Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-16 / 24. szám
Jelinek Gy. telvétele A csendes, budai Mészöly-utcában van egy öreg ház, s abban egy öreg lakás, amelynek falait — mint a szivacsot a víz — az illanó évtizedek során át meg átitatta a zene Az öreg ház öreg lakásának egyik fiatal lakója: Geszler Fatima, aki megnyerte a Magyar Rádió gordonkaversenyének felemelt első díját! Keleties titokzatossággal cseng a neve, az ezeregyéjszakát idézi: Fatima ... De nagyon illik hozzá, mert mindhárom szótagját ki lehet énekelni, s ez így is van rendjén, hiszen a Geszler-családban mindennek alfája és ómegája a muzsika. Muzsikus-dinasztia a javából! saládfájukról a zenei lexikon is anúskodik, miszerint... Fatima dédnagymamája énekesnő volt, Nagy Annának hívták, s Liszt Ferenc egyik pesti koncertjének énekes szólistája volt. Nagymamája — Tessényi Margit zongoraművésznő, a Nemzeti Zenede tanára — már ebben a lakásban kezdte zongorázni tanítani a négyéves Fatimát... Nagypapája Geszler Ödön zeneszerző volt, a Székesfővárosi Zeneiskola igazgatója, s édesapja — Geszler György — szintén zeneszerző és zenepedagógus. Csoda-e, ha a négy Geszler-lány már szinte az anyatejjel szívta ma gába a muzikalitást? A büszke papa már sorolja is: — A tizenkilenc éves Annamária hangszere a zongora: ő a konzervatórium utolsó éves növendéke, s ő szokta kísérni nővéreit... Fatima huszonegy éves, s harmadéves főiskolai hallgatóként Banda Ede tanítványa... A huszonhárom éves Monika külföldön tanul, s az ő szelíd lényéhez kitünően illik a fuvola... És a negyedik? Mária huszonöt éves és Szombathelyre ment férjhez, ö is csellózott valamikor, de egyszer véletlenül elvágta az ujját, s ez a baleset örökre elszakította a muzsikától! A család akkor nagyon bánkódott Mária balszerencséje miatt de ma mér azt mondják: talán jobb is így! Mária most agyagba éli és álmodja a muzsikét: keramikus lett. Olyan ez a lakás, mint a zene hullámain ringatózó hajó. Falra függesztett házirend szabályozza a családi muzsikálás „menetrendjét“, hiszen a papa komponálásához, s a lányok gyakorlásához egyaránt csend és nyugalom kell. A Geszler-lányok jó testvérek. Szeretik, megértik és becsülik egymást. Még a háztartási munkát is szívesebben végzik együtt, hiszen a mama mindenre megtanította őket: főzni, sütni, mosni, vasalni, takarítani, sőt, még pelenkáznl is!... Szívesen elvitatkoznak Bachról és Mozartról, egy érdekes színházi előadásról vagy gondolatébresztő kiállításról, s gyerekként tudnak örülni — felnőtt fejjel is — egy hófehér és bumfordi plüssmackónak. Fatima komoly, csendes. Talán túlságosan is szerény... A család azért örült különösen szép győzelmének, mert remélték, hogy ez az elismerés egy kis magabiztosságot, művészi öntudatot ad majd neki. A versenyen is az zavarta a legjobban, hogy mindenki biztosra vette a győzelmét. — Állandóan arra gondoltam, ml lesz, ha nem felelek meg a várakozásnak, ha nem leszek méltó a bizalomra? ... Nagyon féltem az előadástól, hiszen a rádióhallgató, ha bekapcsolja készülékét, magas színvonalú muzsikálást várt, snem érdekli az én drukkom! Azt sem jelenthettem be mindenkinek, hogy elkapott egy influenza, s bár nagyon ritkán vagyok beteg, most egész éjjel 39,5 fokos lázban vacogtam ... Szerencsére jött egy ismerős doktor néni, s penicillin és C-vítamin injekciókkal, űgyahogy, talpra állított Betegség ide, drukk oda: Fatima első lett a versenybenl A győzelem pillanatában vajon mi volt első gondolata? — Első gondolatom a leírhatatlan öröm volt..; A második gondolat hálás köszönet tanáraimnak, szüleimnek, testvéreimnek, s mindazoknak, akik segítettek Idáig eljutnom. A harmadik gondolat, látszólag, anyagiasságra utal, hiszen azt számolgattam, hogy a felemelt első díjat, a 6500 forintot, azonnal beteszem összegyűjtött ösztöndíjam mellé a takarékkönyvbe! De ez az „anyagiasság“ csak annyit jelent, hogy közelebb kerültem álmom teljesüléséhez... S vajon mi ez az álom? — ... szeretnék egy mestercsellót vennil Egy saját hangszert a sok kölcsön-hangszer utáni Csak az érti ezt meg, aki maga is muzsikál ... Fatima a győzelem után is a régi maradt: komoly, szerény. Nincsenek kacagtató „sztorik“ a tarsolyában, nem sütkérezik a népszerűségben, nincs ideje figyelni, hogy ki ismeri fel az utcán ... somos Agnes A cipőgyár, a város és a gyógyfürdő között, 1957-ben létesült, ! mint Partlzánske egyik fióküzeme. A vállalat neve Jellegzetesen szimbolikus. Az Augusztus 29-e nevet viseli. Sok mindent foglal magába. Eszembe futtatja e föld véres közelmúltját. Felkelőit, akik a környező hegyekbe vonultak, hogy lázadjanak népük sorsa ellen. A cipőgyár épületei is így vonulnak előttem, visszautasító üzenetet küldve a mögöttünk hagyott évtizedeknek, melyek tengeren túlra űzték Bártfa városa és környéke lakóinak tekintélyes százalékát. A föld ugyan újból hazahívta őket, de ez sokkal ke vésbé érdekelte a kapitalista urakat, mint az a körülmény, hogy a bártfal postára évenként átlag 2 — 2 és fél millió korona érkezett Amerikából. — Ezt az adatot tekintve, a kivándorlás nem is mondható meddőnek, mert bizony itthon gyárak, ipartelepek teljes hiányában ezt a pénzt a nép meg nem szerezhetné, — jegyzi fel 1901-es naplójában Arányi Dezső, Bártfa szabad királyt város tanácsnoka. Amíg a jómódú polgárok az ország, vagy Európa legelőkelőbb, legrangosabb Iskoláiba küldték tanulni gyermekeiket, addig a nincstelenek fájdalmas szívvel búcsúztak szülőföldjüktől, hogy idegenben keressék meg családjuk betevő falatját. Ha kedvezett a szerencse, keservesen összekuporgatott pénzecskéjükkel hazaindúltak, ha nem kedvezett, ottpusztultak. Ezen a szemüvegen keresztül nézem a bártfal cipőgyárat. Ilyen érzésekkel helyezem mérlegre a múltat és a jelent, lépem át a gyár küszöbét, mely ez idő szerint 3300 embert alkalmaz. A munkavállalók hetven százaléka asszony A közelmúltban egy kis csallóközi faluban kapaszkodtam fel az autóbuszra és az előttem jegyet váltó menyecske a következő bölcs intelemben részesítette kb. 6—7 éves kisfiát: — Szaladj már kisfiam, ülj le gyorsan, mert elfoglalják a helyet! A kisfiam szaladt, leült, anyukája is leült, az autóbusz pedig elindult. Mellettem egy öreg szüle kapaszkodott ülésbe, rúdba, amibe lehetett, valamivel távolabb, botra támaszkodó bácsi őrizte az egyensúlyt és mivel már én is túljutottam a serdülő kamaszkoron, magam is fel-felszisszentem, amikor az autóbusz a kissé hepe-hupás úton twistütemben rázta teltkarcsú termetemet. Persze egy szóval sem ítélem el azt az édesanyát, aki őrzi, védi gyermekét, igyekszik neki minden kényelmet megadni, hiszen ez az anyai ösztön természetes velejárója. De van ennek a tagadhatatlanul pozitív jelenségnek egy kissé fonák társadalmi ve-
