Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-14 / 15. szám
EGY ASSZONY 2 < 3 < о < ос ос О UL z <ш N < A HÁLÁLNÁK sok arca van. Néha — emberi alakban közelíti meg áldozatát. 1941 őszén a szovjet földön menetelt. Sok millió halál menetelt szöges bakancsokban, sok millió halál menetelt vérszomjasán. A pusztítás a gyilkolás megszállott szadistái, a barna őrült válogatott rablógyilkosai meneteltek és amerre elvonultak, lángba borult a föld, elégtek a házak, üszőkké váltak a bölcsők és a csecsemők, pernyévé az anyaszlvek. 1942 Július 23-án a barna szenny elöntötte Rosztovot. Tamara Iszcsenko akkor volt 14 esztendős. Szögesdrót-kerltés. Igen — ez is Jelkép volt! Akik a kereszt Jelében indultak el a „vörös pogányok“ ellen, először eltorzították a kereszt négy szárát, hogy a középkori klnzóeszközökhöz hasonlítson, aztán töviskoronát fontak, milliók testét halálra tépő töviskoronákat. 1942-ben került Tamara a Wuppertal! fémfeldolgozó üzembe. A töviskorona elnyelte őt. Tizenöt esztendős volt akkor. Napi 12 óra nehéz testi munka, levesnek nevezett, moslékszerű langyos vizen. Tamara és társnői fellázadtak sztrájkba léptek. A PINCE sötét volt. Várták, mikor nyílik az ajtó, mikor lép be a halál. De az annyira várt örök pihenés helyett a szenvedés új állomásai következtek: a Gestapo kölni, koblenzi, weimari és berlini börtönei. Ököl... korbács ... bot... nem, ne beszéljünk róla. Felejtsük el! (El lehet felejteni?!) RAVENSBRÜCK volt a következő állomás. Tamara Iszcsénko rosztovi lakos, szovjet állampolgártól itt vették el a nevét. Egy számot kapott helyette: 17 123. 92 000 asszonyt és gyermeket gyilkoltak meg ebben a táborban. Tizennyolc országból gördültek az legyőzte a halált áldozatokkal zsúfolt tehervagonok Ravensbrück felé. Ez volt a barna halál egyik rezidenciája, a híres „germán civilizáció“ Jelképe. Ennek a kapuján lépett be 1943. február 12-én a tizenhat esztendős Tamara, a náci pokol 17 123-as számú foglya. A fogolyruhán piros háromszög hirdette, hogy politikai, tehát halálra Ítélt. De előbb a krematórium felé vezető utat kellett építenie, mert a kereszt lovagjai a megfeszltendőkkel építtették meg a golgotát! A rabszolgává süllyesztett embert eladták a velteni fegyvergyárnak, a szenvedések, megpróbáltatások fokozódtak, a krematóriumokból akkor felszálló füst még néhány évszázad múlva is csípi majd a késet utódok szemét! KELET felől közeledett a hajnal Ravensbrück felé 1945 áprilisában. Vinnyogva, nyüszítve hátrált a barna halál rothadó, bomló serege és őrjöngve gyilkolt még az utolsó percben is, mert árja-mákonytól kábultan, örökölt korlátoltságtól terhelten azt hitte, ha elpusztítja a rabszolgákat, nem lesz aki szemébe vágja az egész emberi nemet megszégyenítő gonoszságát. MOSOLYGÖ arcú asszony ül a rosztovi lakás napfényes szobájában. Két gyermekét nézi végtelen szeretettel: a 18 éves Vlagyimirt és a 13 éves Lenocskát. Az asszony, Vitai! hadmérnök felesége: Tamara Iszcsénko, a ravensbrücki nácipokol egykori foglya. — 1945 áprilisában az őrök kihajszoltak bennünket a nedves, fagyos éjszakába és megindult a menet — a halálba. A menet élén valami zavar támadt, az őrök mind előre rohantak és ml valami kétségbeesett elszántsággal az erdő fái közé kúsztunk. Először egy szalmakazalban rejtőztem, azután hajnalban egy tyúkólban. Itt talált meg egy szerencsétlen sorstársam, egy ukrán kényszermunkásnő. Az ő révén Jutottam FRIEDA MIERKE házába. Egyedülálló, 45 éves aszszony volt... hosszú évek után először feküdtem rendes ágyban, először laktam jól, először éreztem, hogy legalább viszonylag biztonságban van az életem. A megmentőm elégette a fogolyruhámat ... pedig tudta, hogy a fasizmus az egész országban ezrével gyilkolja az embereket, az elhurcolt üldözötteket csakúgy mint azokat, akik a farkasok között is emberek tudtak maradni, akik német létükre is gyűlölték a barna szennyet... Azután 1945 április 30-án bevonult a faluba — Sommerfeldbe — a szovjet hadsereg. Szabad voltam. A Német Demokratikus Köztársaságot mi „Frieda országának“ nevezzük, a férjemmel és a gyerekekkel együtt. 1945 óta mindig magamnál hordtam Frieda fényképét, kerestem, kutattam őt... végül valaki azt tanácsolta, forduljak a Neues Deutschland című újság szerkesztőségéhez. AZ ASSZONY, aki legyőzte a halált — Frieda Mierke — ma 67 éves. Berlin középső kerületében a Wöhlertstrassen lakik egy kis lakásban. Az ősz hajú asszony sírva fakadt, amikor meglátta Tamara fényképét. — Ügy szerettem, mint a saját lányomat. Hősi tettéről nem akar sokat beszélni. — Természetes, hogy elrejtettem Tamarát és az is természetes, hogy ez veszélyes volt, hiszen a szomszédos házban magasrangú fasiszta tisztek laktak. Dehát az ember nem tagadhatja meg saját emberi mivoltát még akkor sem, ha esetleg az életével fizet érte. És Ottilie Grafe is megmentett Sommerteidben egy menekült foglyot. A fehéYhajú asszonynak már csak egy kívánsága van: szeretné még egyszer megölelni Tamarát. És ez a vágya rövidesen teljesül. Tamara Iszcsénko nemsokára mint szeretett és várt vendég érkezik meg „Frieda országába“. A Neues Deutschland nyomán feldolgozta: P. Gy. ^ európai szocialista országok vezetői között talán még sohasem volt olyan sűrű a személyes érintkezés, mint az elmúlt hetekben. Moszkvában, Budapesten, Prágában, Varsóban és más szocialista fővárosokban egy sor kétoldalú megbeszélésre került sor a pártok, kormányok vezetői között. A nemzetközi helyzet elemzésénél az európai biztonság kérdése különös súllyal szerepelt ezeken az eszmecseréken. A találkozások egy része „nem hivatalos baráti látogatás" volt, a nyilvánosság csak rövid közös nyilatkozatban értesült a megbeszélések tartalmáról. Mások hivatalos jelleget öltöttek és kétoldalú államközi szerződések ünnepélyes aláírásával zárultak. Eddig három ilyen nemzetközi egyezmény született, a Lengyelország—Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság között Varsóban, illetve Prágában lezajlott tárgyalásokon. A Varsóban március elsején aláírt lengyel—csehszlovák szerződés formailag az ez évben lejáró lengyel—csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény felújítása. Tartalmában azonban alapvetően új, hiszen 1947-ben, amikor sem Lengyelországban, sem Csehszlovákiában nem épültek még ki szilárdan a szocialista rendszer alapjai, a szerződés lényegében még csak a két nép együttműködési készségét fejezte ki. A mostani szerződés viszont két szocialista ország sok éves tapasztalataira és az azóta megvalósult sokrétű csehszlovák —lengyel kapcsolatok eredményeire épült. De mint ahogy annak idején is elsősorban a német militarizmus újjáéledésének veszélye késztette összefogásra a két országot — ők estek egyébként elsőnek áldozatul a hitleri agreszsziónak — úgy az új egyezménynek is lényeges eleme a két kormány egységes állásfoglalása Nyugat-Németország mai politikájával szemben. Kézenfekvő, hogy ebben az egyezményben Csehszlovákia és Lengyelország nagy jelentőséget tulajdonít a Német Demokratikus Köztársaság létének, annak a ténynek, hogy a német terület egyharmadán szocialista állam létesült, amely felszámolta a fasizmus maradványait és következetes békepolitikájával tevékenyen hozzájárult Európa biztonságához. Nem volt tehát meglepő — talán csak a bonni kormánykörök számára —, hogy Lengyelország és Csehszlovákia röviddel ezután hasonló egyezményt kötött a Német Demokratikus Köztársasággal a Walter Ulbricht vezette NDK-küldöttség varsói, illetve prágai látogatásakor. A Német Demokratikus Köztársaság kezdettől fogva tagja az 1955 májusában aláírt varsói szerződésnek, amely az európai szocialista országok védellaJ &L ё í— Ы §2 :8 JX 0 a a e N :0 2X 1 X Az orvosnál Tíz nap óta minden nap belázasodom. Amikor tüszszögni kezdek, ömlik a szememből a könny, úgy köhögök, mint egy kehes ló. Már a szomszédom is panaszkodik, hogy éjjelenként felébresztem őket. A fejem kótyagos, mintha legalábbis gyakorta néznék az üveg fenekére, s három betű helyett hatot látok. Az istentelen náthaláz az orvosig üldözött, pedig oda csak akkor megyek, ha a fél lábamat már abban a bizonyos „gödörben“ érzem. Nem'sak náthám üldözött, a főnököm is. Itt vagyok hát. Persze „nadcasenkával“ beosztó cédulával. Ez azt jelenti, hogy nem jelentettem be magam az előző napon kezelő orvosomnál, t. i. még soha nem is voltam nála. Rábíztam magam a véletlen szerencse szárnyaira, gondolván, hogy „csak akad egy orvos, aki megkönyörül rajtam“. És kiderült, hogy „ilyen“ orvos létezik is és nem is kell az elsősegély esti hét óráját kivárnom. — Gyorsan vizsgál az orvosnő, — állapítom meg örömmel — nemsokára ágyba kerülök. Amikor rám került a sor, elmondom minden bánatomat. Illetve elmondanám, ha hagyná. — Menjen fel a nőgyógyászhoz, — utasít egy papírlapocskával a negyedik emeletre. — A nőgyógyászhoz? De hát miért éppen oda? értetlenkedem. — Azért mert láza van, rendesen ki kell vizsgálni. Az öregúr a negyedik emeleten megtette a magáét, aztán kidobott. — Miért küldték ide? kérdezte. — Azt én is szeretném tudni! — fortyogom epésen, tüsszögés és köhögés közepette. A „Nadcasenkás“ doktornőm egy új papírlapocskát csúsztat kezembe: — Menjen el ezzel valamelyik nap tüdővizsgálatra. Aztán majd meglátjuk. — Csütörtök volt. Saját felelősségemre ágyba bújtam és „igazolatlanul“ végigizzadtam két napot, hogy hétfőn végre láz nélkül láthassak munkához „egy kis bűntudattal“, mert nem volt orvosi igazolásom. Sajnos, a láz azóta is megismétlődött néhányszor, mert nem volt kedvem a hideg télben, szélben fölöslegesen sétálgatni. A hazudós író és a „Führer lánya“ Két évvel ezelőtt óriási szenzációt közöltek a nyugatnémet lapok: Philippe Mervyn párizsi író állítólag megtalálta Hitler Adolf egyetlen lányát Gisela Heuser 27 éves majnafrankfurti egyetemi hallgató személyében, öreg nácik szilében fellángolt az öröm, napokig az Erwacht am Rhein című bölcsődallal csitítgatták boldogságtól háborgó lelkűket, szekrények mélyéről elővették a régi szép idők kellékeit, az egyenruhát, tőrt, korbácsot, pisztolyt, heréid bicskát, szóval mindazt, ami egy náci-hultúrlegény szemének-szívének kedves. A fene sem csodálta őket, mert érthető volt buzgalmuk: megtalálták az utódot! Igaz, hogy lány, na de a Habsburgok is bevezették a leányágon való trónöröklést! Ügy gondolták, hogy a Gizit Adolfinára változtatják, ragasztanak egy kis feketére festett disznósörtét az orra alá és újra beindítják az üzemet. A zseniális író bebizonyította, hogy az utód anyukája Tilly Fleischer, az 1936 évi olympia aranyérmes gerelyvetője. így álltak a dolgok, amikor felröppent a hír, a szinte hihetetlen, náci-kobakok számára borzalmas és szentségtörő hír: a trónörökösnő kijelentette, hogy Philippe Mervyn egy közönséges hazug szélhámos és az egész ügyből egyetlen szó sem igaz. De az ifjú hölgy
