnyegüket, ki­cipelték és az öreg, kopott, kise­lejtezett perzsaszőnyeggel cserél­ték ki. Amálka egy bűvész ügyes­ségével kapkodta össze a vázákat és egyéb törékeny holmit, miköz­ben Döme az asztalterítőt cserélte ki egy régivel és a kagylőfotelokat áthúzta a hálóba. — Így — suttogta lihegve Amál­ka — így. A Klopácsék Sanylkája számára az öreg perzsaszőnyeg is megfelel talán, ha esetleg ismét tengeri csatát kíván játszani a la­vórban, mint múltkor. A süket Hu­gó bácsi meg vázák híján eléged­jék meg a csillárokkal, ha minden áron le akar majd verni megint valamit az ezüst sétapálcájával. Ezzel azonban az előkészületek még korántsem értek véget, ugyan­is a szomszédék is izgatottan lel­kesen segédkeztek. Nyolc óra után a süket Hugó bácsi csengetett be és amikor Amálka ajtót nyitott, harsogva ráköszönt: — Csókolom a kezelt, édes Amá­lia. Ha megengedi, előkészítem a páholyomat. S azzal engedélyt sem várva, be­furakodott, kinyitotta az ebédlő ajtaját és az ebédlőszekrény mellé, közel a TV készülékhez letette „páholyát“, egy öreg, kopott ho­kedlit. Alighogy távozott, ismét szólt a csengő. Most Klopácsné érkezett, hóna alatt két-két kis zsámollyal. — Pá, Amálka. Jaj, édeském, ugye nem haragszik, hogy ma nem jövünk mindnyájan. Lacika és Fe­rike belázasodtak, otthon marad­nak nagymamival, ezért csak heten jövünk. Amálka bágyadtan mosolygott és úgy bólintott, mint egy angyal. Dél felé Tivadar csengetett be, Döme unokaöccse: — Ne haragudjatok, a javítóban van a TV-készülékünk, ha meg­engeditek, este eljövünk Magdival megnézni a Szajmont. — Kicsodát? — kérdezte Döme szórakozottan. — Szajmon Templárt, az „An­gyalt“. — Ja, ja, igen, csak gyertek ... Alighogy becsukták mögötte az ajtót, Amúlka duzzogni kezdett: — Na, akkor ma megint lesz cuppogás is. Hogyhogy? — érdeklődött Döme. — Ügy kérlek, hogy amikor leg­utóbb is itt volt ezzel a Magdival, a menyasszonyéval, rá sem hederl­­tett a Szájmonra, vagy mi a csudá­nak nevezik, csak csókolózott a kislánnyal. Annyit cuppogtak ott leghátul, az ebédlő sarkában, hogy már azt hittem, valami hanghiba van a készülékben. Délután sötétszürke felhőket kergetett az égre az északi szél és nagy pelyhekben hullani kez­dett a hó. Hét óra után a vendé­gek is szállingózni kezdtek. Amióta a süket Hugó bácsi egy alkalom­mal megsértődött, hogy már az ő érkezése előtt bekapcsolták a ké­szüléket, azóta Keszegék ezt soha nem merték megtenni. Három­negyed nyolc felé már annyira szorongtak a Keszeg család barát­ságos otthonának egyik legmeghit­­tebb részét képező ebédlőben, hogy egy kisebb filmszínház is meg­irigyelhette volna ezt a népes kö­zönséget. De Hugó bácsi egyre késett. Többen izgulni kezdtek. — Nyolckor kezdődik — jegyez­te meg valaki. — Nyolc tízkor — nyugtatta meg egy másik hang. — Igen, nyolc tízkor. Az Angyal előtt még Parabola van. Nyugodja­nak meg, már ahhoz megérkezik Hugó bácsi, mert mint múltkor is kijelentette: imádja, ha meztelen combú nőket mutogatnak. — No de kérem, nicht vor dem Kind — tiltakozott az izgatott anyuka és az is lehet, hogy parázs vita vagy veszekedés kerekedett volna a dologból, ha meg nem érkezik Hugó bácsi. De megérke­zett és várakozásteljes ábrázattal horgonyzott le kopott, öreg hoked­liján. — Kezdhetjük! — mondta har­sányan. — Tivadar még nincs itt — je­gyezte meg halkan, de Döme mér­gesen legyintett. A képernő villogva kivilágoso­dott, de semmiféle kép nem jelent meg és bármilyen idegesen és tü­relmetlenül is forgatta Döme a hanggombot, egv árva hang sem jött elő a készülékből.

Next

/
Oldalképek
Tartalom