Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-07-21 / 29. szám

E

■ loltottuk a lámpát és sötétben maradtunk. Dermedten, mozdulatlanul és némán ültünk így, míg megszoktuk a sötétséget, és lassan érezni kezdtük egymást. A leány a keskeny arany pamlagon ült fehér csipkepongyolában, halványan, mint egy odalehelt holdfényes árnyék. Valakit vártunk ezen az estén. Egy vendéget hívtunk meg, hogy ne legyünk egészen egyedül a szalonban, valami közömbös régi ismerősünket, akivel oly keveset törődtünk, hogy hamarjában a navét sem tudtuk megmondani. A vendég azonban nem jött. Türelmetlenkedni '■ Uünk és sokszor tekintettünk a Ii • éjszakába, a háztetőkre, a mezőkre, ahová a hold valóságos ezüstzáport ontott.

Szeretem az éjét — szóltam halkan, alig hallhatóan, hogy elűzzem a leány unalmát —, szeretem a sötétséget és a csendet. Az ember lecsavarja a lámpát, s egyszerre elvesz a tejszínű homályos derengésbe. Nincs többé. Arca fekete folt lesz. A színeket sem érzi. A tárgyak egészen másoknak tetszenek. Az illatok oly különösek, és a hangok is mintha nagyon távolról Jönnének, a messzeségek szívszorongató bánatát hozzák felénk. Álmodunk. Szeretem az álmokat ódon szobákban, ahol régi illatok lengenek, és régi képek rémlenek a falon. Ilyenkor megsemmisülök egy ábrándban, ezer évvel futok vissza, és tág orrclmpákkal szívom magamba a régi bútorokból kiáramló Illatot, amely gyerekkoromra emlékeztet. Egy holdsugárral kantározom fel a fantázlá-K°S2£DLÄNY| DEZSŐ

Т

а/а

М

'Ж

'

A KÜSZÖBÖN

mat, s nekivágok az éjszakának. Akar-e 'követni ma este?

— Akarom... Ma Igazán nagyon tetszik nekem. A szeme különös, fátyolos, könnyben tündöklő. A hangja olyan tompa és lassú. Ogy Illik az éjszaka kékesfehér színéhez. Vezessen.

— Nézze a falon azt a képet. Most még sötétben van. Várnunk kell, míg a hold ezüstlámpása lassan feléje fordul. Érzi-e, hogy ma tündéréjszakában haladunk és új tájak, holdfényes mezők úsznak el mellettünk, mintha robogó vonatban ülnénk? Most is felénk lebeg egy ilyen holdas mező. A kép már egész ragyogással néz le a falról... Látja, ez a halvány asszony volt az első, legnagyobb, egyetlen szerelmem. Mikor még gyerek voltam, ott lógott a zongoránk fölött egy masszív aranyrámában, s meztelen vállával, sötét hajával, fekete szemével kacérkodott le az én tíz évemre. Ma is elsápadok, ha rágondolok ... De a kép is.

Csakugyan. A kép Is elsápad.

— Még most Is olyan gyönge. Ez volt az első asszony, akit meghódítottam férfiakaratom keménységével.

— Szegény, mintha még mindig szenvedne.

— De akkor szeretett engem. Várt reám Izgatott éjszakákon, s reggel, mikor bementem a zongoraszobába, szemel vörösek voltak a virrasztástól és a sírástól. Ha Ilyenkor ránéztem, elsápadt. Azután arca rózsállni kezdett, a szeme kigyulladt s homlokát halvány piros és tűzvörös szivárvány pántolta át. Ilyenkor rendesen virágokat tettem a zongorán álló vázába,

de lopva, hogy anyám ne vegye észre titkos udvarlásomat, amelyről csak mi ketten tudunk. A viszonyunk azonban mégsem maradhatott titokban. Egy reggel ájultan találtak a zongoránk előtt. Ez akkor történt, mikor először vettem észre a képen azt a finom öntudatos mosolyt, amely egy hatalmas, bebörtönzött lény szenvedéséről beszél, aki bármelyik pillanatban kiszabadulhat, ha akar. Azon az olajfaillatos délutánon Is órákig meredtem a kép szemébe. Ma már csak annyira emlékszem, hogy a szemek egyszerre felpattantak, Ijesztően tágra meredtek, és megteltek fényes, fekete könynyekkel. Azután a szemhéjak villámgyorsan lecsukódtak. A kép elaludt. Azóta sem mertem erre a képre nézni.

— A szemekben van valami különös. Egy szobrot én is mosolyra fakasztottam egyszer.

— A szemek mindenhatóak. Az ember, ha kiveszik a szemét, olyan, mint egy szobor.

— Ez a kép mostan Is alszik még. Nem ébreszti fel?

Nem. Nem akarom.

A leány bágyadtan lehajtotta a fejét. A hideg holdfényben olyan volt, mintha aludt volna. Szinte lélegzés nélkül ült velem szemben, elbűvölve a szentivánéji hangulatoktól, a tücskök cirpelésétől, az éjszaka ezer hullámzó árnyékától, a tündérlen fényes égbolt gyémánttüzétől. A kastély előtt elterülő buja parkban titokzatos, vékony hegedűcskék clncogtak a táncra kerekedő bogarak, pillék és rovarok mulatságára, akik, mint valami fényes kivilágított bálteremben, halk zizzenéssel surrantak el a fűszálak között.

ARDAMICA FERENC

//w

K

Í

A társalgás тедгекЩщ^ jérjtak sMtlanul esznek. ]olán torkát sírás szor^^njcn — ö, de rosszra fordult minden. Andris, Andris, mért hagytál itt magamra?

Zokogása vissza]ojthatatlanul előtör, sír, jajveszékel, így még nem látták sírni, mindig erős volt, magabiztos, határozott, keményszívű. Most igazi nö, aki szenved, akinek valami fáj, akit elhagytak, megcsaltak, becsaptak, megbántottak, megaláztak, aki rettenetesen csalódott.

Pali visszamegy az alakulathoz. Jolán próbálja megemészteni a hallottakat, habár nehezen megy.

Néhány héttel anyuska halála után apósa a városba készül.

Késő este tér vissza, kabátja belső zsebéből kihalász egy négyjelé összehajtogatott, okmánybélyegekkel ellátott papirost, leteszi maga elé az asztal vlaszkosvászon térítőjére.

Jolán félhangosan betűzi az ajándékozási okmány szövegét, melyben idősebb Kormos András unokájának, Kormos Pálnak ajándékozza házát, telkét...

— Gondoltam, ha megnősül, valahol meg kell húzódnia. Van itt elég helyiség, elférünk mindnyájan. Ml idősebbek ugye összébb szorulhatunk, a fiataloknak kell a hely.

— Ügyi? Nem azon spekulál kend, hogy a maga ágyába húzódjak, a kisszobába?

— Es ha úgy is volna! Megtehetnéd, már csak hálából is. Nem esne le a korona a fejedről.

— Nem esne le, ebben igazat mond, mert nem volt rajta soha. De a becsületemen csorba esnékl Azt hiszi, hogy a házáért hajlandó lennék...? Mekkorát tévedi Vegye tudomásul, hogy majd én vásárolok házat a fiamnak. Megveszem Bozóékét a Zélőben. Régen kinéztem már, Idestova egy éve árulják. Es odaköltözök, magát meg Itthagyom sorsára, ha nem hagy békén. No nézd csak, a pusztai vén farkastI Tyúkhüsra fáj a foga.

Jolán kapja magát, felkerekedik, begyalogol Zélöbe, Bozóékkal egyezkedik. Mikor megegyeznek a negyvenezer korona vételárban, pénz után szaladgál.

Otthon, a fehérneműsszekrényben pihen tizenötezer korona, amit a zárszámadásoknál kifizetett összegekből rakott félre. Ötezret valakitől kölcsönkér és a húszezerrel rögtön leelőlegezi a házat.

Másnap Józsi bátyjával bemennek a várost takarékba, hogy húszezer korona kölcsönt kérjenek. Igen ám, de ez nagy összeg, ezt Besztercebá.nyán, a kerületen kell megkérvényezni. Aztán meg házépítésre vagy Javításra szívesebben folyósítanak, mint vételre. 4

Józsi okos ember, szava is van, siet tájékozódni.

— Nem tetszik nekik, hogy a szövetkezetben dolgozol. Majd szerzek én neked JÓ helyet itt a városban.

Bátyját sok helyen ismerik. Szükségtelen kilincselniük. Mindjárt az elején sikerült, másnap munkába is léphet. Havi ktlencszáz korona fizetése lesz, abból kétszázötvenet kényelmesen törleszthet.

Hátra van még „megfőzni“ a szövetkezet elnökét, hogy eressze el lolánt.

— Visszajövök, ígérem, mihelyt lefizetem a kölcsönt — esküdözlk.

— Addigra vénasszony leszel. Minek a szövetkezetnek egy vén csoroszlya, van belőlük elég — dlrmeg-dörmög az elnök, hogy így, meg úgy. a legjobb munkásnő megy el, meg hogy mindenki megszökik, amiért nincs havi bérosztás, mint az iparban, — de azért mégis kötélnek áll.

—• Nemsokára hazajön Pali fiam, 0 is segít a

a

törlesztésben. Meglátja egy-kettőre visszajövök ...

Az elnökben van emberség, nem nehezíti tovább Jolán dolgát.

xxx

A göngyöleg-raktárban nem sok bizalommal fogadják. ö az első nőt munkaerő. A hat férfi félti az összeszokott kollektívát.

Öcska az egész raktár, csak egy része van fedél alatt. Ide hozzák vissza az üres zsákokat, üvegeket, ládákat, papírdobozokat... Szortírozzák őket, vagonokba rakják, útnak indítják a gyárba, ahol újra csomagolnak, töltenek beléjük.

Munka bőven akad, Jolán elemében van. Hajladozik mint a nádszál, hamar kiismeri magát a válogatásban.

— Jó vásárt csináltunk Kormosnéval — mondja

főnök és a többiek igenlően bólogatnak.

Az egyik kolléga azonban ellensége. Asztalos Marci nincs kibékülve a női munkaerővel. Az asztalos szakmához, mint azt a neve után gondolná az ember, nem ts konyít. Semmilyen szakmája ntncs. Tanulatlan, de nem buta, faragatlan, de őszinte, Iszákos, de bánatában könnyelmű, de ennek meg az ital az oka. Vasvillaszemekkel méregeti Jolánt.

A főnök észreveszi az ellenszenvet.

— Megálltatok csak, majd véget vetünk a gyűlölködésnekI — és egy partiba osztja be őket.

Eleinte még össze-összezördülnek, aztán változik a helyzet. Már beszélgetnek, ktpanaszkodják magukat. Megértik egymást, talán túlságosan is.

Amikor ’ délutánosok, csak ketten vannak az egész raktárban. Estefelé kevesebb a munka, átveszik az elkésett, hosszabb fuvarokból visszatérő autókról az árut. Idejükből bőven futja a beszélgetésre, meg aztán a kezük sem tétlenkedik.

Marci tízesével összekötözgeti a dobozokat, közben gyerekkorát emlegeti, fiatalkori emlékekben vájkál. Jolán gyengéden pislog, figyelmesen hallgatja. A férfi élete most nyitott könyv, ismerkedik tartalmával...