Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-07 / 27. szám
Hazajött az uram. A ceruza koppant az asztalon. Mikor? Tegnap este. — Tegnap este. — Tegnap este, amikor zárás után megvárta a szobornál, és könyörgött neki, hogy nézd, az az én ablakom, ott a harmadik emeleten, azért hagytam égve a villanyt, hogy megmutathassam, harmadik emelet hat, a baloldali folyosó végén, látod, van egy csöpp erkélyem Is, tudod, milyen hangulatos onnan fentröl Buda, a Duna, a tér, az éj?... Nem, nem, kisfiam, nem lehet, mindenki Ismer a házban, mindenki hozzánk Jár kávét Inni, ml lesz, ha találkozom valakivel a lépcsőn? Ez csak kifogás! Természetesen ez csak klfogős, de a kifogások mindig takarnak valami okot. Te vagy a költő, a pszichológus, keresd meg. Igen, még mindig menekülni akarsz tőlem — mondta ő akkor kedvetlenül, de úgy lőtszlk, tévedett. Ez volt az ok. Nem Is mondtad. — Nem tudtam. Megírta, hogy azt hiszi, meggyógyult és elengedik, de nem tudja mikor. Visszaírtam, betegen ne gyere, kedves, Inkább maradj még néhány hétig, betegen ne gyere haza. Erre hazajött. A fiú fanyarul elhúzta a szájét. Néhány hétig —- Ne légy Igazságtalan. Mőr ezért a néhőny hétért Is meg kellett fizetnem. Istenem, ha legelőbb lett volna miért. 1 — Mit csinált? — kérdezte fenyegetően a fiú. Az asszony elfordította az arcét. Hagyjuk. Mit csínéit? Az asszony ellőgyult, két kezébe fogta a fiú kezét, s futó csókot lehelt rő. A főpincér meglőtta-e vajon? — Olyan rosszat nem, mint amilyenre gondolsz. Megvert. Egész éjjel nem hagyott aludni. Minden félórában megvert. És faggatott És kikutatta a retlkülömet, a szekrényt... A versek?- Igen, megtalálta. A tegnapi „Ma az enyém vagy, Igen. — Ez volt a bizonyíték. Eltépte mind. Nem akartam engedni. Nézd — s mutatta összekarmolt keze fejét. A fiú sorra csókolta a vörös karcolásokat. — Te drága! Akarod, hogy mind leírjam még egyszer? Az asszony a fiúra nézett megint azzal a kutató pillantással. Istenem, hát tényleg azt hiszi, hogy a versekről van szó? Elmosolyodott, csalódottan, pedig várta ezt a kérdést. — Igen — mondta színtelenül, s az órájára nézett. — Most mennem kell. A fiú megijedt. — Ne menj. Gyere hozzőm. Gyere hozzőm feleségül. Tudod, hogy senkit nem szerettem Így, nem is fogok, nem Is akarok... Még egy fél litert, lesz szives... örült vagy, kisfiam, — Kikérem magamnak, nagykorú vagyok. Mért nem hiszed, hogy szeretlek? Mit cslnöljak, hogy elhidd? Elveszlek feleségül. Kevés? Felakaszszam magam? Akkor elhiszed? Azt hiszed fiatalon nem lehet szeretni? Ne igyől, kisfiam. — Semmi közöd hozzá, nagykorú vagyok. Ogyis eliszom az eszemet, ha elhagysz. Különben is, te nem szeretsz. Azért nem hiszel nekem. Nem szeretsz, Ilonka? Mégis az uradat szereted? — Kis csacsi. Az uramat sosem szerettem Így, mint téged. Az uramat tizennyolc éves koromban szerettem meg. Téged... téged most. Hát akkor? — Cseréljünk helyet. — Helyet cseréltek, s az asszony olvasni kezdte az asztal sarkőra flrkantott verset. „Hajnali-csípős, mint a kora-nyár...“ Hosszú ideig hallgatott, lehajtott fejjel. — Rossz a cím. A te emléked nem Ilyen lesz. És ezt te is tudod. — Elfordította arcét, tálén a szemét rejtegetve. Menjünk. Az utcőn szakadt az eső. Április eleje volt, és őszlesen, szívósan szakadt az eső. Nem volt benne semmi sietség, semmi tavaszi komolytalanság, semmi surranó zene. Súlyos volt, magabiztos, mint aki tudja, hogy rőér. A sarkon megálltak. A fiú még egyszer megpróbőlta: Nem jössz el? — Nem. így nem tudok. Beteg. Az uram. így nem tudok. Nem csaphatom be. Hazamegyek, és megmondom neki. Ha nem dob ki, ha vállalja, akkor holnap talőlkozunk ugyanitt. Ha kidob, akkor... elmegyek... A lakás az övé... — Jó — mondta mohón a fiú —, kettőt csöngess. Harmadik emelet, hat. Tizenkettőig várlak. Utána úgysem lehet az utcán járni. És hosszan nézett az asszony után, aki kicsi, átázott szandáljában kecsesen kerülgette a tócsákat. Aztán hazament, hajadonfőtt, gyalog, hadd verje ki fejéből a bor ködét az eső. Nem akart részeg lenni. Albérleti szobőja volt, kis erkéllyel, sok könyvvel, sok üres üveggel és egy nagy csokor tegnapi rózsával. Felélesztette a tüzet, aztán beszólt a hazaiaknak — egy idős tisztviselő-házaspárnál lakott > hogy reggel hatkor ezúttal ne keltsék fel. Az asztalon tőnyérban narancs, szendvics, csokolődé, mellette palackozott ürmös és írógép. Az írógépet eltette a sezlon alő — nem volt másutt hely —, s levetkőzött pizsamára. Megnézte az órát: negyed tíz. Kiment a konyhába, ahonnan végig lehetett látni az egész lépcsőházat. Égett a villany, a lépcsőn senki. A főbérlők lefeküdtek, jobb is, ne ők engedjék be, hátha ismerik a Violából. Mit csináljon? Megint elővette az Írógépet, hogy megírja a holnapi „rögtönzést“: Almok nagy folyója zúg, És fölötte csend a híd... Nem jutott eszébe semmi több. Eldobta a papírt, s magafeledten könyökölt az asztalán. Arra riadt, hogy a szomszédban tizet ütött a falióra. — Hozzám jön feleségül? Nem képtelenség ez? — Igyekezett rajongás nélkül felelni magának: „Nem, nem. Szeretem. Még senkit sem szerettem Így. S éppen azért, vagy azért még külön is, hogy harmincnyolc éves. — Még egyszer kiment a konyhába. — Még mindig szakad. Kis szandálban volt... Pokoli álmos vagyok. Nem Is álmos, csak a szemem fáj. Nem csoda, hetek óta éjfélkor fekszem, s reggel hétre járok dolgozni, Neki könnyű, ő délutános. — Megmosta az arcát, a szemét. Ledőlt az ágyra, égve hagyta a mennyezeti villanyt is, és olvasni kezdett. Egyszei még megnézte az órát. Fél tizenegy Aztán — maga sem vette észre, ho gyan — elaludt. A villanyok melegen, hlvogatóan égtek a szobában. A könyv kicsúszott a kezéből, s amikor a másik oldalra fordult, a feje alá gyűrődött. Az asszony háromszor csöngetett, tlz-tlzenöt perces időközökben. Aztán átvetette magát a korláton, 1957. rogja a fehérstpkás szakács. Hatalmas fakanállal hadonászik, tréfálkozik. — Kedues ftatalasszonykám, ha hazamegy, küldjön néhány dolgos menyecskét, olyan fajtát, mint maga. A konyhalányok vtháncolnak. A forröságtál, gőztől pirulnak az arcok. Nyílik az ajtó, valaki beszól ... — Kormosnál? A főorvos úr hívatja! Vége a mőkázásnak, a szakács gyorsan elfordul, egy hatalmas fazékról lekapja a fedőt, gőzpára száll a magasba ... jolán tétován elindul. A főorvos párnázott ajtaja előtt kicsit megpihen, szíve a torkában zakatol. Azután lenyomja a kilincset. — Jónapot kívánokI — A, maga az, Kormosné? Hívattam... Férjét ma reggel a docens úr megoperálta. A műtét..., nos a műtét sikerült. Egyelőre többet én sem tudok mondani. —- Mikor mehetek be hozzá? — Egy darabig szó sem lehet a látogatásróll Ha állapotában bármilyen változás áll be, azonnal értesítem. Két napnál tovább nem bírja a bizonytalanságot. A saját szemével akar meggyőződni férje hogylétéről. Felszökik az osztályra. Benyit a betegszobába ... Ott fekszik Andris, bepólyázott fejjel, alig Ismer rá. Rémesen hörög ... Klszédül a szobából. Rossz sejtelmek gyötrik ... — Mtért ez az Ijesztő hörgés? VtsszaeMékeztk a főorvos szavaira. Milyen furcsán hangsúlyozta: ... a műtét..., nos a műtét sikerült... A lépcsőházban belebotlik a docensbe. — Volt az uránál? — Nem ..., éppen csak bekukucskáltam —• hazudja ügyetlenül, bocsánatkéröen. — Azt hiszem, tisztában van a helyzettel. A férje menthetetlen, agonizál. Vigye haza, mielőtt még... Megpróbálok mentőt szerezni. Jöjjön velem! A docens telefonál, eredménytelenül. Nincs szabad mentőautó. Talán később ... Vasúti szerencsétlenség történt, kimentek a helyszínre. — Készüljön el, nincs vesztegetni való Idő. Ha itt találna meghalni az ura, hazaszállítása Igen költséges lenne. Tartózkodjon a közelben, hogy azonnal Indulhassanak. Telik az Idő, a mentőautó csak nem jön. Jolán már se nem élő, se nem holt. VégreI A docens energikusan Intézkedik. A folyosón a főorvosba ütköznek ... Tekintetéből Jolán kiolvassa a kegyetlen, szomorú Igazságot. A mentőre nincs többé szükség. Könynyet jótékonyan megerednek, nekidől a vakítóan fehérre meszelt falnak, tíz körmét belevájja .. . Szabad folyást enged bánatának. Zélőben megalakult a termelőszövetkezet. Jolán rábeszélte az öreg Kormost és aláírták a belépést nyilatkozatot. Szívük, a paraszti szív majd megszakadt bánatában az Imádott föld után. Próba-szerencse — mondogatja Jolán. — Ha nem leszünk megelégedve, visszalépünkI Határozott özvegyasszony ez a Jolán. Mindig tudja, mit akar. Akkor ts, mikor kikosarazza, szélnek ereszti kérőit, akkor ts, mikor felháborodva visszautasítja apósa ajánlatát, akt Andrist szeretné helyettesíteni. — Nincs szükségem férfira — erősködtk konokul. ö a családfenntartó, mindent elintéz, mindent beszerez, amire csak szükség van. A szövetkezetben a legtöbb munkaegység az övé. Meg Is becsülik, mert kevés a Jó munkás. Sokan csak tessék-lássék munkát végeznek, titokban kudarcot remélnek, kifogásokat keresnek, öregek, betegek, örüljön az állam, hogy odaadták a földjüket, az állatokat, dolgozzanak most már a fiatalok. Igen ám, a ftatalok... Azoknak eszükbe sincs a földet túrni, amióta minden lehetőség megvan a tanulásra. Igyekeznek be a városba, ott több a szórakozást alkalom, játszhatták a tanult embert, az urat. — Belőled nem engedek fírkászt cstnálnl —- jelenti kt Jolán Palkónak. — Az alapműveltséget megszerezted, nem fogsz megszökni a faluból. Traktortsta leszel és punktum. Amit mondtam, megmondtamI Szigorú a fiúhoz, pedig csak érte él, neki dolgozik. Házat szeretne venni Zélőben. Legyen a fiának külön portája, ha megnősül, ö ts vele szeretne laknt, egy fedél alatt, dajkálni az unokákat, megpihenni ■.. Ráférne már a pihenés, az öreg állandóan molesztálja, a vén kan, hogy nem bír már elcsttulnt a férfiösztöne, rémes amit végbevisz Nem tudom, meddig bírom még — panaszkodik anyuskának. — Elmegyek Innét... — Még csak az hiányozna, édes lányomI Nem mehetsz te Innét egy tapodtat sem. A távozásod a halálomat jelentené, ö, bár én haltam volna meg, uram Jézusom, de te az én szép fiamat akartadl Vagy ez a vén kujon, hogy ütné meg a gutal — Add uram teremtőm, de mindjárt! — helyesel Jolán, bár a rosszakarat eddig távol állt tőle-Folytatjuk—
