Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-16 / 24. szám
A béke katonája volt ötven évvel ezelőtt a krasznojarszki fogolytáborban meghalt egy magyar költő: Gyóni Géza. A Pest megyei Gyón község evangélikus paplakának „boglyakemencés gerendás szobájában“ talán becsapódott egy ajtó, de ki hallotta meg a gyász, a bánat apró neszezését, amikor szerte a világon a halál kutyái ugattak. 1884. június 25-én Achim Mihály gyóni evangélikus lelkész és felesége, a pozsonyi születésű Bekker Gizella, boldogan hallgatták ötödik gyermekük cérnavékony síró hangját. Achim tiszteletes úr talán már látta kisfiát a szószéken, apai szive már gyermeke jövőjét színezte. Sütött az áldott nyári nap, piroslő édes tehertől roskadoztak a barackfák, mintha a béke örök otthonra lelt volna a Földön. Néhány év múlva a szarvasi gimnázium diákjaként már a pesti lapoknak küldözgeti verseit, majd amikor 1903 végén búcsút mond örökre a pozsonyi teológiának, itt a meserejtő vén városban jelenik meg első verseskötete. Hazamegy falujába, először jegyzőgyakornok, majd a Kiskunsági Híradó mellékletét szerkeszti Dabason. Pestre kerül és mohón szívja magába Ady eszméit. 1910-ben a Soproni Naplónál helyezkedik el, de 1913-ban már a Bácskai Hírlap segédszerkesztője. Első versein még érezhető a fine de siécle szirupos édelgése, páthosza erőltetett, „hivatalból“ bánatos, de már 1905-ben, a „Márciusi strófákéban felcsendül a későbbi, az „igazi Gyóni“ hangja: Míg látom, hogy a hülye gőg lenézi, Ahogy munkáskar tenni kész s akar Testvériség, Egyenlőség, Szabadság A szívekben s a zászlók szövetén — Ha majd a zászlót újra bontogatják, Öh, azt a hajnalt várom, esdem én! 1907-ben a „császári és királyi közös hadsereg“ közlegényeként töri a követ Boszniában és talán ekkor fogamzik meg lelkében 1912-ben Irt gyönyörű lázadó verse a „Cézár, én nem megyek“. 1884. június 25 — 1917. június 25. De menni kellett. így akarták a „pártoskodók, a vitézkedők, a gerendatöréskor szálka-keresők, az uzsoragarast fogukhoz verők, a hitetlenek s az üzérkedők, a hosszú csahos nyelvvel hazaszeretők“, menni kellett oda, ahol „úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák s vér csurog a földön, vér csurog a fáról...“ Menni kellett, mert ezt parancsolták a koronás tömeggyilkosok. Menni kellett — meghalni. A militarista propaganda az első Időben a költőt is megtévesztette és a „Levél a Gránicról“ sorozat néhány vérsét a hazai vitézkötéses magyarok, a korlátoltságukat nacionalizmussal leplező császárelemérek és herzog-hercegferencek háborús propagandaként is felhasználták. Przemysl elesett és a költő hadifogságba került. A cserfalevél lehullott a sisakról, a dobok elnémultak, a kürtök berekedtek, az uszító frázisok vásári hangorkánját elnyomta a fogolytábor barakkjain kopogó eső egyhangúsága. Hazudtak a jelszavak, hamis próféták prédikáltak, csak a véres mezőkre hajszolt tömegek szomorúsága és kínja volt az igazi. A fogoly költő ekkor döbben rá az igazságra. Ekkor látja meg a dőzsölő tiszteket és a nyomorgó, éhező, rongyos paraszti tömegeket. Ekkor sir fel versében az orosz muzsik, Alexis: „Mi a hóban sírvermet ásunk, S bent dorbézol a kancsukásunk." Igen — ott: Alexis — itt: János, ott: muzsik, itt: zsellér, ott: kancsuka, itt: korbács ... 19X5 októberében ért az ugyancsak fogságba esett öccsével, Mihállyal együtt Krasznojarszkba. Soha nem szakadt el a legénységtől, a fogságban vált igazán közösségi emberré. Ami a papfiú, a fiatal polgári költő előtt rejtve maradt, a fogolytábor szomorú lakója előtt lett véres és láttató valósággá, ekkor kezdett vágyódni valami új rend után, amelyben az „ember teste nem piaci Jószág“, ékkor robban ki belőle az átok: Tört fegyverünk is még elég, Szétzúzni átkozott fejét, Ki annyi vérért tőrbe visz — Az újhangú versek Budapestre is elkerülnek és a pesti utcákon „vitézkedő“, „honszeretettől lángoló" mágnásfattyakat, lipótvárosi újgazdag-ivadékokat, a papírbakancsot szállító, kufárkodó hadimilliomosokat felháborítja, hogy a Jcöltő megszűnt lelkesedni azért a háborúért, ami pekik aranyat jelent. A kispolgári pértollnokok, a helyesírási szabályokat sem ismerő^ szatócs-irodalmárok és zsaroló újságírók egyik támadást a másik után intézik a krasznojarszki fogoly ellen. Mucsai magyarnál Mert nagyobbat mertem, Szememre ki hányja? Mágnások lakája Nyelvet ölt megettem. A forradalom fényei már fellobbannak a nagy orosz éjszakában és Gyóni poéta-szeme meglátja a jövőt: Retteg a hajcsár, megfordult a csorda, Papok, poéták, fel az oltárokra! Zengjen a völgy és minden bús hálom: Forradalom, Téged szomjaztunk eleitől fogva. 1917. március 22-én köszöntötte az „úri herék sok rab cselédje“ nevében a harcot, amelyben „nyomor és bőség indul bírókra“. Már számára is közeledett a szabadulás órája, de öccse halála, a lelki, és a testi szenvedések felőrölték erejét. 1917. június 25-én — születésének évfordulóján — Gyóni Géza magyar költő kezéből örökre kihullott a toll. SIrversét már egy évvel azelőtt megírta és úgy érzem e nyolc sorral köszönthetjük legméltóbban régen porrá lett poétaszívét: Hazai domb lesz vagy idegen árok, Bús sírom füve, amelyen kihajt, Kopott fejfámon elmosódó írás Bolygó vándornak ezt hirdesse majd: Boldog, ki itt jársz, teéretted is Megszenvedett, kt lent nyugszik, a holt, Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt. —erí— — Ugyan ml szél hozta ide? — gondolja csodálkozva. — Ritka vendég az istállóban. Kihordhatná a ganajt — elmélkedik tovább. — Cr, cr, cr, cr ... spriccel vékonyan a habos tej. Ujjal egykedvűen dolgoznak. Váratlanul gyanút fog, de már késő. Hirtelen sötét lesz, az istálló ajtaja bezárul. Apósa biztos léptekkel közeledik, akár a kikerülhetetlen végzet. — Végem van — jajául fel Jolán. Képtelen cselekedni, józanul fontolgatni, nem tud másra nézni csak a közeledő férfira. Egyszerre nem érti, mért hívták öt eddig öregnek. Hiszen ez még nem öregszik. Ntncs egy ősz hajaszála sem. Nem szándékozik megvénülni, eszébe sincs összezsugorodni, kiszáradni, asszonyhúsra fáj a foga. Menekülésre gondol, ravaszkodni szeretne, de mindhiába. Csak sikoltozásra képes. Kisiklik a férfi öleléséből, de megbotlik, derekát újból elkapja, nem bír szabadulni. Dulakodnak, együtt dőlnek a szalmára. — Ha rám szabadul, nincs többé menekvés — hasít Jolán agyába. Szemei a vasvillára tapadnak segélykérőén, eszelősen ... — Erre jó volnék, mi? Már nem zavarja a hibás szemem? De nagy kedve lehet, ha még ez sem rontja a gusztusátI Szégyentelen! A fia felesége vagyok, ha nem tudná, szeretem a fiát, eresszen el, hallja?! Eresszen el! Andris! Andris! Segítség! Kláltozik. Szünet nélkül kiáltozik ... De Andris a mezőt járja, nem hallja a segélykiáltásait, veszélyt sejtő ösztöne szunnyad, nem is sejti, ml történik odahaza. Ám meghallja valaki más... A házban fekvő anyuska. Felkászálódik fekhelyéről, beesett szemei félelmetesen villognak. Magára hagyja Palkót, kitámolyog a konyhába. Leakasztja a vaskampóról az ura puskáját. Nem engedheti meggyalázni a menyét, ezt az áldott jó asszonyt. Görnyedten közeledik, fehér hálóingben, papucsban, pipaszár lábakon, a fegyvert jóformán a földön húzva ... Két nevetséges, gyatra varkocsával cseppet sem hasonlít a bosszú angyalára. A birkózók nem hallják az ajtó csikordulását, tudomásul sem veszik a világosságot. Jolánnak élet-halált jelent a küzdelem, asszonyt becsülete, hűsége, a jövője forog kockán. Egy pillanatra elernyed. A férfi is pihen, halántékán, nyakán pattanásig feszülnek, dagadoznak, lüktetnek az erek. Jolán kihasználja a kedvező alkalmat, fogait veszett kutya módjára mélyeszti a vállát szorongató csuklóba. Ordítás jelzi, hogy a védekezési módszer bevált, nem maradt hatás nélkül. Kiszabadul a vasmarok szorításából. Egy szempillantás alatt eléri a vasvillát, és ziháltan néz farkasszemet apósával. Hátrálni kezd, lába megakad a tehénfelborította zsétárban, keresztül esik a fejőszéken. A férfi egy ugrással elért... Az öregasszgny kezében eldördül a puska. Jolán hátranéz a hálóinges alakra, s újból erősnek, legyőzhetetlennek érzi magát. Lanyhuló ereje viszszatér, mint akit kígyó csípett, úgy pattan fel... Védekezésre azonban már nincs szükség. Apósa bénán lógatja jobb karját, arca eltorzul a kegyetlen fájdalomtól. A fiatalasszony támolyogva borul anyuskára, aki egyik kezével a puskát markolászva, a másikkal menye csapzott haját simogatva rebegt: — Bocsáss meg néki, édes lányom! Forr a vére, bujaságában nem tudja, mit cselekszik. Ёп meg ... hiszen tudod. Es ne haragudj reám sem, amiért csak a karjába lőttem. Rosszul céloztam, elhibáztam. El kellett volna pusztítanom. Mert amíg életben lesz, addig megkeseríti minden percedet. — Mi van veled, kislányom? Jolánka... Jaj istenem, hogy ezt kellett megélnem! Jolán ájultan roskad a küszöbre. Kisvártatva kínok térítik magához, ott búcsúzik magzatától. — Ide gyere, tüstént ide gyere, te pokolfajzat! Segíts bevinni a házba. Jaj, mit csináltál? Látod, mit csináltál? Mit fog szólni Andris, mit mondunk néki? — Nem tudtam, hogy viselős, még nem látszott meg rajta ... Bal karjával felemeli a fiatalasszonyt, magához szorítja, most nem ellenkezik, a hideg verejték borítja arcát, behunyt szemeivel nagyon szép, hibáját senki sem sejtheti. Mit nem adna érte, ha jószántából volna ilyen engedetmes, ilyen puhán feküdne a karján, ránehezedne, rátámaszkodna, egyedül csak reá ... — Lódulj már, mire vársz?! Lassan megindul a szomorú menet. Elöl Kormos, ‘félkezével drága terhét cipelve, valami megüdvözült kifejezéssel sápadt arcán, használhatatlan karjáról teljesen megfeledkezve —Folytatjuk—
