Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-07 / 27. szám
GALGÓCZI ERZSÉBET < NEM NYÍLIK KJ ÚJSÁGHÍR: N. J.-Né 38 ÉVES ASSZONY EOY IDEGEN HAZBAN LEUGROTT A HARMADIK EMELETI FOLYOSÓRÓL. SZERENCSÉRE, A PINCEABLAKHOZ FAROLVA ÉPPEN EGY FUVARKOCSI ÁLLT, TELE FORÉSZPORRAL, S EZ FELFOGTA A TESTET. AZ ASSZONYT IDEGOSSZEROPPANASSAL KÓRHÁZBA SZÁLLÍTOTTÁK. Я asszony harmincnyolc éves IIT volt, tellvér augusztus, egy szerelemmmel, egy deres hajnallal még innen a hervadáson. Hosszú évek tapasztalatai már kialakították a neki legelőnyösebb alakot, hajszínt, ruhát, cipősarkat, a hozzá legjobban Illő mozgást, pillantást, mosolyt és kölnit. Kávét főzött a Violában, s a fiúnak — huszonhárom éves volt, ráadásul költő, a kamaszok minden tldeségével és öntudatlan romlottságával — mindezekből legelébb a mozdulatai tetszettek meg. Mozgó szobor, ami él — Így nevezte magában, mert különben csak jelzők tömkelegével tudta megközelítően körülírni: tudományosan kidolgozott, precíz, mint egy sebészé, és természetes, nyers szépségtől pompázó, mint egy hatéves nónluszé ... S egyszer, amikor az asszony lehajolt a padlóra, a papírzsékhoz, hogy cukorral töltse meg az üvegtálat, és nem úgy hajolt le, mint mindenki más: térdben megrogyva, nehézkesen, kecstelenül, hanem egy merev térddel, bal lábát kissé hátra és félrenyújtva, sarkát fölemelve szinte balettes spiccben — a fiú tudta, hogy el van veszve. Legalábbis erre a tavaszra. Később, amikor már beszélgettek, nem győzte eléggé dicsérni a szemét, mert az asszony csakugyan balett-táncos volt, csak tizennégy évvel ezelőtt, a férje kedvéért hagyta abba gyönyörű mesterségét. A kávéfőzést még később kezdte, amikor apja vendéglőjét államosították, s ő kénytelen volt lemondani a havi támogatásról. De múltját: a tánccal, hódolókkal, olasz nyarakkal és svájci havasokkal átitatott fiatalságát nem tudta felejteni. S a fiú a kávéfőző mozdulatok alatt éppen a balettet, a kávéfőző egyenruha alatt a tartalmat, s a harmincnyolc év, a jelen palarétege alatt éppen a múlt aranybányáit kereste. Az asszonyl testbe préselt elsüllyedt kultúrát, amiben neki már nem lehetett része. S az asszony ennek nem tudott ellenállni. S most Itt ülnek egy kiskocsmában, a legutolsó bokszban, a héten immár harmadszor, pedig a főpincér Ismeri Ilonát, ismeri a férjét Is, s mikor először jöttek, meg Is kérdezte: „János? Hogy van? Szanatóriumban van még?“ Azóta persze, nem győz eléggé finoman viselkedni, de hiába, ismeri őket, tanú. Az asszony nem látszik törődni vele. Megint Idejöttek, megint a szokásos féllitert kérték, s a nagyhajú, nagyorrú kamasz, akinek csak a szeme ős az érdeklődése szép, megint verset rögtönöz a fehérre sikált asztal sarkára: „Gyere el hozzám, hadd legyen emlékünk, Aranyos emlék, fanyar, mint a must, Hajnalicsípős, mint a kora-nyár, Egyszeri drága lakoma, hova legelészni az éhes képzelet Böjtök Idején vissza-haznjár.“ Felnézett sejtelmesen. Cseréljünk helyet, jó? Az asszony nézte eddig a gondfeledt fiút, kutató tekintettel, amit most szemhéja mögé rejtett. Nem mozdult. A fiú megőrzett valamit, kedve támadt szétdörzsölni az asztal sarkán a verset. Baj van? AjJmICA FERENC / ___ Q Joldnnak sikerül felszökni, beszélgetnek. Nem sokáig, mindössze néhány percig, mert Jön a főorvos, raftakapfa őket, elküldi. Még örülhetnek, hogy nem veszekszik. Mihelyt fel tud kelni, úfabb vizsgálat következik. A helyiség, ahová a nővér kísért, padlótól a menynyezetlg sztantolpaplrral van beburkolva, mint egy tábla csokoládé. Kényelmes fotelba ültetik, haját szétválasztják, bekenik valamt ragadós anyaggal. Kezét a fotel karfájára helyezi, szemét be kell hunynia. A drótokba beleengedik az áramot, fejbőrén enyhe csípést érez. Az elektroencefalográf tűi mozgásba jönnek, hosszú, szalagra ákom-bákomot írnak. Es csodák csodája, akad ember, akt az ákombákomot elolvassa, a kilengésekből megállapítják a gócpontot. A kosárban gyűlik a papírszalag. Csend van, csak a tűk sercegése hallatszik. Andris kinyitja a szemét, a gép azonnal jelzi, a nővér rászól, és ráírja a mozgó papirosra: ... a páciens felnyitotta a szemét... Hátra van még aláírni, hogy beleegyezik a sebészt beavatkozásba, a műtétbe. Andris ellenkezik, fél mint ördög a szenteltvíztől. Félelme növekszik. — Nem hagyom meglékelnt a koponyámat. Ha már el kell pusztulnom, pusztuljak csonkítatlan. Jolán a kezeit tördeli... Jön a főorvos, nyomában a docens, akt az operációt végezné. Végighallgatják Andris tiltakozását. A docens mindent elkövet, hogy ellenkező magatartásán változtasson. Mtndhtábal — Azért vagyok Itt, hogy segítsek. Mtre meggondolja magát, késő lesz. — Ha most távozik, két hónap múlva újból visszatér. Visszahozza a felesége. IЩЬег értse megI Most még megpróbálhatjuk. De azután ... Széttárja karjait, sajnálkozón ... Andrts nem és nem áll kötélnek. Mihelyt szabad mentőkocsi akad, hazaküldtk őket. Eltávoznak saját felelősségükre. Ezt alá kellett írnll Otthon súlyosbodik a helyzet. Andrts talán meg Is bánta makacsságát. Fűben, gyökérben van az orvossági — mondja reménykedőn és ahány burtnkás orvos, Javasaszszony, kuruzsló él a környéken, vagy távolabb, azt mind felkeresi. Jolán mindenüvé elkísért. A férje utazást mániája drága dolog, mégsem szól ellene, hátha... így telik el két hónap. A kókler gyógyítók tanácsai, orvosságai temérdek pénzt emésztettek fel, eredmény meg sehol semmi. Az egyensúlyzavar már uralkodik, Andrts eldől, mint egy nehéz fejű gumibaba. Komótosan kapaszkodik a mentőautó felfelé a dűlőúton. Kormosék háza előtt megpihen. Hordágyon kihozzák Andrist, körülötte a család, búcsúztatják. Idősebb Kormos szeméből ts kicsordulnak a könnyek. Jolán szembefordul vele ... — Megtnt búcsúzunk. Lehet, hogy csak egymagám térek vissza ... Szeretném, ha törődne a gazdasággal, ne menjen tönkre, ne legyen hiábavaló a fta munkája, sem a maga fáradsága. Ha ezt megteszi, akkor én azt, ami rosszat velem szemben elkövetett, örökre elfelejtem. Nem hányom soha a szemére. Erre szavamat adom. — Jolán..., azt mondtad..., azt mondod, lehet, hogy egyedül térsz vissza? Ne tedd ezt, kérlekI Hozd őt haza, akkor ts, ha netán... — Vigyázzanak Palkóra — mondta, és keze forró szorítást érez. Válasz helyett Igenlően bólogat, összevissza csókolja Palkót, anyuskát, azután beül az ülésre, csapódik az ajtó, könnyel ködfátyolán búcsúzik a háztól, kerítéstől... Megindulnak megpróbálni a lehetetlent... Milyen más most a táj. Jolán alig Ismer rá a nemrég látott falvakra, városokra. Novembert kopárság uralkodtk, szürke, fekete színek, csak a fenyvesek örökzöldje jelent némi változatosságot. Később elmaradnak az erdőségek, laposodik a táj, közelednek a kitűzött cél felé. Az agysebészeten a docens bosszankodik ... — Előre megmondtam, figyelmeztettem, hogy így fog történni. Elkésett dolog. Sajnálom, nem tehetek semmit. Akkor még lehetett volna segíteni. Az én lelkitsmeretem tiszta, férje a saját felelősségére távozott. Jolán szivettépőn zokog. Megragadja a docens kezét, úgy könyörög ... — Mindent aláírokI Mindent, amit csak kívánnak. SegítsenI ö már nem képes ellenkezni... Amíg magánál volt, nem bírtam rábeszélni, félt. De most csak engem kérdezhetnek, hogy akarom-e. Es én akaromI Hol írjam alá, hol..., mutassa meg?! A docens vizsgálja a beteget, a rosszabbodás részletet tránt érdeklődik. — Táplálkozása normális? — Alig nyelt az ételt... — Nem sok reménnyel kecsegtetem. Mindenesetre megpróbálom... De előre figyelmeztetem, lehetséges... — Értem ... — Írja alá..., itt.... úgy, és most fel a f éjjeli — Mikor operálja meg? — Holnap, vagy holnapután. Ojabb vizsgálatokra van szükség. Jolánt régi Ismerősként üdvözllk a konyhán. Hasznos a jelenléte, dolgos asszony, kezet alatt ég a munka. A főszakács szemébe dicséri. Jolán fáradtan mosolyog, ntncs kedve évődnt. — Vajon túlélt-e Andris? Másnap felkeresi a főorvost. — Igen, minden elő van készítve. A daganat helyét pontosan meghatároztuk. Talán már holnap. — Mtndtg csak holnapi Hát ezeknek semmi sem sürgős? — mérgelődik, aztán belátja oktalan türelmetlenségét. Szerda van... Délelőtt fél tizenegy... Jolán a krumplit hámozza, a kés acélja sebesen villan. — En mondom, ez a félszemű asszony többet ér, mint ti mindnyájan. A nyomába se érhettek — то-
